Petőfi Népe, 1970. április (25. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-15 / 87. szám
•. oldal 1970. április IS. sserda Elvhűséggel, tiszta szívvel A Jókai utcai kiskapu, vagy az üveges bejárati ajtó kilincséhez épp oly megszokottan nyúlnak mint otthonukban. Ismerős itt az udvar minden téglája éppúgy, mint a helyiségek berendezése, minden zuga. És büszkén vallják is; „Olyanok vagyunk mi, mint egy iga^ nagy család. Ügy jövünk ide, mint a második otthonunkba”. Nemcsak ők hatan: Ek- Iter Károly, Gyöngyösi János, özvegy Kovács Pálné, Szűcs Pálné, idős Sarok Antalné és Gombos György vannak így vele, akikkel egy délután szerencsém volt találkozni. Ugyanez elmondható a kecskeméti IV. kerületi pártalap6zervezet számos tagjáról. S ezt a ragaszkodást nem elsősorban az idejükkel való szabad gazdálkodás — a tagság hatvan százaléka nyugdíjasokból áll — magyarázza. Sokkal inkább az alapszervezethez tartozás sok-sok éve alatt, a kisebb- nagyobb pártmegbízatások végzése közben szerzett tengernyi élmény, közös emlék fűzi össze őket egyetlen nagy családdá. ★ ★ ★ JJkker Károly bácsi és az imént említett társai — mindannyian a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa által adományozott Felszabadulási Jubileumi Emlékérem büszke tulajdonosai — immár 25 esztendeje tartoznak ebbe a családba. S noha az idő könyörtelenül pereg, hajuk megőszült, végtagjaik sem engedelmeskednek már úgy, mint azelőtt, a párt igazába vetett hitük, szemük-1- bői, arcukról leolvasható lelkesedés a régi. Figyeljük, hallgassuk csak őket! Ezt a délutánt az emlékezésnek szentelték. Éppen Ekker bácsié a szó. Derűs kedvűén magyaráz egy hajdani történetet. Ám hirtelen elszomorodva folytatja: — Hej, mennyi érdekeset tudott volna elmondani az én asszonypajtásom! A pártalap6zervezet életéből, de már abból az időből is, amikor Kecskeméten hullámzott a front, amikor kilenc szovjet katonát bújtatott a veremben a németek elől. Hányszor indult el talicskával élelemért... — S itt végképp elcsuklott a hangja. — Tavaly ősszel temette el a feleségét, aki nagyszerű élvtársnő volt — súgja fülembe Szűcs néni, majd Ekker elvtárshoz fordulva: — Föl a fejjel, hiszen veled vagyunk.., ★ ★ ★ Ez — Ahogyan Kovács elvtársnő mondja, kezdetben csak egy pártszervezet volt a városban. A Rákóczi úton a volt úrikaszinóban — vette át a szót Gyöngyösi János. — Mindig többen és többen voltunk, egyszerre annyian lettünk, hogy nem fértünk a nagyterembe. Így vált külön a III. és a IV. kerületi alapszervezet. Mi a Szarvas utca 15. szám alatt kaptunk helyet. Olyan pezsgő élet volt ott, hogy gyakran az éjfél sem vetett haza bennünket! — tüzesedett «z emlékezésbe Gyöngyösi bácsi. — Brigádokra osztottuk fel magunkat, de sok házi agitá- ciót végeztünk! Vasárnap reggel 6-kor már ott állt a teherautó és mentünk tanyára, hogy megértsék és fogadják szívesen a változást, az új élet kezdetét. És még éjszaka is nótaszóval jöttünk vissza... — A földosztáskor... próbál közbeszólni Sarok néni, de Gyöngyösi élvtárs „svungban” van, nem adja át a szót. — Az később volt!... Ménteleken bemegy i ík az egyik tanyába, a gazda- asszony éppen tésztát nyújt és haragosan szól: „Ne jöjjenek beljebb, nem érdekelnek!’’ Mire én: Ejnye, de jó szag van itt! — és máris helyben voltunk. Az asszonyka elmosolyodott és haragját félre téve, hellyel kínált bennünket Végül mint régi jó barátok, úgy búcsúztunk onnan... ★ ★ ★ Mintha film peregne, 111 Gyöngyösi János szavai nyomán úgy rajzolódnak ki a pártmunka sö- rán szerzett élmények, történetek. Egy emlékezetes előadás a Nyírben, a koalíciós harcok, «e éjszakai plakátragasztás, az első választások, amikor a szavazatok 15 százalékát szerezte meg a Kommunista Párt. Ekker bácsi emlékezete közben az akkori párttitkár neve után kutat. — Ja igen, megvan! Kiss Sándor volt az első. Utána Gábor Gergely, de kár, hogy most nincs itt. Sajnos, beteg a felesége. Hozzá látogatott a kórházba... — Engedjetek már engem is szóhoz jutni! — türelmetlenkedik a mellettem ülő Szűcs néni, közismert nevén: Szűcs mama. — A mi pártszervezetünk a Széchenyi tér 19. alatt volt. Amikor megkaptuk a helyiséget, azt mondja nekem a párttitkár: — Szűcs élvtársnő, vállalnád-e a szépítését? Mi az hogy! Éjfélekig ott voltunk, dolgoztunk és mindig annyi mondanivalónk volt! Egyszerűen nem bírtunk hazamenni. Egyszer meg tanyán voltunk agitálni. Az egyik helyen ott állt sok gyerek, köztük egy szomorú kislány. Megtudtuk, hogy Lajosmizsén egy ügyvédnél szolgált, aki egy napon kiadta könyvét és nem fizetett. Jöjjön be másnap a pártba, hívtuk a kislányt és segítettünk neki. Megkapta a bérét. ★ ★ ★ P gyík szavát a má- síkba öltve sorolta emlékeit Szűcs néni. Csak akkor tartott némi szünetet, amikor béketitkárrá választásának történetéhez jutott: Éppen 39 fokos lázam volt, de nem bírtam otthon maradni. Azóta is, ha azt hallom, hogy Országos Béketanács, végem! Mert úgy izgulok, hogy sikerül-e megszervezni a gyűlést. Pedig mindig sikerül. Beteges vagyok, dagad a lábam, de nem bírok maradni és addig megjrek... Sarc* nánj számára — akinek a földosztásról, az első bajai tsz szervezéséről szóló csendes közbeszólását minduntalan elsodorta társainak visszaemlékezése — végül is jómagam kértem szót. S ezúttal Szűcs mamához kapcsolódott. — Negyvenkilencben már én is Kecskeméten voltam. Az 5-ös körzetben választottak meg béketitkámak. Gyűléseket tartottunk. Soha nem beszéltem korábban sok ember előtt. De kevés volt az előadónk, nekem is mennem kellett. Először izgultam. Aztán a saját családom példájára gondoltam. Apánk az első világháborúban. Mennyit nélkülöztünk nry a testvéreimmel együtt! Majd a második világháború, a folytonos rettegés. Hogy el ne vigyék, a fiam bújtatása a kukoricaszár kúpokban... Szóval elkezdtem mondani, amit éreztem. És láttáin a gyűlés résztvevőin, hogy nagyon is értik, önmaguk élete példáit átélve, ugyanúgy mint én, érzik, miért a legszentebb dolog nekünk a béke. ★ ★ ★ II ű, de elszaladt az 11 idő! — idő! — döbbentem meg az órámra pillantva. De az élmények áradata hömpölygött tovább. Mígnem Gombos György elv- társ is szóhoz jutott — Kilenc éve vagyok tagja az alapszervezet vezetőségének. Az elvtársak jó részét azonban sokkal korábbról ismerem. Tiszteljük és szeretjük egymást. Közülünk ma sem mindenki magas képzettségű. De az elvhűségünk, hitünk rendíthetetlen. Alap- szervezetünk az évtizedek folyamán sok dicséretet kapott a pártbizottságtól. S ha elvtánsaink korosodnak is közben, tettrekészségük nem kopik. Erejük szerint ma is segítenek, amiben tudnak. És azt is büszkén mondom: nálunk egy étién hónapban sem maradhat el a taggyűlés. Próbálná csak elhanyagolni a vezetőség, volna mit hallgatnia érte! Perny Irén Parkok, padok, járdák I “’ \ Idős lakója vagyok vó1« Irosunknak. Bármeny— ........1 nyíre örülök, hogy v égre itt a tavasz, rettegve gondolok arra, hogy hamarosan ismét locsolóautó járja a várost, a keramit burkolat nedves, csúszós lesz, motorosok és idős emberek számára jégpályához hasonló veszélyt jelentve. fzt az elvtársi családot én az uramnak köszönhetem — oldotta a hangulatot özvegy Kovács Pálné. — Ö az illegalitásban is részt vett a párt munkájában. Mikor 1945 tavaszán Pestről hazajöttünk Kecskemétre, de sokszor elmondta: Ha világos van este a Rákóczi út 3-ban, menjél fel, mert pártgyűlés van. Ott mindig tanulsz valamit”. És boldog vagyok, hogy 1945 szeptembere óta minden pártmunkából kivettem a részem. S ha dicséretet kaptam, férjem olyan büszkén mondta: „Az én nevelésem!’’ A locsolóautóknak nem is értem pontosan a szerepét: megfigyeltem, hogy amerre járnak, az úttesten levő homokot, szemetet a vízsugár erejével a járdaszegélyig sodorják. A szemét aztán ott ma- I rad, a járművek és a szél jóvoltából ismét az úttest közepére kerül. Ilyenformán szinte feleslegesen végzik a munkát. Kiss János Kecskemét ifjút lefényképezték és életnagyságú képét, névvel, lakcímmel egy-egy üzlet kirakatában helyezték el. Néhány ilyen módon közölt kép után egy felirat hirdette a kirakatban, hogy városi kertészet hetek óta nem akadt parkrongá- lóra. "“".Külföldi ismerősömnek 2* I büszkén mutattam be * szépülő városunkat. parkjainkat, örömmel nyugtáztam tetszését, mert mint mondta, a hajdani Kecskemét a város közepén levő piaccal nem hasonlítható össze a virágos, szökőkutas várossal. ... És különösen szépek a parkok — fűzte hozzá a vendégem. — Bizony nálunk, a parkosítás kezdetén akadtak | fiatalok, akik virágot rövid j úton, a parkból szerezték be. Eleinte magas pénzbüntetést szabtak ki rájuk, de ez nem használt. Aztán sikerült jobb módszert találni; a »vételező”Tudomásom szerint ilyen gond nálunk is akad. A módszeren érdemes lenne elgondolkozni. Kerekes Jánosné Kecskemét m A napokban láttam, hogy az Aranyhomok Szálló előtt rendbehozzák a szökőkutat. Mindenképpen örülök annak, ha városunk épül, szépül. Azon viszont felháborodunk, hogy a Marx téri park egyenlő egy szemétlerakó teleppel, s a tér szégyenfoltja a kecskeméti parkoknak. ,,Behajtani tilos” táblát helyeznek eL A továbbiakban, úgy mint eddig, a parknak pihenő jellege lesz, nem pedig sportpályához válik hasonlóvá. Kovács György Kecskemét, Marx tér I I iyo4-Den tooD ezer io- 4?« I rintot gyűjtöttünk ösz- J sze, hogy a tanácsnak befizetve, utcánk kövezését elősegítsék. Azóta semmit nem sikerült megtudni arról, hogy utcánkat mikor hozzák rendbe, mikor járhat be hozzánk is a mentő és a többi jármű. Jelenleg az a helyzet, hogy októbertől márciusig szinte lehetetlen itt közlekedni. Ügy érezzük, hogy nem a megye- székhelyen, hanem egy elhagyott, szanálásra ítélt tanya- központban élünk. Negyvennégy aláírás Cédulaház u. lakói A szeméttároláson kívül építőanyagot is tárolnak itt a környék lakói. Motorosok, autósok járnak át a sétálóknak fenntartott részen, legújabban pedig tornaórákat tartanak a téren Az elmúlt télen ismeretlen emberek a j legszebb fákat kivágták, a ! gödröket pedig betemetetlenül i hagyták. Ilyen pusztítás mel- ! lett természetesen fű sem ma- | radt meg, a bokrokat sem I gondozzák. □D . Kizöldül a fű a par5. I kokban, de szomorúan látjuk, hogy a padok A dicséret dialektikája EGY LÉLEKTANI intézet munkatársai érdekes kísérletet végeztek. Azt akarták megállapítani, hogyan hatnak a dicséretek különböző fokozatai az emberi teljesítményre. A „kísérleti nyúl” szerepét ez esetben a diákok vállalták, az apropo egy futóverseny, illetve egy kézilabda-mérkőzés volt. Miközben a diákok önfeledten átadták magukat a sportolás örömeinek, tanáraik különböző — szabványosított — dicsérő megjegyzéseket kiáltottak be a pályára. Például ilyeneket: .,lgy tovább!”, vagy „Már sokkal jobb”, a résen levő pszichológusok viszont megállapították, hogy a teljesítményszint eközben nem csökkent, tehát állandó volt. Növekedett viszont — rögtön és azonnal észrevehetően — mihelyt szaporodott az őszintébben hangzó dicséretek száma. Mihelyt a pedagógusok ilyesmiket kiabáltak be; „nagyon jó”, sőt „kitűnő”, sőt „brávó”. Ha viszont változtattak a metóduson, és a szcmmelláthatólag görcsösen küzdő gyerekeket ilyesmikkel biztatták: „Fog ez menni”, „Csak bátran tovább” — teljesítményük ettől a pillanattól kezdve mélyen aláhanyatlott. Végigolvasva a távirati iroda erről szóló kis tudósítását, eltűnődtem; tulajdonképpen semmi világrengető dolgot nem állapított meg ez a kísérlet, s lám mégis milyen nagyszerű dolog, hogy ilyesmire irányítja rá a figyelmet, amiről nap mint nap módszeresen megfeledkezünk. Nevezetesen arra, hogy a dicséret és az emberi teljesítmények között közvetlen, egyenes arányú összefüggés van. És nemcsak, és nem is főképpen a sportban, hanem az élet valaflfcnnyi fontos és kevésbé fontos — bér egy teljességi» totó ember számára minden fontos — területén. Mondom, eltűnődtem és rádöbbentem arra is, hogy voltaképpen mennyire kevéssé élünk még a dicséretben rejlő nemes és többnyire úgyszólván kiaknázatlanul maradó hatalmas lehetőségekkel! Magyarán mondva; hogy mennyire nem dicsérünk, Hogy mennyire fukarul osztogatjuk az elismerést, a jó szót az embereknek, az arra érdemeseknek. VAJON mi lehet ennek Nagyon reméljük, hogy az Illetékesek erre a parkra is gondolnak és az út elejére elszerelésével egyre késnek lizonyára erre is éppen úgy iztosítottak pénzt, mint a j árkok rendbehozására, de erre mégis utoljára kerül sor. A napokban Kalocsán jártam. A vasútállomásra vezető szép úton ott omladoznak, vagy a j tüldön hevernek a padok tar- j tóoszlopai. Ezek szerint más városokban sem sietnek a padok felszerelésével. Horváth János Kecskemét, Bajcsy-Zsilinszky u. az oka? Eredetét illetően, gondolom, kétféle tényező jöhet számításba: egy objektív és egy szubjektív. Az objektívnak hamar a végére járhatunk. Azt szoktuk mondani, hogy nem érünk rá, hogy erre nincs idő, hogy a munkahely nem lelki klinika, hogy a dolgozók dolga, kötelessége az, hogy dolgozzanak. Tehát csupa igaz dolgot hangoztatunk, ám csak addig igazak, ameddig nem mennek az emberrel való törődés rovására. De lépjünk csak tovább: a szubjektív eredők. Hát igen; nem szívesen dicsérünk: Sokszor savanyúan fogadjuk munkatársaink által elért eredményeket. Olykor azért, mert nem illik bele a dicséretre érdemesről korábban kialakított képbe, avagy azért, mert saját leértékelésünknek éreznénk az elismerő szavakat. Akadnak olyanok is, akik kifejezetten féltékenységből hallgatnak: attól tartanak, hogy dicséretükkel túlságo-; san ráirányítják a megdi csért munkájára a figyel met, ami aztán az ő po zíciójukra üthet vissza, úgy hogy az illető versenytár suk, sőt, esetleg vetélytár suk lesz. Persze, azért nem kell ki fejezetten mindjárt a leg rosszabb lehetőségekre gya nakodni... Többnyire azér nem dicsérünk, mert nap lótás-futásunk közben egy szerűen elfeledkezünk ar ról, hogy dicséret is van világon. Tehát; hanyagság bői. Valljuk be őszintén, e a tényleges helyzet. Az ÉREMNEK azonbai — köztudottan — két olda la van. S ez esetben nen szóltunk még a másik ol dalról — tehát azokról akik várják a dicséretet Akik úgy áhítoznak egy el ismerő jó szóért, mint a: éhes ember a falat kényé rért. S ha nem kapják meg ha sorozatosan elmarad i dicséret, akkor megkesere dik az emberek szájíze ambíciójuk, lelkesedésük le lohad. — Tudod — mond ta egy ismerősöm —, úg; dolgoztam, mint egy le Mindent megcsináltam, ó nem számított, hogy mi kor; amikor kérték, én ot voltam, és dolgoztam. Eg; jó szó nem sok, de mé| annyi köszönetét, dicsérete sem kaptam érte. Hát ab bahagytam, elvégzem ; munkám becsülettel. D semmi többet. — Pedii tényleg csak néhány jó szó ra lett volna szükség, é ennek az embernek mindéi cselekvésre alkalmas ener giája a közösség szolgálaté ba állt volna az elkövetke zendőkben is. ÉGY KÖRHÄZ igazgató főorvosával beszélgettem a egészségügyi miniszter Iá togatását követő percek ben. — Minek ez a nag; felhajtás?! — zsörtölődtem — Hidd el, heteken át er re készült az egész kórház jön a miniszter. Itt min denki éjt nappallá téve dől gozott. Hát nem láttad, mi lyen boldogok voltak a ta karítónők, amikor megje gyezte; szép tiszta a folyo só!?... Hidd el, óriási ne velő, ösztönző ereje van en nek... Végiggondolva a végig gondolandókat: mélysége sen igazat kell adnom neki és mindazoknak, akik tisz tában vannak a dicsére nagy erkölcsi, mozgósít erejével. Persze, dicsérni csak a tud, aki szereti, tiszteli, be csüli embertársait, és ké pes megítélni tevékenysé gük valódi értékét. Ráadá sül a dolog kölcsönös. Hi szén én magam is csak ak kor számíthatok elisrrierés re, ha megbecsülöm mun katársaim tevékenységét.. — és így tovább. A dicséret dialektikája - ezt választottuk címnél Igen, dialektika, hiszen a árnyalt megítélés csakúg; beletartozik e kategóriába mint az emberrel való tö rődés, a helyes bánásmóc kialakítása és a várhat kedvező következménye] tárgyilagos számbavétele. A DICSÉRET többnyir fejleszti az embert, ú eredmények elérésére ősz tönzi. a küzdő, a többr törekvő jellemvonást erősí ti tehát benne, amellett ja vítja kedvét, harmoniku sabbá teszi viszonyát, a vi lággal, embertársaival. En nek elérése minden fáradt ságot megér. P. Z.
