Petőfi Népe, 1970. április (25. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-17 / 89. szám

1970. április 17, péntek 5. oldal Krónikások Csávolyon A felszabadulás negyed- százados jubileumára fel­épült gyönyörű művelődési házban nem sokkal a meg­nyitás után megbeszélést tartottak a bajai járás köz­ségeinek krónikáiról, hely- történeti kutatói és a hon­ismereti szakkörök vezetői. Mándics Mihály ország- gyűlési képviselő, aki a parlament kulturális bi­zottságának is tagja, ele­mezte és jellemezte a hely­zetet; „A honismereti mozga­lom és a krónikaírás célja a szocialista hazafiság éb­resztése és a szocialista tudat formálása az egysze­rű, falusi emberek körében is. De cél az is, hogy a jövő számára valamikép­pen megőrződjenek a múlt és a jelen emlékei és ered­ményei, eseményei és él­ményei. Bács-Kiskun megye or­szágosan is előkelő helyet foglal el ebben a mozga­lomban, — a megyén belül pedig egyre inkább élre kerül a bajai járás; majd­nem minden községben vannak már lelkes embe­rek, akik írásban, fényké­pen rögzítik a jelen ese­ményeit, vagy szűkebb ha­zájuk múltját kutatják. Persze gondok iá akad­nak. Nem minden község vezetői támogatják még egyértelműen ezt a moz­galmat, még mindig sok az értetlenség. Minden községben más a helyzet: minden krónikás­nak, kutatónak meg kell keresnie a maga saját út­ját, sokszor egyedül kell megbirkóznia a feladatok­kal. És ez természetes is: a közművelődésnek nincs kitaposott útja, ötletek kel­lenek — minél több és jobb — és gyakori talál­kozások, hogy egymástól is tanuljunk...” A beszámolót őszinte, | baráti hangú beszélgetés követte; a községek kül­döttei ismertették munkái­kat, elmondták gondjaikat. Figyelemre méltó elvi jellegű, távlatokat nyitó megjegyzések is elhangzot­tak; ... A krónikásoknak szükségük lenne valami­lyen „mankóra”; szakmai tanácsokra. Van a járás­ban — a megyében még- inkább; — jó néprajzos, régész, érmeszakértő, ok­levelekhez értő, a helytör­ténetírás elméletével is foglalkozó kutató. Jó len­ne, ha ezek előadásokkal, írásokkal támogatnák az egyes községek krónikásait. ... A krónikaírás ne le­gyen öncélú. Legyen hatá­sa már most a községek életére. Ne egy zártkörű társaság kedvtelése legyen; ne is csak szakdolgozatot író főiskolások támasza, — hanem hatásos, tudatot és életet formáló tényező. ... A legnagyobb gond a publikáció. Csak akkor fejtheti ki igazi hatását ez a munka, ha minél többen olvassák. Nem díszes ki­állítású könyvek közzété­telére van szükség; kőnyo­matos vagy rota-eljárással sokszorosított kiadványok is megfelelnek a célnak. És erre egyre inkább van már lehetőség. Az összejövetel résztve­vői megtekintették a járási helytörténeti kiállítást, Weintrager Adolf festőmű­vész képeit és a vaskúti gyermekek rajzait. Külön figyelmet érdemel a bátmonostori Papp Ist­ván gyűjtése. Papp István egyszerű ember: szabó­mester, 26 éves. Lelkesen gyűjti a nép viselte ruhá­kat, régi háztartási eszkö­zöket, korsókat, kantákat Minden támogatást meg­érdemelne! Nagybaracska a takácsok hazája volt valamikor; most is működik az isko­lában a szövő-szakkör. A szeremleiek díszes gyön- gyösbokréta-zászlót, me- nyecske-fejdíszt mutattak be. A sükösdiek gyűjtésén már érzik, hogy ők köze­liek a kalocsai-sárközi nép- műVészethez. A herceg- szántóiak sokác-remekeket mutattak be. A csávolyiak- nak állandó kiállításuk van. Remeke; egy darab­ból faragott méternél hosz szabb meggyfapipa. A Magyar Kamarazenekar hangversenye A hercegszántói küldött felhívta a figyelmet arra, hogy itt az utolsó pillanat, amikor még megmenthet­jük régi népi értékeinket. Külföldiek és városiak vi- szik-vásárolják ezeket; pe­dig csak eredeti helyükön szépek igazán! (Persze minden községben problé­ma: hol helyezzék el a „pincétől padlásig” mozga­lomban összegyűjtött régi­ségeket). A gyermekrajz kiállítá­son két különösen szép képet vettünk észre; a 12 éves Balogh László Esőben és a tízéves Schfäfer Jolán Anya gyermekével című képét. Bognár András A kedd esti kecskeméti ' hangverseny végre olyan eseménye volt az idei sze­zonnak, melyről minden j szépítés vagy köntörfalazás j nélkül, egyértelműen jót lehet írni. Pedig a kezdés előtt néhány perccel még í úgy látszott, hogy több kö- j rülmény zavarja a koncer­tet; a színházi premier el­vonja a közönség egy ré­szét, a zenekar pedig alig fér el a művelődési központ nagytermének színpadán. Telt ház valóban nem lett, de a jelenlevők — a zene iránt komolyan érdeklődők — igen értően és érzéke­nyen reagáltak a művekre és a nagyszerű előadásra. A Magyar Kamarazene- kar Tátrai Vilmos hang­versenymester vezetésével igen szép programot állí­tott össze. Műsorát Hän­del: Vízizene-szvitjével kezdte. A mű harmonikus szépsége, a legjobb érte­lemben vett hatásossággal így, kamarazenekari elő­adásban is maradéktalanul érvényesült, sőt a zenekar fokozottan ki is emelte a hangszercsoportok felelge­Anja Thauer tésében rejlő hangszínlehe- tőségeket. Ezután Boccherini; B-dúr gordonkaversenye követke­zett a nyugatnémet Anja Thauer előadásában. Fellé­pését megelőzően eltérő vé­leményeket hallottunk mű­vészetéről. Már megjelenése is ambivalens benyomást keltett; bár fiatal és szép, egészében véve mégis in­kább századeleji, mint mo­dern jelenség. Hangszer- tudása káprázatos és lenyü­Májusban palócnap Parádfürdőn május 24-én rendezik meg a Palócföld reprezentatív népi ünnep­ségét: a palócnapokat. Az egész napos, színes, gazdag program eseményeire He­ves, Nógrád, Borsod, Pest és Szolnok megyéből mint­egy 25 000 résztvevőre szá­mítanak. A Mátra vidéki falvakból mintegy félezren vonulnak fel hagyományos ősi pa­lóc öltözékben. Az üdülők kiállító ter­meiben a Mátra vidék új ipari üzemei, termelőszö­vetkezetei mutatják be vi­lághírű termékeiket. A pa- rádfürdői kastélyteremben vadászati kiállítást rendez­nek. A hagyományos népi ün­nep kiemelkedő eseménye lesz az ezer tagú palóckórus fellépése. Eleven kulturális é Homokmégyen Forradalmi munkás­paraszt kormányunk az if­júság nevelésével foglalkozó több határozata fontos fe­ladatokat ró a művelődési házakra is. Ezek értelmé­ben bővíteni kell a kul­turális lehetőségeket falun és városon egyaránt; teret adni a fiatalok alkotó ked­vének, módot nyújtani ne­kik arra, hogy minél tel­jesebben kielégíthessék a művészet és az irodalom iránti érdeklődésüket Homokmégyen, a kalocsai járásnak ebben a nem egé­szen háromezer lelkes köz­ségében alig 4 hónapja ka­pott új vezetést, két hely­beli pedagógus — Rideg András és Greska Mátyás — személyében a sokáig „gazdátlan” művelődési ház. A legelső teendő a KISZ ifjúsági klub létrehozása volt. Különösen fontos sze­repet tölt be ez az intéz­mény éppen itt, ahol a szétszórt szállások fiatalsá­ga már régóta igényt tar­tott egy ilyen kulturális lehetőségre. Jelenleg heten­ként egyszer tartanak rend­szeres klubfoglalkozást, is­meretterjesztő előadások­kal kiegészítve, amelyeket a község ifjúságának jó kétharmad része előszere­tettel látogat. Hálás és el nem ha­nyagolható feladat a köz­ség gazdag népművészeti hagyományainak ápolása, felélesztése is. E célból új­jáalakították a KISZ népi- tánc-csoportot, s rendszere­sé tették a népdalkórus mű­ködését. Igen értékes ez utóbbi tagjainak gyűjtő munkája. A KISZ-fiatalok egyébként megállapodtak abban, hogy a klubfoglal­kozásokra mindegyikük a községben énekelt egy-egy régi népdalt hoz. Ezeket lejegyzik, az utókor számá­ra összegyűjtik, s a népdal­| kórus belőlük állítja ösz- sze műsorát Ugyancsak a helyi népi hagyományokat ápolja a táhccsoport a régi népi je­lenetek — májusfakötés, locsolás, sorozás stb. — fel- frissítésével és műsorra tű­zésével. Az elmondottakon kívül ifjúsági gitárzenekart is életre hívtak, s a világ­nézeti nevelés szempontjá­ból nagy jelentőséget tu­lajdonítanak a vasárnap délelőttönként rendszeresí­tett gyermekfoglalkozások­nak. A fiatalok hatékony és megértő támogatást kapnak munkájukhoz, nem­csak a helyi tanácstól, ha­nem jelentős anyagi segít­ség formájában az Arany­kalász Tsz-től is. Lelkes barátja az ifjúságnak dr. Regős János állatorvos, aki fáradhatatlanul szervezi, irányítja, patronálja a ren­dezvények többségét. J. T. göző, ezt mindenekfölött meg kell állapítanunk ró­la. Nincs egyetlen hamis vagy félresikerült hangja, minden úgy szólal, úgy va­lósul meg hangszerén, aho­gyan akarja, ahogyan magá­ban elképzelte. S mindez a legcsekélyebb erőfeszí­tés nélkül történik, még gesztusai, arcjátéka is ezt a magától értetődő köny- nyedséget fejezi ki. Kevés­bé tetszett viszont préselt, kissé szálkás tónusa (lehet­séges, hogy ez csupán a hangszer hibája?), valamint az az alapjában romanti­kus előadói attitűd, mely a megszólaltatott műben in­dokolatlan, bár nem éppen összeférhetetlen vele. A hangverseny második részében elhangzott Bar­tók: Divertimento hallgatá­sa közben viszont az az érzésünk támadt, mintha az egész első rész csupán bevezetése lett volna egy nagy remekmű kongeniális tolmácsolásához. Talán a tiszta vonószenekari össze­tétel, talán maga a bartóki zene anyanyelvisége hozta magával, hogy itt az együt­tes még fokozni tudta a produkció színvonalát. A nagyobb feladat inspirálóan hat az igazi művészre —- márpedig ez a mű látszó­lagos egyszerűsége mögött hallatlanul nehéz és bonyo­lult, tudtommal vendége­inken kívül a világon egyet­len együttes sem játssza vezénylés nélkül. A nehéz­ségek nem csak és nem is elvsorban technikaiak, a Magyar Kamarazenekar mégsem a könnyed virtu­ozitás felől közelítette meg a Divertimentót, ahogyan azt a kissé megtévesztő cím sugalhatná. A többféle le­hetséges értelmezés közül azt választotta, ami érzé­sünk szerint is a leghitele­sebb: a mű sokrétűségét, tartalmi gazdagságát jut­tatta érvényre, a differen­ciált mondanivalójú, küz­delmesen lendületes nyitó tételtől, a nyomasztóan tra­gikus középső tételen át vezetett a finálé katarzist hozó, feloldó forgatagáig, mely így a súlyosabb előz­mények után nyerte el igazi jelentőségét A zenekear 9 évvel eze­lőtt játszott utoljára Kecs­keméten, reméljük nem kell ennyi ideig várnunk legkö­zelebbi fellépésükre! Körber Tivadar Utón az ünneplő ország felett Mester László riportja víz, VÍZ, Vfz Kigurulunk a startvonal­ra. 2 perc múlva 10 óra. Az ablakon benyújtanak egy borítékot. Nyolc fény­kép. Az útba eső falvak­ban készültek- Meg kell találni a levegőből, hogy hol. Bizakodó vagyok. A ha­zai pálya előnye. A me­gyében nincs olyan köz­épület, amit ne ismernék. De a képek közül egy se ismerős. Utcarészlet, vala­mi raktárféle épület, kis kápolna, amilyet még so­hasem láttam, hengeres hidroglóbusz, felénk nincs ilyen... 10 óra 1 perc. Feldübö­rög a 160 lóerő. Irány: Bács megye. Alacsonyan, mindössze 100 méteren repülünk. In­nen valósággal rohan a táj, mintha hátrafelé rángat­nák alattunk. Átugrunk Apostag fölött, s rávetjük magunkat a Fü- löp6zállásig nyújtózó irdat­lan pusztára. Kietlen, vége­láthatatlan. 160 kilométeres sebességgel tízperces út, de sehol egyetlen támpont. Csak az iránytű, mint a sivatagban, vagy a ten­geren. Az ám! Tengeri... Elhúzunk a kissolti út fölött. Teherautó fröcsköli odalenn a latyakot, arról ismerjük meg, különben nem tudnánk megkülön­böztetni a földutaktól. Víz, víz mindenütt. Ten­ger a tágas puszta. Úgy tűnik, nem tavak, belvizek borítják a talajt, hanem a víz az összefüggő egész, s a szárazon maradt földek csak szigetek. Mindegyik szigeten egyetlen ház. A tanya, amelyet sok éves ta­pasztalat alapján a kis bir­tok legmagasabb pontjára épített a tulajdonos. ÉPP CSAK HAZAUGRÓTTUNK Szinte rárontunk Fülöp- szállásra. A templom mel­lett nagy fehér X. Jegyzem: 10 óra 10 perc 30 másodperc. „X”. Osongrád pontosan 100 fokra esik. A térképen meghúzott vonal metszi Izsákot és Jakabszállást, átszeli Félegyháza mellett a jellegzetes háromszög ala­kú útkereszteződést. Gá­tér után lépjük át a túlsó megyehatárt. A Dunától a csongrádi útig kereken fél óra az egész. Eddig azt hittem, isme­rem a vidékünket De Izsák és Jakabszállás között vad­idegen tájra csodálkozom. Erre nem vezet út. Újra csak vizek és tanyák, vi­zek és tanyák végeérhetet­len ül. Futólag arra gondo­lok, ha leállna a motor, nem találnánk akkora szá­raz helyet, ahova épségben letehetnénk madarunkat. A motor harsogva húz. Nem ijedezem, de lehan­golódom. Én egy óra múlva Mis­kolcon leszek. De ha va­laki innen most elindulna, talán estig se érné el a legközelebbi falut. Egyál­talán járhatók mostanában ezek a gödrös, vízzel borí­tott szekérnyomok? Kietlen tanyavilág. A so­kat emlegetett átok az or­szág legnagyobb megyéjén. 180 ezer ember él még min­dig így, bizonyos értelem­ben messzebb, mint mi Tokiótól, vagy Mexikótól. ... Fehértó és Jakab­szállás között csúszunk át az úton. Hirtelen változik a táj. Erdőcskék, ligetek, újra szárazföld és a tanyák is elfogynak egy időre. S máris feltűnik Félegyháza, éldübörgünk a repülőtér fölött, már látni jobbra Gátért, s én gondolatban elbúcsúzom Bács megyétől. Kecskemétet hiába keres­tem az imént. Lilás párák mögé rejtőzött a horizont északi peremén. NAGY KÉK ORSZÁGÚTON Csongrád, Kisköre, Mis­kolc: Egy óra. Suhanunk; időt mérek lépésről lépésre fejtem meg a térképről a falvak nevét. Süt a Nap. Az égen szál­kás fehér fátylak. Szél­csend. Álmodni sem lehet jobb repülőidőt. Szép volt Szép lett vol­na, ha nem nyugtalaníta­nak egyre jobban a fény­képek. Elsőnek a furcsa kis kápolnát fedeztük fel Martfű mellett, egy csöpp­nyi faluban. A földesúr nagyzása pottyanthatta a családi birtokra ezt az ide nem illő minibazilikét. Mosolyogta tó, á csorog a Tisza-parti gyárkolosszus árnyékában, mint akit itt felejtettek. Ahogyan utólag kiderült, a nyolc kép közül csak hét készült az útvonalon. Mi hármat találtunk meg, ezzel 400 pontot vesztet­tünk. Nem Vettem hasznát a helyismeretemnek. Ha­zai pályáról csak egy kép származott: az Izsáki vas­útállomás közelében egy alacsony bádogkémény. Jel­legtelen tereptárgy, nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents