Petőfi Népe, 1970. március (25. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-01 / 51. szám
1970. március 1. vasárnap S. oldal Hétköznapi varázslat fy* ^ m m ~ A Petőfi Népe Kep-toto és a Kisz felszabadulási rejjtvénypályázata Az itt látható tv-adótorony a közelmúltban kapcsolódott a hálózatba. Abban a városban áll, amelyben az ország egyetlen Bányászati Múzeuma várja a látogatókat. Hol áll a tv-adótorony? Szentes — Budapest — Sopron? A totószelvény a 12. oldalon található. Kalocsa népművészete fakanálon Televíziót viszünk A a Szolnoki úti tanyai iskolába. Mikróbu- szunk itt hánykolódik a Lászlófalvi határ „valamelyik” kellős közepén. Amerre csak elkódorog tekintetünk, ugyanaz a havas táj, előbarnálló földcsíkokkal, s ott vet szikrát a jóságos téli napsütéstől, ahová pillantunk. A gépkocsiban hangos viccpárbaj folyik. Pontosan tízen ringatózunk most minden KRESZ-törvényen kívül — egyelőre még láthatatlan célunk irányában. Irányába? Vajon merre lehet az iskola? Olyan szeszélyesen változtatja irányát a sárral, jéggel bedagasztott keréknyom, mintha karikásostortól vette volna a mintát... Nagy a jókedv. Megvan a biztonságérzet, mióta egy pöfögő vontató ormótlan gumikereke röpteti előttünk a sárgalacsinokat. Az Alkotmány Tsz főagronómusa „szervezte” kísérőnkül; hátha leragadunk, s akkor mit csinálnánk mi, hajótöröttek? Mert súlyunk van ám. Az élő terheken kívül — három tranzisztoros tv skatulyástól, antennák, akkumulátorok, ilyen-olyan lemezek, szerszámok, vezetékek — töltik ki a kis busz belvilágát. Az eddigi öt televízió után ezt a hármat szeretnénk még ma szétjuttatni — közvetlen célunkhoz, majd Orgovány, s végül Kerekegyháza határába. Magasra nőtt, — téli kopaszságukat szégyellő fák alatt fogadja deputáción- kat a tomácos iskolaépület. A gangon két kislány képviseli a tanulóifjúságot. Még odabent, László- falván hallottuk, hogy a tv-átadás alkalmából szünnap van itt. Helyes. Mi is voltunk gyerekek, így kétszeres az öröm. Most úgysem tudnának tanulni, hiszen pár mimu- tum alatt „nagyüzem” kerekedik itt, hogy csak győzzön hova nézni az ember. Padlásra, csúszós, csöpögés tetőre mászni nem kismiska. Kiss Ernő antennát szerel, hogy majd egyszer hálózatra is lehessen kötni a tv-t. Pártcso- portbizalmi js az elvtárs *a Bács megyei „állami” építőknél, és mélyen megsértődne, ha ebből a leg- újabbkori társadalmi munkából kihagynák, mikor olyan gazdag — hőskori falujáró múltja is. Szerel Prokai László gépész, s a fiatal Ágó János, aíki a Mantgomery-sapkás szb- titkárral, Prepszent Auréllal a készüléket „méri be” a tanteremben. Sürgölődik Szűcs József, a mikrobusz pilótája. Kókai Ferenc párttitkár, az újságíró, a műszaki előadó —. Volcz Dénes —, Szabó László, a KISZ vb-tag szekrényt tol a fényesre koptatott iskolapadok között. Át a katedra felöli oldalra. Az öreg deszkamackó tetejére kerül a tranzisztoros meg az akkumulátor. Az itteniek is tüsténkednek, figyelik, hogy kell kezelni a tévét. I tt van Berta Lász- ló, a községi központi iskola igazgatója, s ökrész István, ennek az iskolának fiatal kormányosa, aki feleségével együtt egy esztendeje tanít itt. Varázsszőnyegen jöttek? Mert a községből egyszerre indultunk. Nincs szó csodáról, ök — lovas kocsival rövidebb útnak vághattak ... Legalább is így regélik itt a városiak, — a motorizált közlekedés rovására évődve. Dobogás, kopácsolás, beszéd, csusszanó zajok — mindenki dolgozik. A padokon most szerszámok, tekercsek, felsőkabátok. Szerényen lapulnak a falakhoz a gyerekek kézimunkái, kartonokra erősített színes papírkivágások: virág, pillangó, falevél, vándorzászló ... Ott egy hengeres üvegben — szétnyitott állatka; szemléltetőeszköz az élővilág órára Odébb vegyszeres üvegek kis tartóban; szegényes készlet — kémiatanításhoz. Képek, összetekert térképek ... A katedra tiszta, de vén asztal, rajta kékbe kötött füzetek. — Kóstolja meg az elvtárs! Felnézek. Téli öltözékű parasztember mosolyog. Egyik kezében demiason, a másikban literes palack. Bor — pálinka, amelyik tetszik. Iszunk a nagy napra, s Faragó István előfo- gatos egészségére. — Már. ne múljon el úgy ez a nap, hogy meg ne tiszteljük egy pohárral — kínál sorra mindenkit a barátságos tez-gaz- da, s közben mesél. — Két családom jár ide. Jönnek haza az este, már az ajtóból lihegik: Apu nagy újság van... Tv-t kapunk ... No akkor lesz hova járni esténként. Eljövök én is, el én, pedig hajnali háromkor szoktam kelni, — s ide-oda futok estéiig. ... Ötvenegynéhány gyerek jár ide. 4—5 kilométeres távolságból, de még Nagykőrös határából is ... Rendes űrt nincs... A posta is egyszer jut ki hetente... A tanítók — mert több ilyen iskola van a határban — maguk takarítanak, fűtenek. Ki vállalná annyi pénzért, amennyi a keretből telik havonta, amilkor pámapi napszámmal többet lehet keresni?... Ha kilincs romlik, ablak törik, a tanító fog hozzá, vagy hóna alá csapja, s viszi, míg sikerül hozzávalót találni, és megcsinálja. Talán szolgáltató vállalatra várna a javítással?... Említettük a szegényes eszköz —. s vegyszerellátottságot. Ezek juttatásában segíthetnének az üzemek — említette még a községben Berta László igazgató. De ugyancsak ő kezdte szívből jövő szavakkal, amikor a tv-t megköszönte az építőknek: „... Megint a munkásosztály.. És a tsz-ek? Az Alkotmány sokat könnyít a gondokon, javításokkal, tüzelő- s egyéb szállításokkal. A gyerekeket elviszi orvosa rendelésre... A most kapott televízió majd hálózatra is köthető. De hol van még villany? Pedig? Ez is jobban idekötné a tanítókat. Dobsa Gyula főagronó- mus — mikor amolyan „beláthatatlan időben” — hangsúllyal esett szó a villanyról — csendesen fűzte közbe: az Alkotmány a következő ötéves tervben, ezzel az iskolával szemben — párszáz méternyire — gyümölcscsomagoló, tároló, osztályozó telepet létesít — kétszáz holdas telepítésre bazirozva. Oda villany kell, s akkor az iskola is kap. — A Hajdúságból jöttem ide — emlékezett ökrész István. — Tizenhárom gyerekem volt. Az ottani tanyai iskolában még csak álom a televízió... — Hatvanhárom óta ők a hatodik nevelők ebben az iskolában — mondotta a házaspárról Berta László és elismerően szólt arról, milyen igényesen tanítanak. Mikor átvették a stafétabotot, a tanítónéni sírt, annyira bántotta, hogy olyan „gyenge muzsika” a tanulmányi színvonal... S már most meg lehet nézni, mit hoznak ki a gyerekekből: az osztályzatok mögött igazi érték van. Szeretik a pusztai embereket, akik viszontbecsülik a mokány kis tanítót meg talpraesett feleségét. — Milyen hálásak tudnak lenni ezek a kinti emberek azokhoz, akiket megszeretnek... — jegyezte meg az igazgató, amikor már visszafelé döcögtünk a határból. Beszélt arról, mennyi helyre hívják meg őt —,6a többi pedagógust is — névnapra, torra. Nagy a körzet — hatvanöt kilométernyi távolság fűzi egymáshoz a külterületi iskolákat... Mennyiféle ember, nézet, életstílus — itt a határban. Van hivatása az itt tanítóknak. Van formálni való emberanyag — nemcsak gyerekekben ... S ha jó az idő, jókedvvel lehet „nyakbavenni” a tágas határt, de ha esik, gumicsizmába vágja magát a tanító... Száraz úton kedves társ a motorkerékpár... Míg ott voltunk a már messze tűnt iskolában, víg lárma, a „kiránduló” városiak szíves munkájának zaja járt a falak közt... Azóta csend van ott. A fiatal, tanítóházaspár azonban most már nem az „isten hátamögött” várja holnapra a tanítványokat. A tanteremben csillog a tv, s az ide i6 „behozza” a világot. Arra figyelek fel, x x hogy mellettem az igazgató lelkesen mutat ki a mikrobusz ablakán a tágas határba. — Azért nehogy azt higgye valaki, hogy olyan sorscsapás itt tanítónak lenni.., Tóth István Folytatják világjáró kőrútjukat a kalocsai pingá- lóasszonyok. Az ismert népművészek ötödik éve járják a földrészeket, s szereznek hírnevet, elismerést a magyar népművészetnek. Egyedülálló mesterségüket, a falpingá- lást, a külföldi magyar hetek rendezvényein mutatják be, de meghívót kapnak egy-egy népművészeti rendezvényre, kiállításra is. Eddigi útjuk során „szerepeltek” Franciaországban, Norvégiában, Spanyolországban, Ausztriában, Kuwaitban, Libanonban és még számos országban. Az asszonyok ismét útra keltek. Az első állomás az idén Athén, majd Hollandiában, Bulgáriában az NSZK-ban mutatkoznak be, ezenkívül készülnek Montreálba is. Egymást váltva tizenkettőn járják a világot, s közülük a legfiatalabb Sebők Erzsébet például Szófiába utazik. Az ügyes kezű gazdag fantáziájú népművész-asz- szonyok tizenhat színnel, színárnyalattal dolgoznak. Üti kellékük az ecset és a festék, s a fehér névjegy- kártya, amelyet a helyszínen „írnak meg” színes motívumokkal. Montrealban viszont több mint 3 ezer pingált, ajándék fakanalat készítenek. A finomra csiszolt kanalak mindkét oldalát élénk színű kalocsai motívumok díszítik. Az ellenforradalom okozta zűrzavar és ebből fakadóan közbiztonság gyengülése — kezdte a beszélgetést X. alezredes — a bűnözők malmára hajtotta vizet. Az 1956-os ellenforradalom során a politikai szerencselovagok, a szabadság tiszta eszményét a sárba tiporva, de jelszavának hangoztatásával kiszabadították a társadalomra veszélyes bűnözőket. Az ellenforradalom véres tobzódása alatt jónéhány közönséges bűncselekmény is történt, amelyek tetteseit a konszolidációt megelőzően és utana gyors, hatékony nyomozati munkával szinte kivétel nélkül méltó helyükre juttatuk. Ez a történet, amelyet most elmondok, az ellenforradalom kitörésének kezdetén indult. Kozák Pál 1956. október 25-én kilépett a Budapesti Országos Börtön kapuján. Nagyot szippantott a friss levegőből, s felkiáltott: — Éljen a szabadság! Körülötte fegyveres suhancok, szedett-vedett, ismeretlen egzisztenciájú emberek átvették az üvöltést, s hosszú sorozatot engedtek géppisztolyaikból a levegőbe. Kozák arcán a lelkesedés azonban nem a fegyvereknek, hanem a börtönből való szabadulásnak szólt, hiszen ennek az intézménynek éppen kilencszer volt hosszabb-rövidebb ideig lakója, lopásért, s más egészen közönséges bűncselekményekért. Kozák egy pillanatig sem gondolt arra, hogy mi a haza, s hogy mik az elvek, bár Tiszaroffra utazasa közben „öntötte” a oolitikai „sódert”, meg kellett ugyanis magyaráznia csíkos rabruháját. — Üldöztek, mert a hibák ellen harcoltam... Bezártak, mert az igaz demokráciáért küzdöttem... — s közben azon gondolkodott, hogyan lehetne könnyen pénzt, sok pénzt szerezni. Tiszaroffon csak egy napig maradt, amíg átöltözött, s máris Kecskemétre, régi rabtársához, az öreg cimborához, K. Istvánhoz utazott. Nagy volt az öröm, mert a havernak is viszketett a zsebe, ő is pénzt akart, s ráadásul még ötlete is volt. — Ide figyelj, Rántás! — ez volt Kozák gúnyneve, így ismerték az alvilágban. — Ismerek egy pasast, kétszázötvenezer forintja van otthon... Nincs messze, itt Lajosmizsén lakik, mit szólsz hozzá? — Fegyver kéne, azzal biztosabb. — Az is baj? Van itt! — húzott elő két pisztolyt, Ste- fán, alias K. István. — Gondoltam én erre... Éjszaka volt. Dr. C. B. körzeti orvos lakásának ablakából még fény szűrődött ki. Kozák és K. István a kert fái közé bújva lapult. Sokáig várakoztak. Hangos köszönt'*etéssel hazaindult az utolsó vendég is, s alig fél óra múlva sötétség borult a házra. K. István meglökte Kozákot. — A kert felől menjünk. A lakás ajtaja nyikorgás nélkül, csendben kinyílt. A rendelőben halvány fehér árnyékként bontakozott ki a vizsgálóasztal, rajta a hevenyészve odadobott orvosi köpeny, sál. K. István magára kapta a fehér köpenyt, s mindketten kendőt kötöttek arcuk elé. A hálószobában az orvos felesége és leánya aludt, de a két álarcos kiáltására felriadtak. — Ne mozduljanak! — szólt fenyegetően Stefán Amelyikük megmozdul, vagy kiáltani mer... lelövöm! — s a fegyver csöve hol az egyik, hol a másik nőre szegeződött. — Ide a negyedmillióval, hol tartják? ... Az asszony kétségbeesetten, a sírástól fuldokolva könyörgött; — Ne bántsanak az istenért, nincs nekünk ennyi pénzünk. — Nincs?! — nyújtotta meg a szót Kozák. — Majd megkeressük! — s felrántotta a szekrény ajtaját. A ruhák, fehérneműk halomszámra szóródtak ki a szekrényből, de a pénz nem került elő. — Kelj fel! — dörrent Kozák az orvos lányára. — Keresd meg a pénzt, vagy ide a kulcsot, ahol tartjátok ... Indulás! A szerencsétlen, félelmében reszkető lányt sakkban tartva Kozák pisztolyától benyitott a másik szobába. Az íróasztal fiókjában idegesen kotorászott, s 600 forintot talált. — Tessék — nyújtotta át Kozáknak a pénzt. — Kevés!... A Werthe- im szekrény kulcsa hol van? Az ágyon ekkor mozdult meg az orvos, s félálmában, a tájékozatlan ember felháborodásával megkérdezte. — Ki van itt? ... Mit keres ön... — Pofa be! Ha megmozdul, keresztüllövöm! Visz- sza az ágyba, de előbb ide a kulcsot... A vaskazetta kulcs? az íróasztal lapján csőr rent. — Indulás! — intett a lánynak, s kifarolva bezárta az orvost a szobába. (Folytatása következik)
