Petőfi Népe, 1970. március (25. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-29 / 75. szám
A néprajz a modern társadalomban Irta: Ortutay Gyula akadémikus, a III elnöke m Vitára ingerlő téma: már a cím is mintha bel______ső ellentmondást kínálna. Évtizedekkel ezelőtt N ordenskjöld azt írta a latin-amerikai törzsi kultúrákról, hogy azok kihalóban vannak: a cserépedénykultúrát felváltja a konzervdoboz ipari célszerűsége és az öreg mesemondót, a mitikus történetek, a törzsi hagyomány tudósát vállrándítva hagyják ott a fiatalok — nem érdeklik őket többé ezek a hagyományok. Több mint harminc éve írta meg nagy epikus költeményét Radnóti Miklós a „négerről, aki a városba ment” — kilépve a homályos törzsi múltból, hogy az ipari forradalom proletárjai közt harcoljon a felszabadulásért, a méltó emberi létért. Azóta — jól tudjuk, mai nyugtalan, forrongó világunkban — csak növekedett a felszabadulásukért harcoló, s a törzsi múlt kötöttségeiből kilépni szándékozó forradalmárok száma. A felszabadult népek száma növekszik, s nőnek problémáik: hogyan kell a hatalmat megtartani, gyakorolni, hogyan kell megszervezniök gazdasági, művelődési rendszereiket, hogyan illeszkedhetnek be a modern ipari társadalmak, a szocializmus és az imperializmus világméretű küzdelmei közé. S a még fel nem szabadult népek, néptöredékek! A gerillaharc módszereit tanulják, s nem a mágikus varázsok, mitikus történetek törvényeit — kiléptek a régi létük föltételei közül, vagy épp ki akarnak törni közülük: mindazzal szemben, amit a néprajz, az etnológia, a folklór kutat, eleve szembefordulnak, hiszen saját múltjukat kívánják felszámolni. Portugál-Angolában éppúgy, mint Mozam- bik erdőségeiben, Latin-Amerikában is, Délkelet- Ázsiában is. Borneó szigetén, s a rejtező új-guineai— ausztráliai törzsek elzárt titkos völgyeiben. S mit mondjunk az európai, az Európán kívüli paraszttársadalmakról, mit mondjunk a magyar parasztság jelenkori fejlődéstörténetéről, társadalmi, kulturális törekvéseiről? Ha különböző fokozatokon keresztül is, elmaradásokkal, fejlődési nekiugrásokkal — ezek a paraszti társadalmak, osztályok épp most vetkőzik le végképp a múltat, erre tanít minden politikai tapasztalat, minden szociológiai, szociográfiai jellemzés. Mit keresne itt a néprajz, a folklór? Van-e a felszabadulni, kiemelkedni vágyó népek, vagy a modern ipari társadalmak körében keresnivalója? j-T j A legkézenfekvőbbnek tűnő válasz, mondjuk is 1 I elégszer, hogy egy tudománynak sem kell félnie. marad-e mondanivalója, különösen, ha annyi problémára nem felelt még, mint a néprajz, Hiszen a néprajz __ világszerte — egy sor kérdést most tesz f el először, most kísérli meg pl. matematikai módszerekkel, modellalkotásokkal megközelíteni a népköltészet, népi vallásos, mitikus gondolkodás alapformáit. Másrészt a paraszti munka eszközeinek, tárgyainak vizsgálata közelít a régészeti leírás és történeti ösz- szehasonlítás módszereihez: úgy vizsgáljuk majd a paraszti gazdálkodás eszközeit, munkamódszereit, ahogy a régész kutatja a több ezer éves társadalmak anyagi eszközeit, építkezését, domesztikációs, földmí- veiő munkáját Legfeljebb nem adatik meg a néprajzi kutatónak az a szabadság, mint a régésznek, mert jóval több, s többször leírt, megőrzött anyagi emlék áll rendelkezésre. Különben is a néprajz egyre több ponton érintkezik a régésszel, hiszen a néprajz, folklór analógiáinak a segítsége nélkül a jó régész már évtizedek óta nem boldogulhat, s a folklóristának sem kell aggódnia: ha az antik irodalmak kutatói még mindig tudnak — és tudnak! — újat mondani Home- ros, Vergilius és Horatius költészetéről, az egyiptomi paraszt évezredes panaszairól, Herodotos elbeszéléseiről, a görög regény kezdeteiről —, ne folytassuk a felsorolást —, akkor elég munka várhat még a népköltészet kutatóira. Hiszen a nemzeti népköltészetek benső természetét sem tártuk fel teljesen, a költői alkotás folyamatainak a titkait is alig-alig ismerjük, s olyan értelemben, ahogy a világirodalomról beszélnek már Goethe óta, csak mostanában merészel szólni egy-egy nagy tehetségű és nagyralátó fiatal, a „világ folklór” szavát és fogalmi gazdagságát kóstolgatva. Elég hát, mondogatjuk, ha az eddig gyűjtött anyagot rendszerezzük és értelmezni igyekszünk, évtizedekre való feladatot ád majd ez is. Mindez azonban csak arra válasz, hogy a kutatók nem maradnak munka nélkül, s nem felel a címben feltett kérdésre: van-e helye a néprajz adta tanulságnak, a népköltészet, népművészet kincseinek az urbanizáció, az ipari társadalmak (s akár szocialista, akár kapitalista legyen is az!) most egyre inkább kibontakozó korszakában? Vagy csak valaminő fölösleges díszítmény, egy-egy költemény fordulata, a lakás külső dísze, egy-egy belső építész, dekorátor ötletének anyaga csupán? I o I Először is azt kell mondanunk, hogy nem kell I "• I temetnünk mindennapi, gyűjtő, kérdező-kutató feladatainkat sem. Magam folklorista vagyok, s elég, ha arra gondolok, hogy az UNESCO statisztikái szerint kb. 850 millió felnőtt analfabéta él a világon. Nyilvánvaló, hogy közöttük még az ősi szóbeli, nemzedékről nemzedékre hagyományozott és újraalkotott költői formák és mondanivalók élnek. S ezeknek a költészeti alkotásoknak, „élettörténetüknek” vizsgálata nemcsak arra felelhet, hogyan születik a mítosz, a meséi történet, az elbeszélés (minden regény, novella kezdete!), hanem arra is, hogyan született a homéroszi epika, hogyan a népballadák, népdalok világa. S mindennapi tapasztalatunk, hogy ma is, Budapesten is gyűjthetünk népköltészeti alkotásokat, él az öregek hagyományos előadásmódján, s csak mondjuk meg bátran: egy-egy anekdotizáló, tréfacsináló városi is a régi mese-, tréfamondók módján adja elő történeteit, forgatja történeteit —, s az se baj, ha Háry János módján megtoldja egy vaskos hazugsággal. A paraszti prózai elbeszélők rokona ez a városi viccmester, histo- riázó. S ugyanígy világszerte mód van a hiedelemszerű gondolkodás adatainak feljegyzésére (néha sajnálatos városi jelenségként valósággal üzleti módon terjesztik az elmúlt évszázadok ponyvamágiáját, s elkeveredik ez laikus, paraszti vallásos, hiedelemképzetekkel). S a paraszti munka módszereinek, eszközeinek gyűjtésére, eleven használatának megfigyelésére is van mód. Tehát a modern, modernné alakuló társadalmakban, szinte közöttünk, mellettünk, elevenen él még a hagyomány. Pedig vagy egy évszázada temetjük. Kriza János is, Erdélyi is temette. Igaz, ez csak a hagyomány szívósságát bizonyítja, hátrálása, szerintem, kétségtelen, ha bizonyos műfajok, mint épp a tréfás elbeszélés, vicc beláthatatlan időkig elevenen él, mint szájhagyományozott forma. jT"T ía modern társadalmi tudat elválaszthatatlan I '*• la történeti gondolkodástól. A tudatos történelemszemlélet sajátosan egyszerre lép fel a korai természettudományos gondolkodással, hogy a kettő együtt kapjon oly kiemelt hangsúlyt, Marx és Engels elméleti r pedig a valóságos történeti-társadalmi folyamatokat rendező szemlélet nem nélkülözheti a néprajz, az etnológia adta tapasztalatokat. Nem véletlen, hogy Marxék a történeti fejlődés egyetemes fokozatainak felismeréséhez annyira igénybe vették koruk modern etnológiai ismereteit. Nem is lehet az emberiség őstörténetéttől kiindulva az emberi lét alapjait, fejlődésének gazdasági-társadalmi folyamatait megérteni, a kultúra kibontakozásának, megteremtésének folyamatait megérteni tudományunk általánosításai, rész- eredményei nélkül. Minden történeti, társadalmi elemzés csonka és elhibázott etnológiai alapok, minden esztétikai, irodalmi, művészeti munka szemlélete hibás a folklór tapasztalatai, tételei nélkül. Nem elfogultság: fundamentális tudomány a miénk. “s ’(Mindez azonban még nem a modern társada- a* I lom, legfeljebb egy-egy modern társadalom-, történelemtudomány. A néprajz és a folklór azonban visel társadalmi funkciót a modern társadalom, a modern kultúra eleven életében is. Emlékeztetek arra a vitára, amely a népdal élete körül forgott. Él-e még, van-e valóságos szerepe a nép évszázadok őrizte dallamainak, szövegeinek? A vitában sok kérdést rosz- szul tettek fel, s így rosszul is válaszoltak rá. Nyilvánvaló, hogyha ma még él is sokhelyütt a népdal, a mögötte levő, meghatározó társadalmi, kulturális háttér alapjaiban változott meg. a régi, kis törzsi, falusi közösségekben születő, alakuló népköltészet élete nem hosszabbítható meg, de maga a népdal maradandó, s társadalmi hatékonyságát mi magunk őrizzük. Kodály nevelő munkája révén hazánkban az oktatás elemi fokán felhangzik a népdal, s erősíti az iskola, a rádió, a tévé műsorainak, a vetélkedőknek sorozata — egész művelődéspolitikánk szerves részévé teszi a mai modern műveltségnek a népköltészet minden értékét. (Ne térjünk ki arra, hogy ez az álláspont nem egyértelműen, nem ellentmondások nélkül alakult ki.) Ez a folyamat más-más erősségi fokon nemcsak hazánkban jellemzi a népköltészet, a népi táncok, díszítő művészeti formák felhasználását. Annyi bizonyos, egyre inkább ez lesz a népköltészet, néptánc, népművészet modern élete; az iskola, a könyvkiadás, az alkalmazott művészetek használják fel, tudatosan épül bele, immár meghatározott, nem változatokban, spontán alakuló formákban — egy újabb szintézisbe. Ez nem azonos a romantikus elképzelésekkel, de eleven, teljes funkció, a nemzet hagyományainak ötvöződése a születő újjal. Köztudott, nem kell róla bővebben szólni, hogy az irodalom, a zeneművészet és a képzőművészet újra meg újra merít a népköltészet alkotásaiból. Él formáival, tartalmaival egyaránt. Azt hisz- szük, ez nem kevés, és nem is elhanyagolható. Mindaz, ami ebből a körből kimarad, az a tudományos feltárás és feldolgozás munkája, de anyaga szintúgy beleépül a modem társadalmi tudatba, mert a történelem, a gazdaságföldrajz nem tanítható a néprajz anyaga nélkül. Tudományunk így lesz része a korszerű tár- sdalmi tudatnak, önismeretnek. Ha a parasztság létszáma, munkamódszerei, tulajdonviszonyai mind meg is változnak, a dolgozó osztályok történetét meghatározó szerepe éppen a mi kutatásaink révén megmarad a szocialista nemzet öntudatában. Antalfy István: Hitvallás Belelapoztalak a szavaid emlékké morzsokönyveimbe. lódtak. , , , . , .. . Az első csókod fecskéje Beleittalak napi feketémbe. kerengve Hullámverés porzó tűnt el az irgalmatlancseppjeiben messzi kékbe. tolta az arcára, rohant le a pincébe. Megnyomta a szellőző indítógombját, de a motor valóban nem indult. A fűtő szitkozódott. A salakozást már nem lehet halogatni. — Felváltva lapátolunk! — szólt ki a fiúnak. — És ha mérgezést kapok? Nem kényszeríthet rá! A fűtő keze ökölbe szorult. — Jó, majd én lemegyek! Tizenöt perc múlva szólj értem. Közben a gőzmutatókon is rajta legyen a szemed! A fűtő visszament a pincébe. Kinyitotta az elérhető kis ablakot, hogy legalább azon jöjjön be friss levegő. Az égett szén darabosan ömlött ki a kazán alól. Lila lángok röpködtek a maró, gázos izzásban. Vizet locsolt a salakra, sárgás gőz csapott fel a mennyezet felé, alaktalanul gomolygott. A fiú ijedten nézte az órát. „Most már mennem kell! De akkor ki szól Feri bácsinak?” — Kiment a kazánház elé, hátha találkozik az éjjeliőrrel, s akkor rábízhatja a szolgálatot. De az őr éppen nem járt arrafelé. Visszaszaladt. Nem várhatja meg a fűtőt, mert akkor már nem jut ki innen. Egy pillanatig tűnődött, majd felkapott egy nagy darab szenet és teljes erejéből a vasajtóhoz vágta. A fűtőnek már parányi tűk szurkálták a szemét, kaparta torkát a füst. A vasajtó döndülésére felriadt. Hirtelen nem is gondolt arra, miért így jelez a fiú. Felkapaszkodott a lépcsőn, letépte magáról az álarcot, kiment a friss levegőre. Sokáig kapkodva lélegzett. Amikor kitisztult a feje, visszament a kazánházba. Kiabált a fiúnak. A nagy csarnokban kavarogva vergődött a hangja: „Hol lehet?” — gondolta dühösen. Körüljárta a kazánokat is, de a fiút nem lelte. Fáradtan leült. Megtörölte verejtékező arcát, ivott a vizeskancsóból. „Szóval mégis itthagyott! Meg is szédülhettem, bele is bukhattam volna a tüzes salakba!” F elkelt, ellenőrizte a műszereket, lapátolt a tűzre. A két kazán kezesen feküdt, mint jámbor barmok a meleg istállóban. Simon Emil: M A fűtő az órára nézett. Éppen a hármasra ugrott a nagymutató, amikor a fiú besettenkedett. Mérgesen ráncolta a homlokát, nem szerette a fiút. folyton késett, s a munkára is noszogatni kellett. A gyárnak csaknem minden részlegét végigjárta, most meg idehelyezték. — Faragjon embert belőle mondta az üzemvezető. A fiú bólintva köszönt, gyorsan átöltözött, aztán odasündörgött a fűtőhöz. Mondani akart valamit, de a másik megelőzte. — Tudom, összecsomósodtak a villamossínek! — A fiú vállat vont. Kemény embernek ismerte meg a fűtőt. Nem félt tőle, de azt már mégsem merte megmondani, hogy ma éjjel okvetlenül el kell szaladnia egy órára. Megígérte a fiúknak! Nagyon fontos! A fiú felült a vaskorlátra, a tekintete elkalandozott. — Mit nézel? — kérdezte szigorúan a fűtő. A fiú a fehérre meszelt falra mutatott, ahol az árnyékuk magasra nőve hajladozott. — Ott vagyunk mi — mondta. — Ez nem cirkusz! — förmedt rá haragosan a fűtő. — Inkább azt figyeld, mit csinálok! — Én nem akarok fűtő lenni! — vágta rá hetykén a fiú. A fűtő szemében ez volt a legnagyobb sértés. Legszívesebben felpofozta volna a fiút. Máskor talán meg is tenné, de most fékezte magát. Minden percben értesíthetik hazulról, hogy megszületett a fia. Mert az bizonyos, hogy fiú lesz! — Csak azt tudnám, minek jöttél ide? — kérdezte haragosan. — Tettek! — mondta rá a fiú. Amíg a fűtő a kazánnal bajlódott, lopva az órára lesett. A fűtő kezet mosott, leült az asztalhoz, evéshez terített. Egyszer csak odajött a fiú is, összegörnyedt a pádon, gyomrához szorította a kezét. — Mi bajod van? — kérdezte a fűtő. — Fáj — mondta a fiú. — Mese! — legyintett a fűtő. J ó, majd ha elvisznek a mentők, megtudja! — A fűtő abbahagyta az evést, elsétált a kazánok közé. „Legjobb, ha nem törődöm vele! — gondolta. — Reggel majd szólok az üzemvezetőnek, helyezzék máshová!” A fiú a szeme sarkából sandított a fűtőre. Azt már látta, hogy a gyomorgörcsöt hiába színleli. Az óra mutatója vészesen kapaszkodott előbbre. — Salakozunk! — adta ki a fűtő. — A fiú megdermedt. Ha nekifognak, hajnalig nem szabadul! Kelletlenül tápászkodott fel a pádról. Magára szíjazta a védőálarcot, közben sebesen forogtak a gondolatai. Ha lemegy a pincébe, a lapáttal elvághatja a szellőző vezetékét! Akkor aztán nincs salakozás! A fiú kinyitotta a pince vasajtaját, majd döngve becsapta maga után. A fűtő várta a dudajelzést. Egy idő múlva türelmetlenül dörömbölni kezdett a vasajtón. Nemsokára felbukkant a fiú. D bedöglött a szellőző! — mondta. — Hozd az álarcomat! — kiabált rá a fűtő. Felcsap
