Petőfi Népe, 1970. január (25. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-13 / 10. szám

1970. január 13. kedd 5. oldal Rom% néven vesxik mellőzésüket CSAK ÜGY „fejből” — az utóbbi hó­napok népfront-rendezvényei közül — a következőket tudom említeni: tanácsko­zás a kecskeméti városi bizottságon a tanyai csoportok működéséről: Gyóni La­josnak, a megyei pártbizottság osztályve­zetőjének előadása alapján széles körű, elemző vita a népfront művelődéspoliti­kai tevékenységéről: Szabadszállás; me­gyei szintű megbeszélés a mezőgazdasági szakember klubok szerepéről, a tovább­fejlődés lehetőségeiről — dr. Pásztor Ká­roly egyetemi docens koncepciózus beve­zetője, s nívós korreferátumok alapján; háromnapos tanfolyam Kecskeméten, a megye népfrontvezetőinek. S ha szintén — jegyzetek nélkül vé­giggondolom, mi volt valamennyi emlí­tett esemény legmaradandóbb közös jel­lemvonása. egyetlen egyszerű mondatba bele lehet foglalni; a művelődés kulcs­kérdés. Ezt a megállapítást aztán sok-sok irányban — egy-egy művelődéspolitikai vonal mentén konkretizálva — lehet boncolgatni. De ezek közül egyetlen te­rületet is szemügyre véve. a művelődés- politikai tennivalók, lehetőségek, folya­matok tucatnyi elágazásával foglalkozha­tunk. Ami szintén — s a megye jelle­géből következően legerőteljesebben — „teret kért” ezeken, a tanácskozásokon, az a falura vonatkozott. Ezek közül egy kérdés körül villantsunk fel néhány gondolatot. Sok szó esett a falusi értel­miségről. szerepéről a művelődéspolitikai munkában. GYÓNI ELVTÄRS fejtette ki, milyen átrétegeződés megy végbe — s évről év­re gyorsuló ütemben — a falusi értelmi­ségen belül is. Következik ez a vidéki gazdasági életben végbemenő strukturá­lis változásokból, a technikai-tudománybs forradalom térhódításából a mezőgazda­ságban. A mezőgazdásági szakemberek száma szüntelenül növekszik, s falun — az ország és a megye mind több táján — számarányukból eredően is a legte­kintélyesebb értelmiségi réteget képvise­lik. ­Él viszont az a régi beidegzettség, hogy a pedagógusréteg a legnépesebb — úgy általában —. s ennek is tulajdonítható, máig is sok helyen. a mezőgazdasági szakemberek figyelmen kívül hagyása, amikor a művelődéspolitikai munka megosztásáról van szó. Mosolygunk raj­ta. de az az igazság, amit Magony Im­rének. a Kecskemét—Kiskunfélegyháza környéki Termelőszövetkezetek és Szak- szövetkezetek Területi Szövetségének tit­kára ezzel a végletes példával fejezett ki: ez ideig úgy és akkor „vonták be” a szö­vetkezeti szakembereket, a művelődési munkába, amikor „pénz kellett, kocsi kellett” kulturális célra, a gitáros zene­kar fuvarozására. Kezdjék el most már általánosan személyi bevonásu­kat is a községek népművelési, a nép­front művelődéspolitikai munkájába! — hangoztatta ' Magony Imre. Nehéz volna most felsorolni, mennyi ötlet, lehetőség, kézenfekvő megoldást adó javaslat hangzott el a múlt év vé­gi népfrontfórumokon arra vonatkozólag, milyen sok területen egyenesen nélkü­lözhetetlen a falusi mezőgazdasági értel­miség közreműködése az emberek mű­velésében, a kultúra iránti érdeklődés felkeltésében, növelésében, az igényesség­re való nevelésben. Kezdhetjük azzal, hogy például „sántítani” fog a progra­mok összetételében, differenciáltságában, a témák arányában is az a községi éves művelődési munkaterv. amelynek össze­állításánál nem támaszkodtak a me­zőgazdasági szakemberek véleményére is. Nélkülük nem célszerű ismeretterjesztői, szakmai oktatási, de akár egészségügyi éves „műsort” szerkeszteni, amikor az új technikai, szervezési, gépészeti, érté­kesítési stb. ismeretek erdejében kell el­igazodnia a legegyszerűbb beosztású ter­melőszövetkezeti gazdának is?1 MEGALAPOZNI korszerű tsz-, vagy falusi könyvtárat, s fejleszteni a megle­vőket úgy. hogy ne forduljanak taná­csért a szakkönyvek megválogatásánál az ahhoz jól értő agronómushoz? — sok pénz meddő elhasználását jelentheti. Emlékszem, milyen lelkes hivatássze­retettel. hittel beszélt dr. Pásztor Károly, a debreceni egyetemi docens Szabadszál­lásról jövet az autóban arról, hogy ama parasztemberének kulturális érdeklődését tágítani — közvetlen és természetes út­ján — a szakmai továbbképzéssel lehet Ez ma már — éppen a tudomány, a technika vívmányainak a mezőgazdaság­ba való meggátolhatatlan „betörése” kö­vetkeztében — olyan sokoldalú érdeklő­dést támaszt a magát szakmailag fejlesz­tő tsz-gazdában, hogy kíváncsivá teszi a szakmával csak érintkező, vagy azon túli ismeretek iránt is. Egy sertéstenyésztő a gazdaságos és legcélszerűbb takarmá­nyozási tudnivalók elsajátításakor nem­csak kémiai, biológiai, jövedelmezőségi hatásokról, tanul, hanem érdekelni fog­ják exportkérdések, azokkal közgazda- sági, földrajzi tájékozottság jár — és folytathatjuk tetszés szerinti irányban. MINDÖSSZE jelzések voltak a leírták azoknak a tanácskozásoknak gazdag gon­dolati, tény- és javaslatanyagából, me­lyekre a cikk elején utaltam. Ám ezek is sürgetően fújják az ébresztőt, hogy ahol még nem „fedezték fel” jelentősé­gének megfelelő mértékben a mezőgaz­dasági szakemberek tudásában adott ka­pacitást — ott mielőbb gyümölcsöztes- sék azt. Adjanak nekik megbízatásokat, kérjék közreműködésüket a művelődés- politikában. Hiszen az is hangot kapott a megbeszéléseken, hogy már eddig is rossz néven vették mellőzésüket. Tóth István 23. Éppen ezért szervez­te meg a VI—Wi el­nevezésű különleges osz­tályt (vagyis a VI—Gazda­sági — a ford.), ahol csak­is kiválóan képzett köz­gazdászok, jogászok dol­goztak, olyanok, akik pom­pásan eligazodtak az ipari képkedés és a feketepiac minden ravasz fogásán. Schellenbergnek ráadásul azért is szüksége volt a VI—Wi osztályra, mert ennek révén szerfölött tit­kos értesüléseket szerez­hetett a gyárosok, pénz­mágnások ügyeiről, akik még a háború alatt is a legszorosabb üzleti kapcso­latot tartották külföldi, s főként angolszász országok­ban működő partnereik­kel. Másfelől pedig az acél- és ágyúkirályok, a fasiszta Németország hadi­iparának vámszedői szíve­sen fölhasználták Schel­lenberg ipari kémeinek külföldön szerzett értesü­léseit. — A komkurrencia, kedves Schellenbergem ri­deg dolog, melynek köze sincs az erkölcsi megfon­tolásokhoz, a hazafiasságról meg a hazaszeretetről szó­ló érzelgős ostobaságok­hoz! — osztotta meg bizal­masan nézetét egy ízben az SD kémfőnökével a ha­talmas birodalmi német vegyipari konszern, az IG- Farbenindustrie egyik igaz­gatója. A külföldön működő ná­ci kémhad főnöke nagy­szerűen tudta, milyen „ta­lálmányi” és egyben kar- tell-egyezmények fűzik össze a hitleri Németor­szágot és az USA hatal­mas monopóliumait: a há­ború alatt a hadsereg lég- elhárítása olyan lövedé­kekkel és robbanószerke­zetekkel semmisítette meg az amerikai repülőgépeket, amely lövedékeket az Egye­sült Államokban szabadal­maztak, majd pedig elad­tak német hadiipari üze­meknek. A sűrűn lakott német városok fölé repülő amerikai pilóták pedig a bombakioldó szerkezet gombját megnyomva a vi­lághírű Zeiss-lencse segít­ségévéi céloztak. Épp ilyesmi járt Schel- lenberg eszében, amint Kreutzer komor képét vizsgálgatta, akinek viszont fogalma sem volt róla, hogy milyen irányban mo­zognak főnökének gondo­latai, s így nem minden keserűség nélkül várta a legrosszabbakat. „Végső soron ez az egész hülye história azzal a va­cak cementtel csakis Mül- lert fröcskölte be sárral. Hát most csak tisztogassa Müller a ruháját, az ör­dögbe is!” — fűzte tovább gondolatait Schellenberg, aki most kárörvendő vi- gyor kíséretében gondolt a Gestapo főnökére, akinek soha nem feledte el és Utolsó nap a munkahelyen Természetesen csak hi­vatalosan. Mert azért, hogy most negyvenévi szolgálat után Béla bácsi nyugdíjba megy, be-belá­togat ő majd ide. Hiszen valósággal összeforrt már ezzel az épülettel, a Vá­rosházával, ahol élete négy évtizedét töltötte. Tantó Béla 1929-ben kez­dett el dolgozni, akkor lé­pett Kecskemét város szol­gálatába. Ö a munkáját- a legjobb értelemben szolgá­latnak fogta fel: szolgálni hűségesen a város érdeke­it, a lakosság érdekeit, rá­szolgálni minden percével a bizalomra. Mint pénztá­somat, lekötötte az Idő­met, a felelősséget tartot­tam a legnagyobb, legszebb dolognak mindig. És a bé­kés, nyugodt családi éle­tet Soha nem kellett iz­gulnom: pedig milliók mentek keresztül a keze­men. Ülünk a nagy irodában, eddigi „főhadiszállásán”, csendesen beszélgetve, fel­elevenítve a régebbi idő­ket. Legszívesebben a ze­néről beszél Béla bácsi, meg a természetről. E ket­tő gazdagította életét Gyermekkorától kezdve hegedül. Évtizedeken ke­resztül tagja volt a Bar­azon jár az eszem: mit érezhet Ilyenkor valaki, amikor negyven év után búcsút mond egy munka­helynek, amit nagyon sze­retett? Mi járhat a fejé­ben? Mit vár az elkövet­kező évektől? Kitalálta a gondolatomat: — Ami ezután jön, az valami más lesz. Jobb is és rosszabb is... Minden­esetre több idő jut az uno­kákra. Mert milyen jó is kézenfogni, és menni men­ni vele, beszélni, magya­rázni neki végesteien vé­gig. Szeretek sétáim, sze­retem a szép természeteit, soha nem tudtam betelni vele. Van egy tenyérnyi szőlőm, kimegyek oda sza­bad időmben, tenni-venni, szöszmötölni, friss levegőt szívni, napfényben füröd­ni... Bizakodó vagyok: nem fogok unatkozni. — És természetesen nem mulasztom el ide benéznj^ ha erre visz el az utam ... Űjra és újra a családjá­ra tereli a szót Büszkékét fiára. Mérnök mind a ket­tő. — Nem hiába dolgoz­tunk, küzdöttünk értük — mondja fátyolos tekintet­tel. Kitüntetést, elismerő ok­levelet kapott, szép bú­csúztatást rendeztek a tiszteletére most, hogy megválik a tanácstól. Búcsúzáskog még csak ennyit mond: — Bizony, hiányozni fog a munka... Varga Mihály Margaréta és a gyomok ros, majd főpénztáros, pénzügyi előadó, mindig kiválóan látta el a felada­tát. A felettesei elégedet­tek voltak vele mindvé­gig. Élete nem gazdag látvá­nyos, szenzációs fordula­tokban. Szerényen, odaadó- an, hűségesen a szorgal­mas, egyszerű emberek módjára élt, nagy babérok­ra nem áhítozott. Ö így fogalmazza ezt: — Szerettem a hivatá­nem bocsátotta meg, hogy ki akarta ütni őt az SD külföldi kémfőnöki széké­ből. A Gestapo főnöke ebbeli törekvésében Heid- richre támaszkodott, aki egyre jobban irigykedett a mind jelentősebb sikere­ket elérő fiatal kémtábor­nokra. Ekkor Himmler se­gítő keze mentette meg Schellenberget, Heddrich- vel a hitleristák megszáll­ta Prágában a cseh haza­fiak végeztek. Müller pe­dig továbbra ott maradt Berlinben, de teljesen ma­gára utalva, * ha lehet, még jobban gyűlöl te Schel­lenberget. — Nem gondolja, Kre­utzer, hogy a Százlábú ce­mentjén ott maradt az orosz kémek ujjlenyoma­ta? — kérdezte közömbö­sen Schellenberg. „Vajon beszélhetek-e ne­ki arról, hogy nekem Lin­demann gyanús? — gon­dolkozott a válasz előtt Kreutzer. — Hanem a gya­nú még nem tény. Nem, nem, Kreutzer, itt meg kell állni! Még nem érett meg a gyümölcs.” — Az a véleményem, altábornagyom, hogy a Gestapo jelenleg von Salz­tók Kórusnak, ismerte és szerette Vásárhelyi Zol­tánt is, a neves karmes­tert. És ismerte — közel­ről — Tóth Lászlót, Mol­nár Eriket. — Benne van a nóta az ujjamban — mondja ne­vetve — és meséli, hogy ünnep, összejövetel nem múlhatott el úgy, hogy őt ne kérték volna: hegedül­jön. — Milyen gyönyörű esték voltak azok! Ahogy hallgatom, egyre nak nem csak ujjlenyoma­tait, de egész kezenyomát tanulmányozza ebben a hatalmas betcunerődítmény- ben. Shellanberg egyetértőén bólintott, s Kreutzer meg­könnyebbülten látta főnö­ke szemén, hogy az azt hallotta, amit akart. — Viszont itt van egy apró, de rendkívül fontos ügy. Kreutzer. — Schellen­berg kihúzott íróasztala fiókjából egy hosszúkás, fe­kete, irattáskához hasonlí­tó tárgyat, amelyet a ber­lini tisztviselők hordanak magukkal. A fémkazettát már kopottas bőrrel vonták be. rajta aktatáskafogantyú volt és zár. amelyen a gya­kori használat nyomai lát­szottak.- Ha Kreutzer vala­hol a berlini földalattin valami hasonlót lát. bizo­nyára ügyet sem vet rá, hiszen olyan, mint a többi táska, melybe a gondos fe-l leségek férjük tízóraiját) csomagolják... — Kreutzer, most szemé-l lyesen kell ezt a táskát el-f juttatnia arra a címre| amelyet pontosan a leszál7 lás előtt kap meg a repü­lőgépen. (Folytatjuk.) Kikapcsolódást keresve ültem be a szabadszállási Margaréta presszóba, az ízléssel berendezett helyi­ségnek, a figyelmes, gyors kiszolgálásnak, az automa. ta zenegépnek nehéz ellen, állni. Mondom, kikapcsolódást kerestem, de kis idő múl­va mégis bosszúsan álltam fel. Az történt ugyanis, hogy a tipikus presszó­hangulatot megzavarta va­lami. Egy népes és ittas, főképp fiatalkorúakból ál­ló társaság zúdult a te­rembe. Azonnal birtokukba vették a zenegépet és éne­kelni kezdték a felhangzó melódiát. Később egy gitár is előkerült, és a rögtön­zött vokálegyüttes most már teljes hangerővel kí­sérte a dalokat. Mondha­tom, csodálatos „műélve­zetben” volt részem. Az alkalmi társulat —• talán az elfogyasztott ital hatására — egyre közön­ségesebben kezdett visel­kedni. Becsületsértő meg­jegyzések röpködtek a vendégek és felszolgálók felé, majd cibálni kezelték a zenegépet. Végül már nem bírtam „cérnával”, fi­zettem és elmenőben meg­kérdeztem az egyik fel­szolgálót: vajon miért nem utasítják ki a rendbontó­kat? A válasz meghökken­tő volt: — Nem tudunk tenni semmit ellenük. Pedig már hetek óta járnak ide és így viselkednek. Valóban nem lehet ten. ni ellenük semmit? Alig hiszem. Minden esetre fel­hívjuk a szabadszállási ÁFÉSZ illetékeseinek a fi­gyelmét, hogy gyakoribb ellenőrzéssel ki lehetne gyomlálni a Margarétából ezeket a nem éppen dísz­növényeket. 5= csapai —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents