Petőfi Népe, 1970. március (25. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-08 / 57. szám
1970. március 8. vasárnap 1 oldal r Kifelé haladva a község központjából, a Dózsa György út bal oldalán fogom megtalálni az öregek napközi otthonát — igazított el Szabó Gyula vb-tit- kár, a kiskőrösi tanácshá- zán. Nagyobb sárga épület, el se lehet téveszteni. — tette hozzá. Oldalán egy sor ablakkal tekint a havas köves- útra a hosszaboacska ház. Már azzal is „otthonos”, hogy jól illeszkedik a családi házak közé —, nincs külsején semmi hivatalos. A kiskapu kitárul. A fehér hószőnyegen még csak néhányféle lábnyom jelzi, délelőtt féltizenegy körül még nem sok vendége van az öregek napközijének. Mielőtt az üveges verandára nyitnánk, a téli csendben pihenő szomszéd udvarok látványa is olyan érzést kelt: hazajöttünk. A veranda tiszta. Néhány vendégváró bútordarab, hangulatos elrendezésben. Az első ajtó utáni helyiségben egymással párhuzamos új asztalok, vázákban téli növényzet. Térítőjükön, s a mellettük szabályosan sorakozó világos székeken rögtön látni: ez az étkező. Jobbra kisebb helyiség, szintén vadonatúj és csillogó felszerelései „bemutatják”: itt van a tálaló. Balra tágas, világos helyiség, ahonnan derűs színek visszfényei hullnak az ajtó üvegén át. Fehérköpenyes fiatalasszony lép ki. ö Thiesz Jenőné, az otthon gondnoka. Betessékel. Ami mindjárt feltűnik, a modern bútorok világos farészelt vidám-piros kárpit módosítja fotelokká, székekké, puhatámlás heverővé. Asztalon, asztalkán, állványon népi mo- tívumos és absztrakt mintás futók, térítők. Csinos vázákban ízléses élő csokrok. polc, napi- és képeslapok, folyóiratok, rádió. De míg ezt felfogja a tekintetet, mindjobban érzi az ember két öreg szempár várakozó pillantásán a sürgetést: mondd meg már, ki vagy? A fal melletti fotelban szikár, nyúlánk öregember ül, majdnem szobor mozdulatlanságával. A középső asztalnál figyelő nénike bizonytalan mosollyal húzza el kezét a térítőről. Még csak ketten vannak. — A Holler házaspár — mutatja be őket a gondnoknő. — Az elvtárs meg újságíró- —, int felém. A bácsi egyszeriben megelevenedik. — Á, üdvözlöm, mint régi kolléga is... Én is írtam valamikor újságot... Vezércikket is ... De az bizony régen volt. Tudja, hány éves vagyok? Kilencven ... ö pedig — biccent a feleségére — hatvanki- lenc. Pár mondat az életükről. — Huszonkilencben jöttem Kiskőrösre, az anyámat meglátogatni, aztán ittragadtam. 1944-ben még adóügyi jegyző voltam. Az elöljáróságnál én maradtam, s amikor nem hajtottam végre a nyilas párán-, csőt, a község kiürítését, majdnem a magyar tiszt lövetett agyon... Azok egy része, akik most a tanácsnál dolgoznak, tanítványom volt; Lebovics Károly, Németh József, Kelemen Gyula. — Hogy érzik itt magukat, Holler bácsi? Feláll, hajlottan, de még elég gyorsan idedöcög a társalgó közepére. _ Tudja, mit jelent az, h ogy itt ebédelhetünk? Nem kell boltba járni, nem kapok ki — villan huncut- kodva a nénire —, hogy most ezt lelejtettem el venni, most azt. Szegénykémnek nagy gond volt: mit is főzzön? Most az asszony is megszólal, szolidan, halkan. __ A férjem nyolc éven k eresztül, októbertől egész télen át csak feküdt már... Rosszul, sokszor alig evett. Orvosért menni, bevásárolni, gondozni... Mióta idejárunk, mindent megeszik, nem dőlt ágynak, s tetszik látni, ilyen időben is be tud jönni. — Fütyülök nekik meghalni; — legyint tréfásan az öregember. — Én mondom, egy jó ropogós csárdást is eljárnék még ... — Gyerekek? — Három gyerekünk van ... Távol valamennyien. __ juttatnak valamit? — Hát... egy-egy kicsit — felel őt megelőzve a néni. Szinte nesztelenül érkezik egy sápadt, ősz asz- szony. Lassú mozdulatokkal veti le a téli holmikat. Szerény; majdhogynem észrevétlen akar maradni. Leül az asztalhoz, szemüveget tesz fel, s újságolvasásba kezd. özvegy tanítónő, Lengvári Zsigmondné. Figyelme azért nemcsak a Népszabadságon van. Mikor meghallja ezt a szót — „társas élet”, kisóhajt a lap mögül. — Ö, de rossz volt. Mindig egyedül... Egyedül az egész házban... Alig várom, hogy idejöhessek, itt meg jó meleg van. Kendős, tiszta arcú öregasszony érkezik, ö is csaknem osonva. Oldaltabb ül a többiektől. Szemén, arcán a hosszú magány csendessége. Szavát alig hallani. ö özvegy Vitizán Pál- né. — Bizony, már huszadik éve egymagám vagyok — panaszolja minden nagyobb hangsúly nélkül, ami még megrendítőbb. — Nyolcvanhét éves vagyok... Unok mindent... Tegnap is elestem ... — Hányszor esett el az idén, Vera néni — kérdezik a többiek. —ötször-hatszor ... Megszédülök-e, magam se tudom. Csak elesek ... A testvérem szintén özvegyasz- szony, néha oda is elmegyek. Aztán beszélgetünk mindannyian arról, hogy maga ez az együttlét is gyógyító, nem érzik kirekesztve magukat az „élő” emberek világából — így fogalmazta egyikük —, nem nyomaszt a feleslegesség érzése, nem roppannak össze a magány kibírhatatlan súlyától. Huszonötén „tagok” itt, de aki akarja, barátját, ismerősét is elhívhatja. Van köztük — a megismerteken kívül — öreg parasztember, nyugdíjas tanácsi dolgozó, s más foglalkozásokból kiöregedett. A kosztról elismerően szólnak, a hozzájárulás igen méltányos: 400 forint jövedelmen alul ingyenes, 400— 600 közt 2,70, azon felüli jövedelemnél 5,40 Ft. ilyen utóbbi csak néhány van, a _A Petőfi Népe K ep-t0t0 és a KISZ felszabadulási rejtvénypályázata Szovjet tábornok. Részt vett Románia, Magyarország, Ausztria és Csehszlovákia felszabadításában. Idén tölti be 70. életévét. Mind a polgári, mint^ a katonai életben igen sokoldalú tevékenységet fejtett ki hazájának, s a népek szabadságáért Ázsiában, Európában egyaránt. Harci érdemeit, kitüntetéseit is jelzik: szovjet érdemrendéi mellett öt külföldi érdemrendje közt magyar, mongol, kínai és amerikai kitüntetései vannak. Az ő katonái voltak az első felszabadítók, akik Kecskemét földjére léptek. Szimfe- ropolban a Szovjet—Magyar Baráti Társaság városi vezetőségének tagja. 1967-ben Kecskemét díszpolgárává választották. Ki ez a szovjet barátunk? A. I. Kovtun — N. K. Kiricsenko — M. V. Rev- kin? A totószelvény a 12. oldalon található. Lenin-emblrma — kerámiából mmir többség nem fizet semmit. Aki nem tud — kivált ilyenkor télen — bejárni, annak kihordják az ebédet. Aki nehezen jár, elkísérik társai, ha valaki hosszabb ideje hiányzik, felkeresik, mi van vele. Egészen a közelmúltban házi betegápolót is alkalmaztak már az öregek napközi otthonában, hogy legyen, aki otthonukban is ellása a rászorulókat... Ügy funkcionál ez a kiskőrösi intézmény, mintha hosszú évekkel ezelőtt hozták volna létre a szakszövetkezetek. Pedig csak szeptember óta működik. Az idén helyiséggel is bővül, és konfortosabb lesz. Fekhelyeket, tévét kap az otthon, benti mosdót. Parkosítják az udvart, asztal, padok, székek lesznek .. Theisz Já- nosné mindezt már a verandán újságolja, amikor ismét vendég érkezik. Kucs- más, tisztes parasztember. Tempós mozdulatokkal dobogja, veri le a havat még a küszöbön, aztán a kabár tot még odakint leteszi. Hadd szikkadjon a hótól addig is, míg beljebb kerül. Gyurján István 74 éves; szakszövetkezeti gazda volt. Egyedül van q is, befeléfordultsága itt engedett fel. — Egy fiam van, százszázalékos hadirokkant... Negyvennégyben veszítette el a szemevilágát —, közli csendesen, mialatt kucsmáját paskolja. — ö máshol lakik ... Nekem éppen jól jön ez az otthon. Olvasok... öregek, nehéz mózgá- súak, bölcsek. Zárkózottságukból azonban mind többet eloszlat az itteni égyütt- lét. Tartoznak valakihez. Szemükbe visszatér az érdeklődés —, nevetni is újra tudnak. De még olyan régi, régi érzések emléke is visszatér, amelyek Holler bácsi szájára ilyen pajzán szavakat adtak búcsúzáskor. — Csak lennék valamivel fiatalabb... Látja, mennyi hölgy van itt? Ha- jaj —, de rozoga már az ember — mutatta maga elé tárt karral és dacosan felnevetett. Tóth István Lenin Jomborszerűen megformázott portréja díszíti azt az emblémát, amelyet Pázmány József balatonfüredi népi iparművész készített a nagy proletárvezér születése 100. évfordulójának emlékére. A Kerámiából készült embléma, amelynek nagyobbik változata faldíszként, kisebb példányai pedig iratnyomóként használhatók, nagyobb sorozatban készül a művész alkotóműhelyében. 1 pisztoly eldördült (P.) X. alezredes kényelmesen elhelyezkedett a fotelban, rágyújtott egy cigarettára, s beszélni kezdett. — Az 1956-os októberi események, mint köztudott, jelentős politikai és gazdasági károkat okoztak. Az ellenforradalom gyors leverése után sokáig érezhető volt a politikai zavarkeltés, az ellen ' ’es propaganda hatása. Nehezen nyugodtak bele a vereségbe, s Kecskeméten is megpróbálták sztrájkok szervezésével gátolni a g. zda- sági konszolidációt. Ebben a nehéz időben a kommunisták — éppen úgy mint az ellenforradalom legvéresebb napjaiban — derekasan megállták a helyüket, s bátran harcoltak társadalmunk megerősítéséért Kommunistákat említettem, olyan igaz embereket, akik a fegyveres fenyegetések ellenére, életük kockáztatásával is posztjukon maradtak, dolgoztak, hogy az ország kiheverje az ellen- forradalom okozta sebeket. A most következő történet, akárcsak a többi, megtörtént eseményeket tartalmaz, szereplői ma is élnek, ezért néhány nevet nem említek, a behegedt sebeket kár lenne feltépni. A Városföldi Állami Gazdaság igazgatója azon a decemberi estén vendégeket fogadott. A közelben lakó állatorvost és nőismerősét hívták meg. A hosz- szú téli estét — mint faluhelyen ez szokásos —, kártyázással ütötték agyon, igaz előtte meghallgatták a Kossuth Rádió híreit, s örömmel konstatálták: erélyes intézkedést hozott a kormány. A közlemény szerint ezen a napon, este 6 órakor életbe lépett a rögtönítélő bíráskodás. — Kellett ez — mondta osztás közben az állatorvos, utalva a rádióközleményre. — Végre megszüntetik a csavargók garázdálkodását. — Igen, igaza van —, válaszolt kissé elgondolkodva az igazgató — Sajnos, itt a gazdaságban is akadnak olyan emberek, akik még mindig nem tértek észhez. Több szó nem is esett a statáriumról, belefeledkeztek a játékba. Csendes, barátságos, valóban családias estének ígérkezett ez a vendégeskedés, a szolid kártyaparti. Fél nyolc körül járt az idő, amikor az igazgató anyósa — aki eközben a konyhában már pihenni tért —, bekopogott a szobába. — Fiam! — szólt a ve- jének — zörögnek az ajtón. A házigazda felállt az asztal mellől, nyugodt léptekkel kiment a konyhába, de óvatosságbe' csak a zárt ajtó mögül kérdezte: — Ki az? — A kecskeméti rendőr- kapitányság küldöttei... Nyissa ki az ajtót. Az igazgató kissé elcsodálkozott: „Miért ilyenkor keresnek? De kinyitotta az ajtót. A konyhából kiszűrődő lámpafény körében egy férfi állt, kezében pisztollyal. — Adja elő a f egy ve- rét!... Az engedéllyel együtt — mondta ellentmondást nem tűrő hangon. — Kérem, micsoda eljárás ez! — háborodott fel az igazgató. — Tiltakozom ... Különben sincs fegyverem, de ezt önöknek .., A házigazda tovább mondta a magáét, húzta az időt, s közben fél kézzel megragadta az ajtó szárnyát, be akarta csapni. A pisztolyos azonban résen volt, lábát az ajtó és a küszöb közé tette, majd benyomult a konyhába. Mögötte még négyen tolakodtak. — Azonnal menjenek innen! — kiáltotta az igazgató, de a támadók vezetőjének kezében eldördült a pisztoly. A lövedékek szerencsére a konyha falába csapódtak, egyik sem érte a házigazdát. A lövések hallatára a konyhába futott az igazgató felesége is. — Ne bántsák a férjemet — könyörgött összetett kézzel. — Mit akarnak?... Gyermekeink vannak, könyörüljenek rajtunk .• Az igazgató a felesége mellé lépett. Csendesen, de nagyon határozottan rászólt. — Hallgass ... Ezeknek ne könyörögj! A fiatalember, kezében a még füstölgő fegyverrel, hátra szólt egyik társának. — Pista! Agyanlőjem? A kérdezett betekintett a lakásba, elfordította fejét. Ne bántsd ... Gyerünk innen. Ebben a pillanatban a lakás szobájának ablakain, egész és féltéglák zuhantak be, szilánkokra törve az ablaküveget, megrongálva a bútorokat. A támadókat, úgy látszik ez egyáltalán nem zavarta, mert a fegyveres — akiből dőlt a bor szaga — nyugodt hangon megszólalt: — Most nem bántok sen - kit — mondta fenyegetően —. de ha éjfél előtt bárlr kilép a házból... Vissza jövünk és akkor leszánv lünk ... (Folytatása következik.)
