Petőfi Népe, 1970. április (25. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-14 / 86. szám

9. oldal 1970. április 14, kedd Méltón a nemes ügyhöz Díszbemutatóval zárult az országos szavalóverseny Változatos irodalmi és [ vetkezett, majd a régi ze- zenei műsorral fejeződött nei hagyományokat felújí- be vasárnap délelőtt a I tó Reneszánsz kamara­Balajthy Agnes, a székesfehérvári 320-as szakmunkás- képző iskola tanulója a szavalóverseny döntőjében. Kecskeméti Katona József Színházban az országos diák-szavalóverseny. Az ünnepélyes esemény­re csaknem egészen meg­telt nézőtér először a kecs­keméti Óvónőképző Intézet kórusának tapsolhatott, amely Kálmán Lajos veze­tésével népdalföldolgozáso­kat énekelt. Kertész Péter fővárosi fiatal színművész Radnóti-tolmácsolása kö­együttes muzsikált, Kecs­kés András lantművész ve­zetésével. Egy-egy kompo­zíció között két aranyér­mes diák szavaló mutatko­zott be a közönségnek: a veszprémi Vándorffy László Juhász Ferenc, a budapesti Zsurzs Katalin Weöres Sándor költemé­nyeit adta elő. A Budapesti Műszaki Egyetem „Szkéné” elneve­zésű irodalmi színpadában újszerű megoldásokat ke­reső együttest ismerhet­tünk meg. Érdekes összeál­lítást mutattak be József Attila verseiből, az ösz- szekötőszöveg pedig a köl­tő egyik önéletrajza volt. Jancsó Adrienben és An­tal Imrében mindig öröm­mel látott vendégeket üd­vözölt a nézőtér. Az elő­adóművésznő Illyés Gyula verseiből adott elő, a tőle megszokott szuggesztivl- tással, Antal Imre Bartók Allegro barbaróját és Wei­ner Leo Rókatáncát ját­szotta zongorán — bravú­rosan. A műsor után Terbe Dezső, a Bács megyei KISZ-bizottság első titkára a verseny nyolc arany­érmesének adta át a dí­jakat (ezekről vasárnap már beszámoltunk), majd rövid értékelő beszéddel zárta be az országos diák­szavalóverseny háromna­pos eseménysorozatát. Az egész rendezvény és a vasárnapi díszbemutató is méltó volt az irodalom megszerettetésének és az ifjúság nevelésének nemes ügyéhez, valamennyi ren­dező szervet — kiváltképp a megyei KISZ-bizottságot — elismerés illeti érte. Reméljük, hogy a diák versmondók országos ver­senye továbbra is Kecs­kemét hagyományos ren­dezvénye marad. Sz. J. Költők szóltak Szabadszálláson... Hagyománya van már, ha nem is túl sok évre visszamenően, az élő köl­tészet ünnepének is. Nem tudni pontosan, e néhány esztendős tradíciónak, vagy pedig a kitűnő helyi szervezésnek köszönhető-e, hogy a Szabadszálláson szombaton este megrende­zett idei költészet-napi ün­nepség minden korábbinál sikeresebb volt. A községi művelődési otthon nagy­termében ezúttal nyoma sem volt az udvariasság­gal álcázott protokolláris unalomnak; a valódi ér­deklődők, a művészi szó varázslatára áhítozók je­lentek meg: diákok, pa­rasztok, munkások, kato­nák — a község minden társadalmi rétegét képvi­selve. Éppen elegendően ahhoz, hogy megtöltsék a széksorokat. A sikerhez bizonyára az is hozzájárult, hogy a vál­tozatosan, elevenen szer­kesztett műsor megfelelt a várakozásnak. Dehát e húron — a köl­tészet húrján — eljátszha­tó dallamvariánsok száma végtelen, s folyton meg­újíthatók. Az esten sze­replők e megújításra való képességről adtak számot. Maguk a jelenlevő költők elsősorban. Szinte a sor­rend fontossága nélkül so­rolhatjuk itt fel a már nem fiatal Jankovich Fe­renc Kossuth-díjas költőt, a Pécsett élő Csorba Győ­zőt, vagy a fiatalabbak közül Gutái Magdát és Urbán Gyulát. Dr. Nagy János debreceni irodalom- történész ritka közvetlen­séggel, szívhez szólóan, nagy-nagy érzelmi átffl- töttségel szólt a költészet­nek a ma élő ember min­dennapjaiban betöltött sze­repéről. A Kecskeméti Ka­tona József Színház mű­vészeinek, Cserje Zsuzsá­nak, Forgács Tibornak, és Major Pálnak szavala­taikkal sikerült „életre kelteniük” a magyar klasszikus költőket, első­sorban József Attilát és Ady Endrét. A Televízió Repülj, páva vetélkedőjé­ről jól ismert szegedi fő­iskolás Faragó Laura csán­gó és bukoviniai székely népdalaival a magyar köl­tészet ősforrásait szólal­tatta meg, kristálytiszta hangvétellel. Vallani az ember helyé­ről, gondjairól, örömeiről — mindig is legfontosabb feladata volt a költészet­nek. Ez volt az alaphangja Gyóni Lajos, a megyei pártbizottság osztályveze­tője megnyitójának is, aki többek között hangoztatta: ”... nem a napi problé­mák megzenésítését, nem kiszolgálást várunk művé­szeinktől, hanem szolgála­tot, a nép odaadó szolgála­tát.” A szabadszállási köl­tészetünnepség talán bi­zonyság volt arra, hogy e hivatásnak igyekszik meg­felelni a jelenlegi magyar poézis. A mimkásőrparancsnok A munkásőrség megyei ünnepségének meg­hitt hangulatából ragad­tam ki Krecsmarik Józse­fet, hogy beszélgessek vele életútjáról. — A mi életünk, párt­munkásoké a hétköznapi munka, a tanulás. Sokat er­ről nem lehet írni, hiszen nem a látványos, hanem a nehéz, az apró, sokszor a népszerűtlen feladatokat kellett, s kell ma is vál­lalni. Való igaz, azonban a hét­köznapi kifejezés ellen apel­lálni kellett, hiszen a sze­rényen, kitartással végzett munka, amellett a tanulás, az első vonalban való harc már önmagában is írásra ösztökél. És ide kívánkozik az a megjegyzés is: talán túl keveset írunk ezekről az emberekről... — A felszabadulás előtt a Kispesti Textilgyárban dolgoztam. 1944 decembe­rében a Magyar Kommu­nista Párt titkárává vá­lasztottak, a dunántúli Ta­mási községben. Nem so­káig voltam ott, ugyanis a párt úgy határozott, hogy Bácsalmáson és Tataházán nekem kell a földosztást segítenem. 'Bácsalmáson 1945 ta- vaszán összehívták a parasztokat. Krecsmarik József hosszan beszélt a földosztásról, s végül meg­kérdezte: ki mennyi föl­det igényel. Megdöbbent a válaszon. — Nekünk nem kell föld! Sejtette, valami nincs rendben. Nem tévedett, ugyanis a régi közigazga­tás emberei nem a nincste­leneket, hanem a közép­parasztokat toborozták a földosztásra. Néhány nap múlva nagy csapat sze­gényparaszt élén indult a határba. A parasztok bal­tát, karókat szorongattak a kezükben, megkezdődött a földosztás. — 1950-ig voltam a bács­almási járási pártbizottság vezetője, majd Kalocsára kerültem pártfunkcióba. A legnehezebb időben, 1956- ban lettem a városi párt- bizottság titkára. A mun­kásőrség megalakulásakor kértem a felvételem a tes­tületbe, s azóta vagyok a kalocsai alegység parancs­noka. A felszabadulás után, a munka mellett elvégez­tem a négy középiskolát, leérettségiztem, s 1968-ban a BM akadémia vizsáit tettem le sikerrel. A Vörös Csillag Ér- iemrend kitüntetés­ről kérdezem. — A munka elismerése, anélkül, hogy szerénytelen lennék, jólesik mindenki­nek. Ezt a kitüntetést olyan bizalomnak tekintem, amely jobb, több, lelkiismerete­sebb munkára ösztönöz. Egyik legfőbb feladatom­nak tekintem, a munkás­őrség rám bízott alegysé­gének kiváló kiképzési eredményeinek elérését. Ügy érzem, ezért érdemes dolgozni... Gémes Gábor Negyedóráig néztem, az­tán kikapcsoltam a tévét — magyarázta ismerősöm a múlt szerdán. — Nem szeretem ezeket a modem izéket. Csupa kuszaság. Előre-hátra ugrálnak a történetben, hogy sose tud­jam, hol vagyunk és mi következik. A dráma le­gyen dráma. Expozíció, kifejlet és katarzis... stb., stb. Nem vitatkoztam. Csak annyit válaszoltam: Kár. Kár volt kikapcsolni a té­vét kedden este a Debre­ceni Csokonai Színház elő­adásán. Elismerem, az első tizenöt perc csakugyan nem volt túlságosan ere­deti. Dehát, hogyan is le­hetett volna? Hiszen Taar Ferencnek, az írónak és Ruszt József rendezőnek épp az volt a célja, hogy az általánosról szóljon, egy nemzet közös élmé­nyéről, alapélményéről, a felszabadulásról, s ezt bontsa fokozatosan egyéni sorsokra... Mindössze ezt kellett kivárni, az indítást ahhoz, hogy a darab mind Az igazság hitele Gyón! Lajos megnyitóbeszédé. izgalmasabbá váljon, egy­re növekvő érdeklődéssel és összeszedett figyelemmel kövessük a színen zajló események menetét. Csupán modemkedés volna tehát a csapongó cselekmény vezetés? Nem; sokkal inkább kényszer. Itt a gondolatok a fontosak, az igazság, s ennek érde­kében újra meg újra visz- sza kell térni a kiinduló­ponthoz, hogy megismer­jük az igazság új meg új oldalát, ugyanannak az alapélménynek egyéni ízét, s azt az utat, amely a fel- szabadulás tényétől a fel- szabadulás átéléséig veze­tett. A Nap a város felett erős hatásának titka ép­pen ez a különbségtétel a két felszabadulás között. Ez a kulcsa utóbbi ne­gyedszázadunk történeté­nek. Túlságosan leegyszerűsí­tett képlet: egy egész nép örömujjongással üdvözölte a felszabadítókat. Mert az emberek örültek ugyan a háború végének, de több­ségük egy vesztes ország lakójának tekintette ma­gát Odáig, hogy érezze, értse: valóban nem meg­hódított, hanem felszaba­dult — hosszú volt az út. Kinél-kinél hosszabb-rö- videbb. Előbb le kellett rakni a szocializmus alap­jait, hogy ez az érzés kö­zös, kollektív élmény le­gyen. Ma, amikor végér­vényesen megszabadultunk a holnap félelmétől, a munkanélküliség rémétől, amikor hazánkban törvé­nyesség és rend uralkodik, ma beszélhetünk csak min­den ember felszabadulásá­ról. Ezt az ívet leírni az első vöröscsillagos kato­nák megjelenésétől idáig — erre vállalkozott a Nap a város felett. S ezzel lett nemcsak őszinte, igaz és meggyőző, hanem izgal­mas mű is. Mester László VISELJEN KORSZERŰ figyelje kirakatainkat! nagy választék a Bács megyei Ruházati Kiskereskedelmi Vátialat szaküzleteiben 2365

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents