Petőfi Népe, 1970. január (25. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-16 / 13. szám
). január ^16, péntek 5. oldal A nagy kísérlet Csák Gyula vígjátékának ősbemutatója Kecskeméten lebecsülendő szere- -szanak a vidéki színműsorterveiben az új r drámairodalom tá- isát, bátorítását szol- ■edeti bemutatók. Na- sok színházlátogató -egy vidéki együttes se iránt érdeklődő színházbérlő éppen a bemutatókat várja ibb, ezeket tekinti a érv gerincének. És í véletlen, nem vala- általános kultúrpoli- lőírás országos és he- esítésének kényszere van így. Magyar :ban elsősorban új r művek bemutatói étik a legnagyobb fel- a legközvetleneb- rdeklődésre számot állalkozást. Gyula nevét jól is- az irodalom iránt ér- 5 százezrek. A „Mélyáramlás” nagysza- irodalmiriport-vállal- nemcsak a magyar m kevesek számá- irható területei iránt ry rétegeket moz- neg. Az elmúlt esz- en újabb regénnyel eztette meg tisztelőisóit és most a kecs- színház játszotta el- padi művét, a Nagy let. ró szándékai világo- hatók művéből. Kri- legjegyzéseket szán a ári önzés, a karrie- , a lelkiismeretet és a :tet rágcsáló apró lök mesterkedései el- talán az olasz neo- i irodalom forma- ak felelevenítésére t, amikor A nagy kí- szánalmasa.n törpekispolgárait megáltrab azonban csak síben,, töredékeiben az író nagyon be- 3 törekvéseit, szán- Az íróilag is igé- b megoldások felfelé egyre-másra megtö- egy-egy ígéretes, igaalmi izgalmakat kí- eménysor végén csa- n kénytelen tapasznéző, hogy oda nem nek, kommersz vígjátékokból kölcsönzött helyzetek, dialógusok akaszkod- nak rá az egyébként szépen induló gondolatokra. Amikor a harmadik felvonás függönye legördült, az volt az érzésünk, hogy zenés vígjátékot láttunk — zeneszámok nélkül. A darabnak tulajdonképpen egyetlen pozitív, társadalmilag hangsúlyos gondolatot hordozó szereplője sincs. Mindenki mindenkinek igyekszik túljárni az eszén, de ebben az ördöginek szándékolt körforgásban művészileg kisebbre sikerülnek, vagy néha elmosódnak az emberi profilok, a jellemek autonóm, öntörvényű cselekvései helyébe lépnek a gégék, a meghökkentő fordulatokat produkáló. oda nem illő ötletek. Pedig Csák Gyula első művében jól felismerhető drámaírói vénát csillogtat meg. A történet fejlődési vonala hangulatilag felfelé ível. az eléggé szürke, expozíció jellegű első felvonást szerkezetileg jobb második követi és a legfordulatosabb a harmadik. A színpad törvényeire, a drámaszerkesztés módszereire, lehetőségeire tehát jól rá- érez Csák Gyula. Csak a kidolgozás, a megformálás közben tett engedmények teszik kisebbé a szatirikus vígjáték által bejárható útvonalat. A szándék, hogy igazán értékes és a társadalom törvényeire mélyen rámutató szatírát írjon, fé- lig-meddig sikerült csak. Udvaros Béla, a darab rendezője, nehéz feladatot vállalt, de sajnos, még a szereposztással sem tudott elegendő segítséget nyújtani az előadásnak. Fekete Tibor Kálmánja komolyabb, vaskosabb a kelleténél. Horváth László pedig Árpád szerepében lényegében egy szereposztási tévedés áldozata. Sem alkatilag, sem eszközeiben nem tudta érzékeltetni azt a bizonyos elegáns nőcsábászt. akiről a szereplők beszélnek. Kéri Edit visszafogottabb, alacsonyabb hőfokúra hangolt játékstílusával néha teljesen elvesz a körülötte csapott zajban. A darab legtisztábban, leginkább zavarmentesen megformált szerepében Jobba Gabi méltán vívja ki a közönség tapsait és Mezei Lajos is biztosan mozog az ügyes cselvetésekkel dolgozó igazgató szerepében. Bizonyos fokig rendezői koncepcióval függ össze az előadásnak az a furcsa, túl- hajtottságot. túl játszást erőszakoló légköre, amely minden áron nagyobb vidámságot diktál a színészeknek, hatásvadászó, túlzottan ki- poentírozott játékstílust erőltet rá erre a vígjátékra. Azt is nehéz eldönteni tulajdonképpen, hogy milyen műfaji megjelöléssel szándékozták fémjelezni A nagy kísérletet. A műsorfüzetben csak vígjátéknak, az utcai plakátokon pedig szatirikus vígjátéknak titulálják a művet. A kettő között némi eltérés azért van. Nem segítettek sokat az író szándékainak megértetésében a jelmezek sem. hiszen a volt munkáskáder Kálmán inkább tűnik elegáns világfinak, mint az elhanyagoltság látszatát keltő kosztümökben színre lépő Árpád. Borosa István díszletei közül a második felvonás színpadképe tetszett leginkább. Mindenki a saját színvonalán Pályázat a kiváló cím elnyeréséért Csáky Lajos Harmincöt folyóirat Az ország különböző vállalatainak, intézményeinek sokféle kiadványát készíti a Bács-Kiskun megyei Nyomda Vállalat, összesen 35 féle folyóirat hagyja el havonta, illetve negyedévenként az üzemet. A többi között itt nyomják az Energiagazdálkodás-t, a Volán-t, az Építés-kutatás- fejlesztés-t és a kecskeméti üzemi híradókat. érdekes és újszerű pályázatot hirdet a közművelődésben leginkább érdekelt három országos szerv: a Művelődésügyi Minisztérium, a Szakszervezetek Országos Tanácsa és a KISZ Központi Bizottsága. A pályázaton könyvtárak és művelődési otthonok vehetnek részt a kiváló cím elnyeréséért A felhívás hangsúlyozza: szocialista hazánk művelődéspolitikájának jelentős eredménye, hogy létrejött és megerősödött az a hatalmas hálózat, amelyet a könyvtárak és a művelődési otthonok jelentenek. Az idén ünnepeljük a fel- szabadulás negyedszázados jubileumát és a közművelődési intézmények létesítésének 20. évfordulóját. Ezalatt ezek az intézmények a tanulás és a nemes szórakozás, a művelődés és a társadalmi aktivitás fontos bázisává nőttek. A fejlődés azonban egyenetlen. Számos helyen a könyvtárak és művelődési házak még nem töltik be kellően tudatformáló szerepüket. A legjobbak példájának kiemelése végett és társadalmi megbecsülésük jeleként hirdeti meg most a pályázatot a három központi szerv. Az újszerű a pályázatban az, hogy most nem elsősorban a megtartott előadások, összejövetelek, s a hallgatók számában versenyeznek az intézmények, hanem abban, hogy menynyire válnak működési területük társadalmi fórumává, a szocialista gondolkodásmód, életfelfogás formálóivá. A pályázaton résztvevő intézmények tehát nem egymás között versenyeznek aszerint, hogy ki teljesít többet a másikhoz képest, hanem saját feltételeik között. Abban, hogy mennyire képesek megfelelni a helyi igényeknek és mennyire dinamikusan fejlődik hatókörük. Éppen ezért a verseny egyik fontos pontja az elhelyezési körülmények megfelelő színvonala, a felszereltség, a célszerű és esztétikus környezet megteremtése. A kiváló cím tehát egyszerre fejezi majd ki a fenntartók gondoskodásának és az intézményekben dolgozók munkájának magas színvonalát. A pályázaton részt vehetnek a tanácsok, a szak- szervezetek és a KISZ által fenntartott, vagy közösen működtetett önálló intézmények. A könyvtárak versenyében az értékelés a következő pontok-" ra terjed ki: az olvasók arányszáma a lakossághoz (illetve az üzem létszámához) képest; az olvasórétegek megoszlása (a munkás és paraszt olvasókat, valamint az ifjúságot kiemelt kategóriaként értékelik); a könyvtár kapcsolatai a többi kulturális intézménnyel, társadalmi, tömegszervezetekkel, és gazdasági szervekkel. A további versenypontok a könyvállomány, az olvasottság, a rendezvények és kiállítások eredményeit veszik tekintetbe, továbbá a felszereltséget, az otthonos környezetet és a dolgozók szabad idejéhez igazodó nyitvatartási időt. A művelődési otthonok munkájának értékelésében az előbbiekhez hasonló szempontok érvényesülnek: Mekkora létszámot foglalkoztatnak, hogyan vannak tekintettel a különféle műveltségű és érdeklődésű rétegekre, milyen szakköröket, csoportokat, klubokat működtetnek, hány és milyen anké- tot, vitát rendeznek stb. stb., s ezek mennyire veszik tekintetbe és menynyire elégítik ki a helyi szükségleteket. A pályázat igen magas díjakat tűz ki. A könyvtárak és a művelődési házak egyaránt 15—70 ezer forint közötti jutalomban részesülhetnek, a személyi jutalmak összege pedig 1000-től 12 ezer forintig terjed. A kiváló címet elnyert intézmények a kitüntető megkülönböztetést 1973 végéig használhatják bélyegzőn, borítékon, névmegjelölésben. A felhívásra február 15-ig lehet jelentkezni. A részletes tájékoztató a Művelődésügyi Közlöny január 15-i számában jelent meg. íz opera... Ég az — lihegett nyitott az utas, mint a került hal. — Épp övök a szerkesztő- Azt mondják, :záz kilós bomba zu- iz operára! Barbá- - törölgette izzadó z újságíró, fasiszta gaztembe- zúdítottátok ránk a s gyötrelmeket!” — .a magában gyűlö- dax, majd kezelte a s belső zsebében ogatta a pisztolyát, a fülke közelében helyet, melyben az i most is az előbbi ásban hevert. "Max llanat alatt határo- iyűlölte a nácikat, asztulást hoztak ha- apját a Gestapo kí- neg, anyját Maut- be hurcolták... Max óvatosain bekopogott a fülkébe. — Elnézését kérem a zavarásért, tiszt úr — erőltetett ©gy osztrák kalauzhoz illő alázatos mosolyt az arcára Max. — Kénytelen vagyok elkérni a jegyét ... Von Borsig megvető pillantást vetett a kalauzra, aki nem merészelt belépni a fülkébe. Aztán jobb kezével kigombolta zubbonya zsebét és kissé fölemelkedve átnyújtottta a jegyet. — Egy pillanat! — szólt bocsánatkérő hangon Max. — A szolgálati fülkében felejtettem a naplómat. — Azzal meg sem várta, mit szól a tiszt, az előbbi lakájmosollyal a kocsi végébe indult. Amikor becsukta maga mögött az szolgálati fülke ajtaját, Max először az órájára nézett, majd a tájra: a látóhatár szélén már ott kéklett az Alpok hegyvonulata. Mindjárt beérnek az edső alagútba... Hamarosan sötétség borult a kocsira, mely most megtelt az alagút visszaverte robogás zajával, füsttel és korommal. Csak a biztonsági lámpák erőtlen fénye világított valamelyest. „Csak ne felejtsem el kikapcsolni...” — gondolta Max. Amint újra elöntötte a folyosót a napfény, Max magához vette kalauztáskáját, melyből most már a szolgálati jegyzetfüzet fedele kandikált ki, s szaporán von Borsighoz indult vissza a folyosón. Mindössze tíz lépést kellett megtennie... A vonat elnyújtva fütyült. „A paklikocsi már az alagútba ért” — állapította meg Max, s kopogás nélkül benyitott a fülkébe, melyben von Borsig szender- gett... A tiszt önkéntelenül is megrándult, majd a jegy után nyúlt, amikor pokolbeli sötétség zuhant a fülkére ... Amikor kiértek az alagútból, a náci újságíró rémültén látta, hogy egy vas- \ utas rohan el a fülke előtt, majd visszatér és föltépi az ajtót. — Bécsből jön? — kérdezte a főkalauz falfehér arccal, szemében néma rémület és elképedés. — Igenis! Mi történt? — ugrott vigyázzba a riporter és odaadóan pislogott a jegyvizsgálóra. — Jöjjön velem! — aa újságíró egy SS tisztet látott a kalauz mögött. A tiszt pisztolyával mutatta, merre menjen az újságíró, aki rémülten tartotta a magasba a kezét. Aztán utasították, hogy lépjen be a fülkébe, ahol egy vasutas feküdt egy vértócsában. A náci újságírón ideges remegés vett erőt, amikor a hullát megpillantotta. Borsig fejét már bekötözték. A kötésen átütő véres folt jelezte, hogy az ütést a szemöldöke fölé kapta, de a merénylőt valami megakadályozta. hogy végezzen a tiszttel, mielőtt az előkapta Walter pisztolyát. A vértócsában a kalauz hullája feküdt... Az SS-tiszt. aki az újságírót idehozta, a főkalauz és a riporter jelenlétében hozzálátott, hogy átkutassa a halott jegyvizsgálót akinél a jegyzetfüzetben, néhány márkán, élelmiszerjegyen kívül egy boríték nélküli levelet talált, melyet Max előző nap kapott nagybátyjától, aki szokásától eltérően nem a keresztnevét — Ernnstet — írta alá. hanem a családit. Stumpfet. Max és Olga még 1934-ben! édesanyjuk nevét vették föli biztonsági okokból, s ezért hívták őket Wakuikának. j A grazi pályaudvaron ; azonnal megerősített rend- : őrkordon vette körül a bé- i esi gyorsot, a kocsikba polgári ruhás detektívek ro- j hantak. s kivétel nélkül; mindenkit igazoltattak. És hiába tiltakozott a leg- j hevesebben von Borsig, leszállították a vonatról, majd az újságíróval együtt a vasúti Gestapó-főnökhöz1 kísérték. — Haladéktalanul kap- j csoltassa nekem Berlint! —! követelte ordítva von Borsig. de amikor Schellenberg személyi titkára közölte, hogy „a főnök három-négy napig nem tér vissza Berlinbe”, a hadnagy megadta magát sorsának, s keserűen gondolta magában’ „Ilyen fordulatra még maga Schellenberg sem számított. (Folytatjuk.) Vak emfcer módjára? Kérdezem a minap az egyik művelődésiház- igazgatót: ki az alkotója annak a szobornak, amelyik ott áll a szomszédjukban? Nem tudta megmondani. És úgy nézett rám, olyan arccal, mintha csak mondta volna: minek azt neki tudni? Más. Az egyik helyi jelesről elnevezett utcában azt kérdeztem az ott lakó pedagógustól: ki volt az utca névadója? A válasz pontosan olyan, mint az előbbi esetben. Sőt, még a szavakat kisérő tekintet is hasonló. A példákat sokáig lehetne sorolni. Attól kezdve, hogy nem tudjuk, ki tervezte az épületet, amelyben élünk, a műemléket, amely mellett naponta elmegyünk, azon át, hogy nem tudjuk, milyen nevezetes történelmi esemény színhelye volt az a terület, melyen évek óta járunk, egészen addig: mennyi lakosa van a városunknak, falunknak, s kik annak vezetői és így tovább. ' Mit mutat ez? Azt, hogy sokan még nem érzik teljesen magukénak az országot, benne szű- kebb hazájukat, s legjobb esetben, munkájuknak, családjuknak, önmaguknak élve, megfeledkezünk arról, hogy teljessé csakis úgy válhat az élet, ha egyre nagyobb területet belátunk, ha tudatunkkal a világból egyre többet, nagyobbat megragadunk, képzeletünkkel egyre messzebbre széliünk, s ami ugyanilyen fontos: érzelmileg száz és ezer eltéphetetlen szállal kötődünk a földhöz, ahol életünket éljük. Am hogyan lehetne megvalósítható mindez, ha valaki szinte a vak ember módjára jár-kel, ha nem veszi észre az őt körülvevő élet alakulását, nem kíséri figyelemmel a változásokat, ha nem próbálja megismerni maga körül az életet? Szegényes, sőt szánalmas az az emberi élet, mely kimerül a munkában és evés-ivásban, mely nem igyekszik ezerféle kapcsolatot teremteni azzal a fizikai, biológiai és történeti, társadalmi közösséggel, amelyben éveit leéli. És nem csupán ismerni, de szeretni és félteni, óvni, segíteni kell, befolyásolni az élet alakulását, hagy így sürgetve és akarva egyre nagyobb (lehessen a változás, az élet talán leg- izgatóbb, legnagyszerűbb vonása. Varga Mihály
