Petőfi Népe, 1970. január (25. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-17 / 14. szám
z. oldal 1910. Január 11, szombat Losonczi és Fock Jenő fogadta Mirko Tepavacot Walter Ulbricht saitókonfereeiciát tart (Folytatás az 1. oldalról.) Tikvicki budapesti jugoszláv nagykövet társaságában megtekintette a XIX. század magyar festészetét bemutató kiállítást a Magyar Nemzeti Galériában. Innen a szerb-’’orvát gimnáziumba és diákotthonba látogattak el. A jugoszláv külügyminiszter a látogatás végén könyveket ajándékozott az intézményeknek. Mirko Tepavac jugoszláv külügyminiszter és kíséretét tegnap délután fogadta Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke is. A jugoszláv külügyminiszter késő délután sajtó- értekezletet tartott, majd a tárgyalások befejeztével szombaton utazik' haza. Találkozások, beszélgetések POLITIKA A belgrádi Politika pénteki száma Mirko Tepavac jugoszláv külügyminiszter magyarországi tartózkodásáról „Szentendrei látogatáson” címmel egy hasáb terjedelemben közli budapesti külön- tudósítójának jelentését: „Az ősi Szentendrével való találkozás különös élményt jelent. Alig félórányi gépko- csiút, és a modern, fejlődésnek lendült Budapesttől északnak haladva a Duna partján könnyen a múlt nyugalmába és békéjébe érkezünk, a történelem, az emlékezés és felejtés valószínűtlen világába. Ide vezette Arsenije Csamojevics pátriárka 1690-ben 40 napos gyaloglás után a szerbeket a török elől. Hamarosan ügyes kereskedők, mesterek, hajóépítők települése keletkezett, akik gyorsan meggazdagodtak, és létrehozták ezt a csodálatos légkört. A megszürkült homlokzatok és görbe utcácskák felett hét hegyes torony emelkedik, minthogyha a délután ködös délibábjában most is megjelennének a nagyságos asszonyok és mesterek feleségei kislingelt ruhában, elhízott kereskedők cilinderben, fékezhetetlen, gőgös gavallérok a rózsáskertek hölgyeinek elfojtott mosolyától kísérve. Valamikor a múlt század elején, a tűzvész és árvizek, a modern idők elérkezésével megállt Szentendre mozgékony élete, s' a város a Duna zavaros vizébe és saját múltjába tekintve tengődött. A szerbek, akiknek száma a 18. században elérte a 8000-et, idővel széttelepültek, de most is —, ahogy vendégét, Mirko Tepavacot üdvözölve, a városi tanács elnöke mondta, a Számos nemzetiség között a szerb a legnépesebb Szentendrén. A Magyar Népköztársaság kormánya segítségével sokat tettek azért, hogy megőrizzék a régi szerb kultúra emlékeit. Erről a vendégek is meggyőződhettek a rendkívüli módon elrendekett és felszerelt szerb múzeum meglátogatásakor, a szerb templomban. A házigazdák megmutatták a jugoszláv külügyminiszternek a XVI. és XVII. századból származó gazdag ikongyűjteményt, könyveket és dokumentumokat, amelyeknek lapjai meggyőzően beszélnek a szerb kultúra e kiemelkedően fontos központjának fejlődéséről és jelentőségéről.” „A kellemes találkozások és beszélgetéseik az ősi Szentendrén a látogatás minden résztvevőjének nagyon drága emléke marad.” Berlini politikai körökben Walter Ulbricht hétfői nemzetközi sajtókonferenciájától várják az NDK hivatalos állásfoglalásának ismertetését Brandt kancellár szerdai „a nemzet helyzetéről” szóló beszámolójával. Az NDK lapjai külön kommentárt még nem fűztek Brandt beszédéhez és a parlamenti vitához, a kancellár nyilatkozatáról szóló — csütörtökön ismertetett — ADN-jelentés, a lapok pénteki beszámolói a vitáról, már körvonalazzák a Német Demokratikus Köztársaság álláspontját. Az NSZEP központi lapja, a Neues Deutschland pénteki számának első oldalán „Bonn a régi vonalat folytatja” cím alatt nemzetközi sajtó véleményeket ismertet Brandt beszédéről. A szociáldemokrata párthoz közelálló nyugati berlini Telegrafnak a csütörtöki Bundestag vitával foglalkozó vezércikke sajátos módon szemére veti a CDU— CSU-nak: „A realitásokat, legyenek bármennyire fájdalmasak, nem lehet határozattal eltüntetni, és a legkevésbé Németország megosztottságának és a két állam létének tényét német területen. Ezt • a CDU—CSU-nak is meg kell majd tanulnia.” Brandt cáfolta a CDU—CSU érveit A bonni Bundestag pénteken folytatta a vitát Brandt kancellár beszámo. lójáról. Több felszólaló után Brandt is szót kért. A vita eddigi lefolyásából azt a következtetést vonta le, hogy az nem tárt fel any- nyi ellentétet, mint ameny- nyitől egyesek féltek és ahogyan mások remélték. Az ellenzék ugyanis nem tudta világosan megmondani, mit is szeretne másképpen csinálni, mint ahogyan a kormány javasolta. Straussnak válaszolva, aki egyfajta új „Rapallo”- val szembeni nyugati félelemre hivatkozott, Brandt a francia, brit és amerikai kormány legújabb nyilatkozatait idézte, amelyekben a szövetségesek egyetértésüket fejezték ki Bonn keleti politikájával. A kancellár hangoztatta, hogy nincs szükség parlamenti határozatra a beszámolóval kapcsolatban, mert a kormány nem akar „kényszerzubbonyt” magára venni keleti politikájában, hanem fenn akarja tartani cselekvési szabadságát. „Még inkább mint a múltban — mondotta — ellent kell állnunk a kísértésnek, hogy formulákat Mao elnök új utasítása Peking Vád utcáján, a Zsenminlun a szokottnál is nagyobb a mozgás, a zsúfoltság és a zaj. Az emberek leszorulnak az úttestre, meid a járdát földhal- mazok borítják. Mindenütt ugyanaz a kép: a házak bejárata elé gyékényt, vagy vásznat erősítettek, hogy ne lehessen betekinteni, odabentről pedig egymás után bukkannak ki az emberek, vállukon botra erősített lengő kosárral Itt-ott az is látható, amint az udvaron ásnak a Zsen- minlu lakói. A házak oldalához támaszkodva vasbetonelemek sorakoznak. Az ásás nem korlátozódik az udvarokra: szorgalmas munkazaj szűrődik ki az áruházai! spanyolfallal eltakart részéből. Bármerre jár az ember Peking- ben, mindenütt láthatja a frissen kihordott föld halmait. Hogy min fáradoznak a . pekingiek, arról hivatalosan egy szót sem közöltek a kínai hatóságok. De az október 1-i nemzeti ünnepre kiadott jelszavak sorában a 22. így hangzott: „Világ népei egyesüljetek és szánjatok szembe az imperializmus és a szociál- imperializmus bármely agresszív háborújával, különösen az olyan háborúval, amelyben atomfegyvereket vetnek be. Ha ilyen háború tör ki, a világ népeinek forradalmi háborúval kell felszámolniuk az agresszív háborút és az előkészületeket most rögtön meg kell tenni.” Ez — a kínai vezető lapok közös újévi vezércikke szerint — Mao elnök új utasítása volt. Az újévi maoi- utasítást aktivisták milliói terjesztik egész Kínában. Pelting — óvóhelyeket ás. Legalábbis egyöntetűen így vélik a kínai fővárosban élő külföldiek. S ha olyan megfigyelő nem is akad, aki meg tudná mon- caiii, miféle tényleges veszély fenyegeti Pekinget, abban mindenki egyetért: az ásó milliókat könnyebben meg lehet győzni valamiféle háborús fenyegetés realitásáról; könnyebb elfogadtatni a fegyelem megszilárdítását, a kulturális forradalom viharait követő konszolidációt, amely a korábbi időszakban „élen járt forradalmárok” súlyának bizonyos csökkenésével jár, és köny- nyebb megértetni a katonai vezetők nagyobb súlyát az országirányító testületekben. Könnyebb indokolni, miért van szükség a párt központosított vezetőségének erősítésére, és könnyebb vidékre irányítani a városi lakosság jelentős százalékát. A munka októberben kezdődött meg. Nem sokkal később a pekingi diplomáciai képviseleteket értesítették, hogy ideiglenesen nem látogatható néhány, a városközponttól távol^ő kirándulóhely. alkalmazzunk a valóság helyett.” A kancellár ellentmondott annak a CDU—CSU véleménynek, hogy az erőszakról való lemondás ügyében folytatott tárgyalások nem alkalmasak határkérdések rendezésére. ’’Enélkül — /hangoztatta — nincs értelmük a tárgyalásoknak.” A kormányt semmi sem fogja akadályozni, hogy a Lengyelországgal folytatandó tárgyalások során — a békeszerződést megelőzően — az Odera— Neisse határ ügyének rendezéséről tárgyaljon és olyan megoldásra törekedjék, amely mindkét nép számára elfogadható. A berlini kérdésről szólva, Brandt azt mondotta: „a jelenlegi konkrét helyzetben az NSZK érdeke, hogy ne vitatkozzunk a három nyugati nagyhatalomnak Nyugát-Berlint érintő felelősségéről”. Yablonski a politikai küzdőtéren esett el A felelősség Joseph Yablonski meggyilkolásáért végső fokon a szénipari mágnásokat terheli — jelentette ki a Trud című szovjet szakszervezeti lap New York-i tudósítójának George Meyers, az Egyesült Államok Kommunista Pártja országos bizottságának titkára. A bányász, szakszervezet harcos vezére ellen politikai gyilkosságot követtek el. Meyers elmondotta, hogy Yablonski tevékenyen részt vett azokban az eseményekben, amelyek nyomán új irányzatok jelentek meg az amerikai munkásmozgalomban. A vietnami háború elleni tiltakozásai nagy elégedetlenséget keltettek az AFL—CIO szak- szervezeti központ vezetőségében uralomra került Meany-Lowestone csoport, ban. Yablonski küzdött a jelenlegi szakszervezeti vezetők egy része által folytatott osztály-együttműködési politika ellen. Állási foglalt amellett, hogy a szakszervezeteket a lehető legnagyobb mértékben vonják be a dolgozók érdekeiérti vívott harcba. Meyers végül kijelentet-; te, hogy Yablosnki, aki bá. nyászcsalából származott és maga is bányász volt, a politikai küzdőtéren esett el. Bányászok tízezrei lép. tek sztrájkba, tiltakozva a gyilkosság miatt. Art Shields amerikai újságíró, a Trudban megje-; lent cikkében ugyancsak a szénipar koronázatlan királyait nevezi Yablonski gyilkosainak. Az amerikai újságíró írja, hogy a „jól vasalt gengszterek megpróbálják vérbe fojtani a munkásmozgalmat, de az amerikai dolgozók nem szüntetik meg a harcot, Yablonski helyébe új emberek állnak, s néni rettennek vissza a tőkések fenyegetéseitől”. A vietnamizálás kudarca A tények alaposan megcáfolják az amerikai propaganda állításait a saigo- ni hadsereg „növekvő harcképességéről” és a bábrendszer megszilárdulásáról. Ezek a tények a bábkormány csapatainak erkölcsi lezülléséről és a kormány hatalmi rendszerének felbomlásáról tanúskodnak. i A Mekong folyó deltájában például 1969 folyamán a 21. saigomi hadosztály 31-es ezredéből több mint 3200 katona dezertált. Mitho városában december utolsó tíz napja folyamán 620 katona tagadta meg az agresszív háborúban való részvételt. Az úgynevezett „polgári védelmi egységek” tagjai sok helyen kategorikusan ’ megtagadják az amerikai-- saigoni rezsim kiszolgálását. A Felszabadulás hírügynökség szerint a hazafias erők 1969 folyamán aa amerikai, saigoni rezsim 25 000 katonáját semmisítették meg, vagy ejtették fogságba. Mindezek az adatok azt igazolják, hogy a háború vietnamizálásá- nak amerikai terve nem egyéb, kártyavárnál. Véget ért a nigériai polgárháború? 1970. január 12-én Philip Effiong, a biafrai hadsereg főparancsnoka a szakadá- rok negyedik székhelyének, Iwerrinek és az utánpótlást biztosító Üli repülőterének feladása után fegyverletételre szólította fel csapatait. így az 1967. május 31-e óta tartó polgárháború lényegében véget ért* A csaknem három évvel ezelőtt megalakult Biafra Köztársaság mintegy 76 000 négyzetkilométer területet és körülbelül 14—15 millió-- nyi lakost szakított el Nigériától. A nyílt színen emlegetett ok akkoriban a legnagyobb törzsek közé tartozó hausza és ibo törzsek ellentéte volt, de a háttérben Nyugat-Afrika legjelentősebb olajkincse húzódott meg, amelynek kétharmad része Biafra ellenőrzése alá került. Biafra mondhatta magáénak Nigéria legfontosabb kikötőjét, Port Harcourtot és az Enugu kpzelében kiépült körzetet Is. 1967. júliusában az olaj- illetéket a külföldi olajmonopóliumok (a holland- brit Shell Petroleum Co. mellett amerikai, olasz és francia érdekeltségek) Biafrának fizették ki. Megindult a fegyveres harc. A fegyveres összecsapások a háború első szakaszában biafrai sikereket hoztak. Szeptember közepén a megszállt közép-nyugati- tartomány területén megalakult egy másik szeparista állam is, a rövid életű Benin Köztársaság. Nigéria a teljes bomlás szélén állt. A folyamatot a Lagosban székelő központi kormány ellenoffenzívá- ja állította meg: Port Harcourt elfoglalásával elszigetelték a szakadárokat. Biafra eredeti ! székhelyét, Enugut még 1967. _ i októberében feladták és a kő- j I nli ihónx7qc■/o♦ U iv/rvnnli-í hi 50 km ml olajbányászat Abába helyezték át. Miután pedig az olajvidéket is kiürítették, 1969 májusáig Umuahia volt Biafra fővárosa. Az elszigetelt terület külvilággal való kapcsolatát légihíd- dal igyekeztek biztosítani. A légihídat a Nemzetközi Vörös- kereszt tartotta fenn, de mint kiderült nemcsak az éhező lakosság nyomorának enyhítésére használták. Amerikai, francia, t nyugatnémet és dél-afrikai központjába» i «segélyszervezetek” igyekeztek J a repülőgépeken fegyvereket is eljuttatni Biafrába. Ezzel magyarázható, hogy a megújuló béketárgyalások (Kampala, Niamy, Addisz Abeba) nem vezettek sikerre. Az utolsó, 1969. decemberében meghiúsult kísérlet után indult meg az az offenzíva, amely előbb kettévágta a biafrai kézen levő területeket, majd a szakadár kormány összeomlásához vezetett.
