Petőfi Népe, 1970. január (25. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-25 / 21. szám

I

A fiú, aki valahonnan a fák közül bújt a „prérire”, a gyepszélről figyelte a Góbét, a kézen fogott sast, a leb- benő pillangót, ahogy szárnyvégeit tartva, hajózó ruhában futattak vele a fiúk a feszülő kötél után. A fiúk elmaradtak mellőle; — egy pillanatig még a földön kocogott, rohant, majd erős szárnyakkal a fák fölé szökkent, a rét fölé, a sóvárgók fölé.

Akik a földön maradtak, fölnéztek rá: értőn, vágyva, hittel, de nem látták elérhetetlennek.

Először az anyja karjából nézett így az égre a fiú. Később azt mondta vasárnaponként az anyjának, hogy templomba megy. Az anyja nem tudta, hogy a gyülekezet szárnyra kelve mondia a miatyánkot — például akkor, ha hírét veszik, hogv délutánra egy kis zivatart küld az Űristen A pilóták szívesen bízták meg apróbb feladatokkal. A szemén, a lelkesedésén látszott, hogy mit vár a szolgálataiért. De hát repülni nem vihették.

Ha azt hallotta, hogy repülni jó, hogy repülni szórakozás, értetlenül bámulta a beszélőt. Hitte, hogy nemcsak ennvi, neki n»m. Neki több lesz.

P

ihetollú madárfiókák hisznek így leendő szárnyaikban.

Arra várt, arra készült, hogv tizennégy éves legyen. És lett A születésnapján repülőorvosi vizsgára ment. Boldogan várakozott a rendelők előtt. A belgyógyász mondta meg neki. hogv szívgven- geség miatt alkalmatlan.

Ezért állt most a gyepszélen Nem akarta, hogy sajnálkozva nézzenek rá, nem akart ott lenni, amikor tudomásul veszik, hogy csalódtak a hozzáfűzött reményekben. Ügy érezte, hogy szégyenlené ezért magát és nem tudná megmagyarázni, hogy mit keres itt.

Nem messzire tőle, járó motorral egy Tréner típusú iskolagép állt. A légcsavarszéltől földrehajolt a fű a szárnyak alatt. Ritka dolog egy Tréner ezen a prérin. Motorral itt csak a vontatógépek repülnek, a Kánya és a PO—2.

Csorba Antal:

Szárny nélkül

Arra gondolt, hogy gázadásnál a gép mögött is elfeküdne a fű. Olyankor biztosan ő sem tudna talpon maradni. Nagy gázt kéne adni, nagy gázt... Akkor a gép megindulna, végigvágtatna a prérin, egy kicsit elemelkedhetne vele a talajtól. Ha ő most egy pici gázt adna... Egy kicsit elképzelné magának, hogy kört repül a hegyek fölött. Ügy osont a géphez, hogy ne láthassa senki.

M

ár ezerszer lépett szárnytetőre pilótás mozdulattal, most ezeregyedszer reszketett a térde. Mindent jól ismert, amit maga körül látott. Tízéves volt, amikor megszerezte a repülés tankönyveit. Nem tanulva, érdeklődve olvasott. Gyakorlott pilótaként ült most a műszerek közé. Amit tanult, azt felhasználta ábrándjaihoz. Ilyenkor a keze is mozdult, érezte a kormányerőt, észrevette, ha csűrés közben kissé jobban belelépett a kelleténél. Szabályos iskolaköröket repült, figyelembe vette a szélirányt és nemcsak tudta, de érzékelte is, ha hibázott. Egyre kevesebb hibát vétett, biztosra vette, hogy már tud repülni. Elképesztette a növendékeket és oktatókat, ha a repülésről beszélt. Az ábránd szárnyain szerzett tapasztalata azonos volt a valósággal!

Hallgatta a dörmögö motort és .nem is vette észre, hogy keze mozdul a gázkaron. Nem érti telő jesen, hogy a botkormány most igazi, a mozdulatok annyira ismerősnek hatnak. Pontosabban így lódult alatta a föld, egy másik valósághoz, az ábrándjaiban is.

Ha nem álltak volna eléje a kifutóra, szerelme hancúrozva teljesülhet az éggel; — de megállították. Még dübörgőit benne az izgatottság, amikor kilépett a szárnyra. Szeretett volna haragudni valamiért azokra, akik körülállták, jólesett volna az is, ha kiabálnak vele. Akkor nem kellene így szemtől szembe szégyenkeznie maga miatt, talán az is eljutna a tudatáig, amit neki mondanak. Nem értette, hogy mit mondtak, menjen-e, vagy maradjon, csak akkor tudta meg, hogy elmehet, ha akar, amikor a pilóta beült a Trénerbe, hogy helyére vigye.

Elment. Senki sem látta többé a reptéren.

Egy évig minden megszerzett fillérjét léggömbökre költötte. Anyja, szegény. azt hitte, hogy a fia megzavarodott. Nagyot nézett, amikor egy vasárnapi hajnalon a fiú fogta a két nagy papírdobozt az ezernyi léggömbbel, egy napra való zsíroskenyeret kért és taxival vitette el magát valahova. Csak annyit mondott, hogy kirándulni megy és a luftballonokkal tervei vannak. Szokatlanul vidám volt, ilyen kedvesen nem is látott még ekkora gyereket hízelegni.

A reggel az erdő tisztásán talált rá. Léggömböket töltött és hosszú spárgával engedte őket az ég magasságáig. A spárga másik végét felcsatolta, saját készítésű hevederéhez kötözte. Százával lebegtek feje fölött a megtöltött léggömbök. Kapkodó, reszkető kezekkel kötötte a csomókat, s mindannyiszor felnézett minden gömb után. Elmúlt dél. Ekkorra, ha lépni próbált, ugrás lett belőle. Azután a sokszínű, óriás szőlőfürt már vitte volna. Szerette volna elégni valahogy a zsíroskenyeret, hogy magával vigye, de a pányva. amivel a gázpalackhoz kötötte magát, nem ért odáig.

M

égegyszer körülnézett és elhatározta, hogy a fákat fogja nézni addig, amíg csak egy levél lesz fölötte, azután visszanéz a tisztásra és azt mondja majd, hogy nahát, sikerült! Ezt feltétlenül kinyilatkoztatja majd, így hitelesíti a start sikerét. Egyszer azt is elhatározta, hogyha majd a halálán lesz, megmondja magának, hogy ennyi és ennyi ideig élt.

Az lesz az utolsó gondolata.

Ollójával elvágta a pányvat. A győztes isten cflhualával szállt az erdő fölött, a város fölé. Ezer méterről nézett le a városra. Kétezer méternél fázni kezdett és ollójával elvágott néhány zsinórt, hogy az emelkedést megszüntesse. A zsinegek azonban lógva maradtak az orra előtt. Rádöbbent, hogy hiába vagdalódzik, az ezernyi zsinór között nem ismeri ki magát, hiába vágja el a spárgát, a léggömbök nem tudnak elszabadulni azoktól, amelyek körülötte kötve maradtak. Lehetetlen kitalálni, hogy melyik zsinórok vezetnek a fürt széléhez. Már nem vághat el több zsineget, mert ha jön a szél, kifújja majd az elszabadított gömböket a többi közül. Nem ijedt meg, csak várta a szelet. Nem is félt. Körülötte röpködtek az ábrándjai.

S

egít, ha jön a szél, a széllökés, ha szél, ha jön ... De szélcsend volt.

Nem tudta már. hogy a sztratoszférában fúj a szél.

1f9 Ht* t*Tr* ® • * • bÍ Kátai Mihály: Újév.

ßßsxZ*CEOCTto Örkény István:

1— Egypej ces novellák

Vámos Zoltán: Tűnődő.

Modigliani

emlékezete

Halálának ötvenedik évfordulóján

Félszázada, 1920. január 24-én halt meg Amadeo Modigliani, a század egyik legnagyobb képzőművésze.

A párizsi Charité kórházban halt meg, a szegények kórházában, néhány nappal előtte részegen megfázott egy pádon és egy nappal később várandós felesége levetette magát az ablakból — e szenzáción jobb túlleni mindjárt az elején, mert a szenzáció eltakarja az életművet, amióta népszerű téma lett „Modigliani szenvedélyes élete”.

Modigliani élete művekből áll.A remekművek előtti , biográfiájáról nincs sok ímivaló, nem túlságosan érdekes, hogy Livornóban született 1884-ben, egy tönkrement polgárcsaládban, csupán filológiai adat, hogy a firenzei és a velencei akadémián végzett stúdiumokat. Ifjúkori tüdőbaja fontosabb művészettörténeti adalék, mert gyógyulást kereső utazásai során — Firenzéből Róma, Nápoly, Capri felé haladva — ismerte meg az itáliai reneszánsz, Simone Martini, Pisanello, Botticelli alkotásait, leendő érett korszakának ihletőit. Ez a klasszikus művészet volt egyik mestere, a másik egy éppen elhunyt klaszikus, Cézanne művészete: a fiatal festő 1906-ban Párizsba költözött. Egyébként még ifjúkori alkotásai sem különösen feltűnők, Toulouse-Lautrec, Gauguin, Matisse, Picasso kék korszakának nagyon te. hetséges, de meglehetősen önállótlan követői.

Az első világháború kezdetekor azonban megjelenik, s alig fél évtized alatt remekművek tömegében ölt testet a semmihez sem hasonlítható, senki által nem utánozható érett Modigliani-stílus. Előtte egy sorozat szobrot farag a művész — a század plasztikájának nem kevésbé remekeit —, ezek a bálványszemű asz- szonyfejek, légiesen karcsú, éles arcok fogadják be az életműbe a harmadik hatást, a kubizmus és a kubiz- must is ihlető afrikai néger szobrászat tanulságait.

Az érett művek nem reneszinszosak, nem Cézanne- követők és nem is kubisták: az 1914-től festett portrékat, aktokat máig nem tudja semmiféle kategóriába szorítani a művészettudomány. Valahol, titokzatos megfoghatatlansággal ott lappangónak bennük a tanulságok, de jellemzőjük a nem hasonlítható törékeny körvonal, a rajzosán tiszta, áttetsző formaadás, a meleg vörös-rózsaszínek meg a hideg vízszínek, oldott kékek álmatag és rafinált ellentéte. Jellemzőjük a kristályosán egyszerű kompozíció, jellemzőjük a téma, amely 362 megmaradt mű közül 359 esetben emberalak, jellemzőjük a csaknem testetlen embertest, a szinte síkszerű alakok légiessége.

Jellemző vonásuk az a tiszta, fájdalmas, megrendítő humánum és líra, amellyel Modigliani az életet mindvégig szemlélte. Kortárs-szellemóriásokat ábrázolt — Cocteaut, Picassot, Blaiso Cendrars-t —, meg párizsi modelleket, szolgálókat és cigányasszonyokat, s minden figuráját bevonta azzal a remegő, félénk harmóniával, amellyel oly keveset találkozott saját életében. Nagy korszakával egyszerre kezdődött nagy pusztulása, nyomora és elemésztődése; mindkettő öt évig tartott, s mindkettő a Charitéban ért véget ötven éve.

De élete, mint tudjuk, művekből áll. Tehát tart ma is.

R. Gy.

Egy erdekes írói út kiemelkedő teljesítményét fogadta szeretettel az olvasóközönség: az irodalmunkban olyannyira szokatlan groteszk hangú „Egyperces novellák” sikerére gondolok, hisz gyors egymásutánban újabb és újabb kiadások jelentek meg a könyvesboltokban.

Örkény István egy régebbi novellája: a „Jeruzsálem hercegnője” is sejtette, hogy írójuk az írói ábrázolás új útjait keresgeti. De ha az egyperces novella sajátos műfajának ősét keressük, úgy hiszem, hogy az „Ezüstpisztráng” című kötetére gondolhatunk, mely cím alá gonosz fintorral ezt írta: „rövid remekművek”. Ezek között van olyan írás, mely már előre mutat a későbbi groteszk hang irányába: például amikor a nem „modell” után alkotó író találkozik regényhősével, kitől meglepődve értesül, őt is baleset érte mint regényszereplő alteregoját.

Az író „használati utasítást” mellékelt az „Egyperces novellákhoz”, mintha valamilyen orvosságos üvegre illesztene a készítő gyár pontos útmutatást a betegeknek. „Amíg a lágytojás megfő, amíg a hívott szám (ha foglaltat jelez) jelentkezik, olvassunk el egy Egyperces Novellát. Rossz közérzet, zaklatott idegállapot sem akadály. Olvashatjuk őket ülve és állva, szélben és esőben, vagy túlzsúfolt autóbuszon közlekedve. A legtöbbje járkálás közben is élvezhető!” Örkény ezzel a „hásználati útmutatással” azonnal megoldja kötete alaphangját, tónusét, mely után már semmi meglepetés nem érheti az olvasót.

Nézzük meg. milyen egy egyperces novella! Terjedelmi szempontból egy rövid egypercest idézzünk: Címe: „Itália”. A szöveg: „Az olasz karmester, miután végigvezényelte az Álarcosbált nekivágott a pesti éjszakának. Hajnaltájban egy hölgyet invitált asztalukhoz akivel már több ízben táncolt. A vendég művész — a tolmács közbenjárásával — egy ideig udvarolga.

tott, aztán zsebébe nyúlt, elővette pénztárcáját, és rátenyerelve. várakozásteljesen nézett a tolmácsra. Emez néhány szót váltott a hölggyel.

— Cinquecento — mondta azntán a karmesternek.

— Trecento — mondta a vendég, mert sokallotta az összeget.

— Quattrocento — ajánlotta végül a tolmács.

Ebben megegyeztek.”

Ennyi a novella. Annyiban valóságos „elbeszélés” a hagyományos műfaji kategóriák szerint, hogy egy életpillanatot rögzít. Itt azonban csak „kivonatát”, szinte esszencióját kapjuk a történetnek, melyet epikus részletességgel oldalakon lehetett volna fejtegetni. Örkény írásában minden mondatnak több mondatnyi aranyfedezete van. A felesleges éppúgy kint reked az egyperces novellából mint például egy epigrammából. A vázlatszerűség miatt a tollrajzhoz hasonlíthatnánk az egyperces novellát. De nemcsak erről van szó. Örkény egyperceseiben az írói hang a döntő: itt pl. a művészettörténetben „komoly” hangulatú szavakat egy félreérthetetlen üzletkötés kapcsán halljuk, olvassuk. S éppen ez a szokatlanság adja a nyelvi, stilisztikai újszerűséget, eredetiséget. Különös, friss szellem vibrál ezekben az írásokban: pl. amikor tv-szövegnek tartja a szomszédék veszekedését, gyilkosságát, míg ő a krumplipürét kavargatja békésen a gázon. Vagy: amikor egy „meghasonlott” tulipánról ír... Az egyperces novellákról így vallott az író: „Megpróbáltam mindent lehámozni az irodalomról, ami lehámozható, mintha egy léghajóból minden ballasztot kihajítanék.”

Épp azért érezzük ezeket az írásokat jelentőseknek — ahogy az író is szól róla — matematikai tömörségéhez az olvasó hozzá tudja adni a maga egyéni, ségét, a fantáziáját a szikár történetek körülményeinek hozzágondolásával

Szekér Endre