Petőfi Népe, 1970. január (25. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-18 / 15. szám

ßfinenaosnaci Juhász Ferenc: Anyám

NÉHÁNY nappal ezelőtt jelent meg a könyvesboltokban Juhász Ferenc új kötete, az Anyám. Nem számoltam meg hány sorból áll ez az époszméretű költemény, mint tették né- hányan annak idején a

Gyermekdalokkal. Ugyanis éppen Juhász Ferenc szavaival élve mondhatjuk, hogy egy verset nem lehet a sorok száma alapján jónak, vagy elhibázottnak tekinteni.

Az Anyám elolvasása

után nehéz helyzetben van, aki be akarja mutatni ezt a hatalmas művet. Nem azért, mintha göncöt okozna az új Juhász-vers értékeinek a felfedezése, hanem az ember gyengének érzi magát olyan szavakat

találni, amelyek méltóak lennének a vershez.

Az Anyám szerkezetileg olyan stabil, mint egy gótikus palota, tartalmilag pedig tiszta líra, tömény költészet, amelyben egymást emeli mindig magasabb csúcsokra az emlékező értelem és a múlt parányi részleteit is borostyánkő gyanánt őrző lélek, az érzelem. Az egyensúlyt ez a két herkulesi kolumna teszi megingathatatlanná, vagyis az a költői erő, amely keveseknek adatott meg, s ezeknek a keveseknek is költészetük legtisztább konstellációiban sikerült hasonló mélységeket bejárni a fájdalom és az öröm, az élet és az elmúlás búvárharangjával. Ha Juhász csupán az Apám című eposzát és a most megjelent Anyám című, öt részből áldó költeményét írja meg már kétszeresen joggal nevezhetnénk a jelenkori magyar líra egyik legnagyobb, legeredetibb alakjának. De ezek mellett még ott vannak a többiek: A jégvirág kakasa, A mindenség szerelme, a Tékozló ország, A szarvassá változott fiú kiáltása a titkok kapujából, a Tűzliliom az éjszakában, a Gyermekdalok stb.

EGY-EGY Juhász-vers, vagy kötet megjelenése mindig eseménye a magyar irodalomnak, a könyvkiadásnak, élmény a hozzáértő olvasónak. Publikációi körül mindig hevesen csapnak össze az értők és a félig értők, a dicsérők és az elmarasztalók, s ezeknek a polémiáknak a kapcsán mindig felmerülnek azok a kérdések, amelyek a huszadik századi egyetemes líra alapvető kérdései: milyen a modern vers, ki a modem költő, közérthetőség, terjedelem stb. Amíg azonban a lite- rátorok, az esztéták, kritikusok és recenzorok kifejtik ilyen vagy olyan álláspontjukat, a költő alkot, s „minden Demosthenesnél szebben beszél a tett...”

Juhász Ferenc elrenc'el- tetészerű hivatása az alkotás. Olyan műveket tesz az „irodalom asztalára”, amelyektől ez az asztal néha megroppan. Legutóbbi kötetét is beleszámítva talán nyugodt lélekkel nevezhetjük a legtermékenyebb költőnek, hozzátéve, hogy nála a sok egyben súlyt is jelent.

KÜLÖNÖSEN vonatkoztatható ez a megállapítás az Anyám című költeményével, amely egyedi szépségével, érzelmi és gondolati tartalmával, gyönyörű nyelvezetével különleges helyet foglal el nemcsak Juhász költészetében, hanem minden bizonnyal a felszabadulás utáni magyar lírában is. Amint említettük, öt részből áíl, s ismerve Juhász Ferencnek az apja iránt érzett határtalan szeretetét, csodálatát; gyermeki tiszteletét, lehet-e csodálkozni, ha az első részben itt is az apáról, a halottról, a temetésről ír látomásszerű sorokban, megrendítő szubjektivitással, majd az elhagyott házat írja le, s így lassan „bevezeti” a magára maradt Anyát: „Áll anyám merengve, szótl*n a hömpölygő köd-habokban, úgy áll ott, mintha a dolga mine örökre állni volna ...”

Juhász mindenképpen és minden tekintetben a harmadik részben éri el a csúcsot. Ezt a fejezetet tanítani kellene, mert sokan — erre az itt-ott megjelenő versek adnak bizonyítékot — nem tudják, hogy mitől költemény a költemény, s ehelyett verset írnak, üresen kalapáló sorokat raknak egymás alá.

A tested című fejezetről beszélve a szó nem mond semmit, az egész részt idézni kellene, mert ennek a zsenialitását megmagyarázni „kívülről” szinte lehetetlen. Űgyis lesz,

aki erre majd vállalkozik. Talán elég annyi, hogy magyarul anyáról ilyen gyönyörűen, ilyen mélységes lírával még nagyon kevesen írtak.

S VÉGÜL az ötödik rész, a Mit tegyek látomásos, fájdalmas kérdőjelét jöve- dölésszerűen oldja a bizonyosság felkiáltásává:

„.. ott ülsz virágzó szívemben, örök kristály-életemben ...” A kötetet nyolc családi fénykép díszíti az anyáról, a kőművesruhában álló apáról, a család többi tagjairól. Juhász Ferenc új könyve hatezer példányban jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál.

Gál Farkas

Barcsay Jenővel

A hír szűkszavú: Barcsay Jenő Kossuth-díjas kiváló művész január 14-én ünnepelte hetvenedik születésnapját. Néhány nap híján tehát egyidős a XX. századdal, amelynek egyik — Európa- szerte — kimagasló művészegyé- nisége.

Bucapesti műteremlakásában az elmúlt hét évtizedről beszélgettünk.

— Örülök — kezdi a szót, — hogy megértem a hetvenedik évemet Nagyon nagy dolog, hogy jó egészségben eljutottam idáig. A másik születésnapi gondolat: amióta csak a világra jöttem, tudom, hogy van anyám. Ma is. Most lépett életének századik esztendejébe. A harmadik gondolat: nagyon hálás vagyok a sorsomnak, hogy az életemben mindig hozzásegített ahhoz, hogy azt az adottságot, amivel születtem, kibontakoztathassam. Ehhez persze nemcsak adottság kell, szerencse is, lehetőség is. Az életemre döntő befolyással volt az, hogy a sors néhány olyan nagyszerű emberrel hozott össze, akik nemcsak jók voltak hozzám, hanem anélkül, hogy ismertek volna, segítettek rajtam. Így például örök hálával tartozom Gulyás Károlynak, a marosvásárhelyi gimnázium rajztanárának, mert neki köszönhetem, hogy festő lett belőlem. Ó fedezte fel bennem a rajzkészséget, s vitt el az egyik helyi mecénáshoz, aki anyagilag hozzásegített, hogy Pestre jöhessek, a Képzőművéseti Főiskolára. És nem felejthetem el Lyka Károlyt, a tanáromat, akitől nemcsak nagyon sokat tanultam, hanem aki első kiállításomat is önzetlenül patronálta.

Barcsay Jenő életének nemcsak az indulása volt különös, a folytatása is. Erre így emlékezik:

— A főiskola elvégzése után még nem gondoltam arra, hogy a festészetből megéljek. Festettem, rajzoltam valami belső kényszer alatt, talán azért, mert mindig nagyon szerettem kísérletezni, s egy-egy mű megszületését a kísérletek sora előzi meg. Harmincegy éves koromig éltem így, szinte kizárólag kísérletezésnek szentelve minden órát. Aztán nem ment tovább, állást kerestem, hogy megéljek valamiből. Így kerültem az egyik iparostanonc-iskolába, ahol a fémipari technológiától kezdve a magyar irodalomig több tárgyat tanítottam, csak éppen rajzot nem. Talán furcsán hangzik, de így igaz. így éltem 1944-ig, amikoris rövid idő alatt három Sas-behívó érkezett címemre. Előbb Kmetty Jánostól, aztán pedig Szőnyi Istvántól kaptam hamis papírokat, miszerint katonai szolgálatra alkalmatlan vagyok. Bujkálva és hamis iratokkal úsztam meg ép bőrrel a háborút.

A felszabadulást követően nevezitek ki a főiskola anatómiai tanszékének tanárává. Ennek is különös története van.

— Amikor a háborút követően, még a tanítás megkezdése előtt összeült a tanári kar Krocsák Emil ajánlotta meghívásomat a megüresedett tanári állás betöl- étsére és Szőnyi István támogatta javaslatát. A döntést Varga Nándor közölte velem. Néhány nappal később Szőnyi megkérdezte tőlem: Jenő, vállalod-e? Akkor még csupán annyit értettem az anatómiához, mint a többi festő kollégám, de ez nem lehetett elég arra, hogy tanítsam az anatómiát. Ezért haladékot kértem a végleges válaszadásra, s ehhez kapóra jött a háromhónapos kényszer-szénszünet. A szertárból kicsempésztem egy csontvázat, újságpapírba csomagoltam, s amikor a kapuban a portás egy pillanatra elfordult, mint egy vásott kölyök, kiiszkoltam. Három hónapig szinte éjjel-nappal ezt a csontvázat tanulmányoztam. Így kezdődött, s folytatódott azzal, hogy minden órámra rajzokkal illusztrált óravázlatot készítettem. Ezt csak ezért említem, mert ezekből a rajzokból született meg első könyvem.

Azóta könyveit nemcsak idehaza, Európa-szerte ismerik, s kaphatók is a legkülönbözőbb nyelvekre lefordítva Európa legtöbb városában. És anatómiai rajzai helyet kaptak a francia diákok tankönyveiben is.

Egyik fő témája: Szentendre jellegzetes tájad, utcasorai és házai, amelyekben a sík és a tér ellentmondásának felszültsége izzik. A formák egymáshoz kapcsolódó arányrondje az, ami lenyűgöz és felemel egyszerre, ugyanakkor gondolkodásra késztet — a művész így kívánja felkelteni az emberekben szunnyadó alkotóerőt.-— Az én konstruktív festészetem Szentendréből nőtt ki — vallja ma is, hetvenévesen. — Nem tudom elképzelni festői életemet Szentendre nélkül. Amikor először itt jártam, annyira megragadott szépsége, történelmet idéző hangulata, hogy nem tudtam tőle többet elszakadni. Pedig régen volt, 1929-ben, amikor az első nyaramat töltöttem ebben a patinás városkában. Egy életre szóló barátság fűz Szentendréhez, s ezért is tett boldoggá két esztendővel ezelőtt az a kérés, hogy én készítsem el a felépülő művelődési központ monumentális mozaikját. Eddig két mozaikom márványból készült, ez viszont színes, muránói üvegmozaik lesz. Hegyi György és Rácz András közreműködésével novemberben kezdtük kirakását és terveink szerint február közepére elkészülünk vele. És örülök annak is, hogy nem kell várni beépítéséig: áprilisban kiállításra kerül a Műcsarnokban. P. P. j

— Hé?

— Rendőr, na, te boldogtalan ;::

Cok mindent tanult János a kocsisoknál, míg a ^ homokos ládában aludt. Aztán a tér másik sarka irányában épült egy bérház. ott többek közt volt egy kislány, aki másodmagával maltert hordott fel az állványokra. Vagyis együtt ültek ebédidőben Jánossal a téglarakások közt. De csak néhány hétig, aztán Juliska hazatért a falujába, mert az építkezésen elfogyott a munka. Olyan édes volt mint a piros alma. A legény a homokosládában sokszor nem tudott aludni, ha rágondolt. De hát kitávozott az életéből és soha meg nem lelheti, mert soha nem lesz annyija, hogy felkereshesse. A legény pontosan tudta ezt.

Már sárga nyár van, csillagosak az esték. A legény sokáig halasztja, míg bemászik a ládájába, borong magában. gyűlik a keserűség. Majd valaki leszakítja. Fájt, nagyon.

Múltak a hetek, a kocsisok nem lettek bőkezűbbek. Tudták, hogy semmi máshoz nem foghat, itt a helye a standon. János pedig a sok közt megtanulta, hogy hagymát is lehet enni kenyérrel, a csarnok kofái meg időnként kirostálták a már romló gyümölcsöt.

Azon az éjszakán is csillagtűzijáték volt az égen. A legény feküdt a homokos ládában, a láda teteje kővel alátámasztva, hogy lélegzeni tudjon — a tetőt mindenképpen le kell hajtani, mert jöhet a hó. Azon az éjszakán, vagy már hajnalodott is, nagy lármára ébredt. A láda mögött álltak néhányan. s ahogy kilesett, látta- egy nő is van köztük. Egyszerre csak a lármázok közül az egyik felhajtja a láda fedelét, a nő azonban felkiált:

_ Üramisten. egy halott a ládában...

A legény pedig felült és azt mondta:

— Nem vagyok kérem halott, legalább is ezideileg...

Közben megnézte a társaságot: csupa firom úriember és a nő, vagyis a nagysága, fekete hajú, piros szájú, túlvilági szép, talán csak álom.

— Hát akkor miért fekszik a ládában? — kérdezte a gyönyörűség.

— Ez a lakásom — mondta a legény egyszerűen.

— És miért ez a lakása? — kérdezte tovább a gyönyörűség.

— Miért ne? — válaszolta a legény.

Ekkor a társaságból az egyik úriember így ^ szólt:

— Menjünk, hercegnő, ez nem a hercegnőhöz illő miliő — csarnok, homokosláda, koldus ...

— Nem vagyok koldus — mondta a legény, de csak halkan. A gyönyörűség, vagyis az igazi hercegnő meg sírvafakad, aztán elővesz a táskájából egy bankjegyet és a legénynek adja.

— Kinek köszönjem? — mondja a legény, mintha álmodna, mire az egyik úriember keményen így szól:

— Medzize hercegnőnek ...

Beülnek egy automobilba, s elfüstölnek.

— Itt a bizonyíték, a tízpengős — mondja reggel nagy izgatottan a legény a kocsisoknak —, mind színtiszta igaz, egy valódi hercegnő ...

Délután kövér csak a szenzáció. A déli lap páros oldalán nagy riport jelent meg az esetről. Röviden: Medzize hercegnő, aki a trónfosztott török szultán lánya, s jelenleg a Tabarinban lép fel, mint legyezőtáncosnő, egy nyomorúságos legényt talált egy utcai homokosládában. A riport úgy tudta, hogy a legény, vagyis a munkanélküli, már napok óta nem evett és már régen lakik a ládában, mert nincs lakása. A hercegnő még azon az éjjelen hazahajtatott a saját lakására. összecsomagolt egy nagy csomó ételt, sonkát, szalámit, sajtokat és — milyen kedves — egy üveg pezsgőt is és elvitte a ládalakónak, aki térdepelve köszönte meg a hercegnő ajándékait — fejeződött be a riport.

— Hát hékás, hol a pezsgő? — kérdezte az egyik kocsis a standon. A legény éppen itatott, ezért csak ennyit mondott:

— Ebből csak a hercegnő igaz, meg hogy gyönyörű szép, és a tízpengős, úgy, hogy egy féldecire magukat is meghívom és még marad belőle...

Dersze a legény nem tudhatta, hogy a hercegnő 1 sem igaz, mert csak a lokáléletben hívták így, s a mulató plakátjára volt kiírva: „Fellép Medzize hercegnő, aki a szultán háreméből menekült, világhírű legyező táncával..

Az újságírók meg tudták, hogy az észbontó szép fekete lány Újpestről való, egy tisztességes tímársegéd kisebbik lánya, s hogy a hercegnő egy örményképű képviselő pártfogoltja, lakás, ruhák és ékszerek erejéig. De mindegy, tíz pengő az tíz pengő. Mit lehetett volna venni belőle Julikénak!...

A nagy kaland ezzel még nem ért véget. Másnap éjjel a legény arra ébred, hogy kinyitják a láda tétjét. Első ijedelme: a hé... Kinyitja szemét: hát ott áll, úriemberek közt a gyönyörűséges tündér hercegnő.

A legény ki akar mászni a ládából, de az egyik úriember nem engedi:

— Csak feküdjék vissza, a szemét pedig hunyja le, mintha aludnék. Megijednie nem kell, mert magnéziumfény fog fellobogni, hogy jól lefényképezhessük.

A legény szótfogad, visszafekszik, hát ez meg milyenféle dolog?

[)e lobban a magnézium, akkor azt mondják neki,

v üljön fel. A tündér hercegnő pedig egészen közel áll a ládához, kezében egy nagy csomag, aztán így szól az egyik úriemberhez:

— Engem profilból fényképezzen, mert a profilom nagyon jó...

A csomagot átnyújtja a legénynek, de csak félig, mert ezt is fényképezik.

— Itt van ni, mit hozott — mutatja a legény reggel a standon, egy öltözet ruha, meg egy pár cipő, s ing.

— Szerencse fia vagy — mondta az egyik kocsis; mintha irigykedne.

Nem volt a szerencse fia, mert azon az éjjelen, hogy a fényképes riport megjelent, egy hé kihúzta a ládából a legényt. Másnap a pádon aludt. Aztán kikapott a standról is. Lett alkalmi tróger, télen hólapátoó. néha költözködéshez is hívták, a többit nem kell részletezni.

A második világháborúban az elsők közt esett el.

** Egy golyó pont a szívbe. Akkor sokan estek el, ■egybe temették őket. Sírjára, ha megvan még, azt sem írták ki, hogy Gézafi János,