Petőfi Népe, 1969. december (24. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-21 / 296. szám
Hidas Antal hetven éves A századforduló előtt született néhány héttel, s a két háború között új irodalmi korszakot nyitó nagy nemzedék tagjaként lett hazánk határain túl is ismert költő és író Hidas Antal, aki december 18-án ülte hetvenedik születésnapját. Ritka eset, hogy valakit előbb becsülhessen a külföld, mint saját népe; már pedig Hidas esetében — a széles körű, épp népe jövőjéért elkötelezett művészete ismeretében — ezt kell mondanunk. Élete, ha csak egy emberi sors fordulatossága szempontjából nézzük is, önmagában kiadna egy izgalmas regényt. De a nagy regényt, belefoglalva a maga sorsát, vagyis egész életművét úgy írta meg, hogy szülője és nevelője, a magyar proletariátus igazi, realista freskója lett végül. Nehezebb indulást (mert az ellenforradalom földjén lett kommunista költő), s rögösebb pályát (mivel három és fél évtizedig külföldön volt magyar író) alig képzelhetünk el. A sokgyermekes, szegény, külvárosi cipész fia a Tanácsmagyarország elbukása után néhány hónappal láthatja először a versét nyomtatásban. Gondolhatni, hogy a győzelmi mámorban és a forradalmárok vérében tobzódó fehérterror Hidasnak, mint továbbra is kommunista költőnek, nagy lehetőr ségekre távlatot nem adhatott. De meggyőzőséséhez, tiszta hitéhez erőt annál inkább; hogy az igazságot elszántan továbbra is szolgálja. Emigrációba kényszerül — előbb Csehszlovákiába, majd a Szovjetunió ad otthont a húszas évek közepén, amikor már irodalmi körök itthon is fölfigyelnek bátor verseire, amelyek buzdítóan hatnak a fiatalabb kortársak kibontakozására. Moszkvában ugyancsak feltűnő sikert arat: versei Szovjetunió-szerte számos kiadásban — beleértve Szécsi Margit: A nagy virágvágó gép ,Jajai! Nem tudom én, mire lettem, / élet-választók az éjek, / kettéhasít a vágy, a bánat, /akarom hogy mint csillag elégjek(Tánc.) TIZENHÁROM évvel ezelőtt jelent meg Szécsi Mar- Öt Angyalok strandja című verskötete. Akkor figyeltem fel a költmények szerzőjére, ki dalait akkor „csatakos rózsáknak” nevezte, melyeket a szegényes kertben letört a jég-hiábavalóság. Azóta is kedves versköteteim közt őrzöm Szécsi Margit e régi gyűjteményét. Az elmúlt évek bebizonyították, hogy eredeti tehetsége csak gazdagodott, és költőtársaihoz hasonlóan az egyszerűbb, népies, zárt formát széttépte a nyugtalan, versbe kívánkozó érzés, gondolat. Szécsi A trombitákat összesöprik című kötetében még olykor őrizte a népies formát (pl. Kóborok voltak című vers), de Az angyal és a kiütött boxoló című versét már ebben a kötetében párbeszédbe tördeli, a drámai ellentétet ezzel is érzékelteti. „Sugaras lesz az emberarc, ha csak a ringben szabad megütni” — figyelmezteti az angyal a boxolót. A nagy virágvágó gép című kötetében a Költő a holdban című költeményét építi fel az előbbihez hasonlóan „párbeszédes” formában: a vitatkozás szenvedélyességét, a gondolatok mágneses kétsarkúságát teszi lehetővé ezzel a megoldással. Szécsi nem hideg szemlélője a világnak, ő költőként a Mindenséggel, a Holddal száll szembe, mert „nem lehet szennyesen élni”. Bízik a szavak erejében, melyekkel a „gyilkos rakétát meg lehet állítani, mert erre találták fel a szót”. A verskötet nagyobb kompozíciójű alkotásaiban mindig a lélektelen, az elidegenített^ az elüzletiesedett világgal küzdő költő áll. Szécsi lírájából kiűzte a lá- gyabb hangulatokat, az érzelmeskedő, a „noies”-finam- kodó elemeket. Verseiben küzdő emberként áll előttünk. A Papírkorona című költeményében személyes költői sorsát rajzolja meg: ki „a villamoson csak én képzelem magamat a sárkány utasának.” Igen, ő csodákban hívő költő „hódítani” jött a városba, viaskodni a végzettel, bevonulni a palotába. De az álmok szertefoszlanák, „sör és pogácsa” van előtte a kiskocsmában. Mesét és valóságot vág egymás mellé: a végtelen tenger igézetét és a Bak-sör alátétjén bólogató papírkecskét. EZ A HÓDÍTANI-KÉSZ, ez a küzdelemre-kész költői magatartás jellemző Szécsire. Ö szembenéz az „Irtózatossal”, ő leküzdi a „ragályt”, a rettegést, ő az „Arénák Esztendejét” járja végig. A költő kezei „fegyvertelenek”, az ő fegyverei a szavak. Igen, a költő az Élet szerelmese. Neki az Élet az, aminek álmodja. Szécsi Margit a nagy virágvágó gép látszólagos ünnepét idézi, amikor a természetet és az igaz emberi szépséget vásári exportképes termékekké alacsonyít- ják. Ez üzlet, ez szórakoztatás: igazi szépség helyett a csináltat ajánlják. A költő azonban félti a virágot, a szépséget, az igazi Életet, a költészetet. Ahogy A Sárkány és lovagjában írja, ő „vitéze” lett a „miértnek”, tudja, hogy mi nem vagyunk a „magasságra méltatnanok”. Föl, föl a föld nyomorából! Szállnunk és hullnunk szabad. Illúziónk: hogy imádnak, nosztalgiánk: az anyag. ŰJ VERSKÖTETÉNEK horizontja tágabb lett, a verskompozíciók bonyolultabbak, a költemények hangja szenvedélyesebb lett. Költészetének gyújtópontjában korunk embere áll, kínok dalát ő szólaltatja meg, mert „velünk a mindenség önmagát igazolja”. SZEKÉR ENDRE az iskolai tankönyveket is — terjedni kezdenek. Szép regénye, a Ficek úr pedig a szerzőjének, mint kiváló prózaírónak, szerez megbecsült nevet. Hidas Antal fölívelő pályáját is megtöri esztendőkre a személyi kultusz nehéz időszaka, de erejére jellemzően nemcsak túléli a megpróbáltatásokat, hanem amikor túljutott rajtuk, újult erővel veti magát a munkába, írja trilógiáját, az előbb már említett „Ficek úr” folytatásaként a „Márton és barátai”-t, majd újra szeretett szülőföldjén, itthon a „Más muzsika kell” című nagy záróművet és az újabb verseket. így ért el Hidas Antal Kossuth-díjas író hetvenedik születésnapjához, amikor annyi küzdelem és viszontagság után egy új olvasótábor szeretete veszi körül, azoké, akiknek életét nemcsak a forradalmár következetes harcával segítette átemelni egy tisztább jövőbe, hanem a toll, a meggyőzően szép szó erejével is. Simon István Az első világháborúban történt. Jött a hír; egy grófnő látogatja meg a tomszki hadifogolytábort.) Grófnő Magyarországról. Előző nap a tiszti barakkokat járta. Novákék legénységi barakkjába a fürge Horváth Pista hozta a hírt: mit kapnak a tisztek; cipőt, ruhát, fehérneműi — ingyen; pénzt — száz. kétszáz, ötszáz rubelt. — Mi is kapunk valamit? — kérdezte a lerongyolódott baka, Bojtár Imre komoran. — Hát persze! — mondta Horváth Pisia. — Hiszem, olyan az, mint a Hófehérke. Megy előtte egy kozák ezredes. Mellette egy tábornok, utána egy osztrák ezredes, meg egy magyar vezérkari kapitány, meg a fene tudja ki, aki fölírja: kinek mi kell? — Szép? — Hogy szép-e? — Horváth Pista elgondolkodott. — Mint tavaszi szántáskor a pacsirta madár. Az ember fölnéz rá és — elfelejti. Mi mást csinálhatna vele? Valaki felnevetett. Magányosan, indokolatlanul hangzott a nevetés, a homályos, agyonzsúfolt legénységi barakkban. — Azt mondja, jövő héten a tiszt urak már meg isi kapják a ruhaneműt. A pénzt egy hónap múlva. — És a legénység mit kap? — kérdezte Csordás Gábor. — Nem tudom. Ha az a, hogy mondjam, grófnőúr- hölgy csinál értünk valamit — isten hírével jött. isten hírével menjen, ahová akar. a grófjaihoz... De ha nem tesz értünk semmit... Három katona lépett a barakkba a tábori őrségből, elől egy őrmesterrel. Parancsa, kitakarítani a barakkot, megtisztítani az ablakokat, szellőztetni. Űjabb katonák jöttek, matracokat cipeltek. Szétosztották. Akkor két szánon tüzelőfa érkezett, ledobták a barakk elé. A foglyok, mint szalmaszalakat bolyba a hangyák, gyorsan a barakkba vitték a hasábfákat. Alaposan befűtöttek a kályhába. A kályha piros szemei óriásivá tágultak, izzottak a belső izgalomtól. A foglyok friss sárga homokot szórtak el a földön. Az őrség mindenkit a helyére parancsolt. Vezényszó. A foglyok leugráltak a prices mindhárom „emeletéről”, és egymás mögött álltak föl. Üjra föl és újra le. Minden rendben ment Jöhetett a grófnő. Novák oroszul jelentette: — A tomszki fogolytábor tizennyolcas számú legénységi barakkja, kétszázkilencvenhat ember; — Jól van! — mondta az őrség parancsnoka. — Jól van! — körülnézett, és néhány túl rongyos embert a barakk végére irányított; a betegeket pedig föl a „harmadik emeletre’’, szigorúan meghagyva nekik; csöndben legyenek. ■Yjásnap viszonylag rendes reggelit kaptak. Hat ■ * kockacukrot a „csájá”-nak keresztelt forró vízhez; egy fél kiló fehér kenyeret, jó szagút. és egy deka harmatos vajat Senki sem tudott ellenállni; egyszerre ettek meg mindent. A fehér kenyértől, vajtól, de főleg a cukortól melegük lett. Kipirultak. Újra reménykedtek, ernyedten, mosolyogva: Grófnő... Kicsapódott az ajtó. Megjelent a kozák ezredes. Mögötte lépegetett, derékhoz tapadó bundában a grófnő. Formás, helyes, szép asszony, vagy tálán még leány. Mellette udvariasan, ősz bajuszát simogatva az orosz tábornok és még egy ember, civil, nehéz, földig érő fekete kabátban; mögöttük a fogoly osztrák ezredese és még néhány előkelő fogoly tiszt, a tábor „belső” parancsnoksága. — Szmirno! — kiáltott az őrség parancsnoka. A grófnő szemérmesen mosolygott. Tiltakozott, hogy őt, a finomra szabott, szinte légies nőnemű lényt ilyen vezénylési dörgéssel vezessék be. — Vigyázz; Sorakozó! — küldte Novák visszhangként, de magyarul a parancsot. Ropogás. Dübörgés. Néhány másodperc múlva kétszázkilencvenhat fogoly állt egymással szemben, két oldalon, a priccsek előtt, bejárattól egeszen a barakk végéig. A betegek is leugráltak. A rengeteg sárga, kimerült arcú ember, rongyos ruha azt az érzést keltette a grófnőben és kíséretében, hogy az a kétszázkilencvenhat valaki, alá itt áll. nem teljes értékű ember; nem érdemes, nem is lehet úgy bánni vele, mint teljes értékűvel. O lyan csönd támadt, hogy a Grófnő csilingelő hangja, „Jó reggelt kívánok!” — sértetlenül elért a barakk végére is, oda. ahol a gyöngélkedők lepedői fehérlettek. A barakk ajtaja — mintha ez is a szertartáshoz tartozott volna — becsukódott. Félhomály támadt. Világított a robbanásig megrakott kályha. — Meleg van — mondta a tábornoknak franciául a grófnő. — Igen ... grófnő... A tüzelővel nem takarékoskodunk. A grófnő elfintorította az orrát, mint mindenkor, ha valami nem tetszett neki, vagy nagyon is tetszett. — Rossz szag van — mondta halkan franciául a grófnő. A tábornok egy pillanat alatt elgondolta; ha a barakk előtt állíttatja föl a fogoly-közlegényeket, siralmas látvány lesz. Ragyogó havas térségen — rongytömeg. Ügy tett. mintha nem hallotta volna a grófnő halk megjegyzését. _ Rossz szag van! — ismételte a grófnő, most már h angos, kislányos makacssággal, segélyt kérőén. A tábornok halkan szólt a kozák ezredesnek, a kozák ezredes hangosabban az őrség parancsnokának, az őrség parancsnoka Nováknak. Novák magyarul, teli torokkal a foglyoknak: — A barakk előtt kettős rendekbe — sorakozó! Odaálltak a betegek is, ingben-gatyában a vidám, havon sötétlő tömeghez. Szélcsend volt. Száraz levegőben a testük köré lerakodott meleg két-három percig védte őket a hidegtől. És akkor a foglyok ezer éve hiányzó, kedves női hangot hallottak. Leány-feleség-anya hangját, húsvéti kisharangot, feltámadást ígérőt. Először nem is az értelmét, csak a csengését fog- " ták föl a szavaknak: aztán az értelem is belekapcsolódott. — Katonák! Hős magyar katonák! Akcentussal beszólt, s ez még kedvesebbé tette a kicsi, melles babának beillő aszonyt. — Boldogan jöttem el hozzátok. Szeretnék mindent, adni; takarót, ruhát, élelmiszert, pénzt, de mit csináljak: nincsen. Nagyon sokan vagytok, hős magyar katonák, foglyok; honnét vegyük? ... A fogolycsapat végén álló magyar bakák lábain bakancs helyett szénaboglyák, testükön pokróc, ami alól kilátszott a sárga-sötét gatya. Odanézett a grófnő, és az orra körül megjelentek a már említett kedves rán- cocskák. — Szomorú hírt kell közölnöm — mondta a grófnő csilingelve —, szeretett uralkodónk, őfelsége I. Ferenc József — meghalt. Szünetet tartott. A hatást várta Sírást, vagy legalább — sóhajt, de senki még csak 'meg se rezzent. Egyesek nem tudták, mit kell csinálni, ha a. király meghal. A többség arra gondolt; semmit se kapnak. Álltak szótlanul. A grófnő egy lépést tett előre, és fölemele hangját, elégedetlenül ismételte el: — A király halt meg... Újra csönd. A grófnő franciául odaszólt a tábornokhoz; — Milyen érzéketlenek. — Igen, grófnő. Sajnos. A bájos kis teremtés nem hagyta annyiban. Sértve érezte magát. Még egy lépést tett előre, fölemelte kesztyűs, pici kezét — szemeit megcsillogtatta, és folytatni akarta a beszédet. De ekkor nem messze a grófnőtől, Csongrádira, a hidegtől, vagy a gyöngeség- től, vagy a haragtól, rájött a rosszul lét. A kétségtelen zajra a grófnő odapillantott. Először összerázkódott, aztán gyorsan mondott valamit franciául a tábornoknak, aki maga is a meglepetéstől száját tátotta. Odakiáltott az őrség parancsnokának. Két katona futott Csongrádihoz, hóna alá nyúlt, fölemelte, és vitte a sovány, szalmaboglyas foglyot a barakkba. A fitosorrú grófnő majdnem sírt az erőfeszítéstől, hogy el ne fusson, hogy maradjon, és folytassa a betanult mondatokat. — Halála előtt őfelsége ... kihallgatáson fogadott.. 1 és... arra kért. adjam át... a hadifogoly katonáknak, az ő... legmagasabb üdvözletét... Nem feledkezett meg rólatok... Ti se feledkezzetek meg őróla... Imádkozzatok a mindenhatóhoz. Most pedig kiosztom az... imakönyveket. Négy fogolynak egyet. Felváltva imádkozzatok. I ntett, s egy katona nagy kosarat cipelt, tele fe- * kete kötésű apró könyvecskével. — És egy kis pénzt is hoztam. Újra intett, egy másik katona fazékban háromkope- kes rézpénzt cipelt. — Minden magyar fogoly — mondta a grófnő — hat kopeket kap ... Egyebet most, sajnos ... Egy hadifogoly kilépett a sorból. Szalutált. — Alássan megkövetem a tekintetes asszonyt, de teszünk őfelsége üdvözletére' Nekünk nem zsoltáros könyv kell. A fele magyar már elpusztult. Arról szóljon a tekintetes asszony: velünk mi lesz? A bakákkal? Miért vagyunk mi rosszabbak a tiszt uraknál? Hat kopek...? Fejezzék be már ezt a dögháborúi, különben, tekintetes kisasszony, nem állunk jót magunkért. A grófnő elsápadt; — Mit akar tőlem ez az ember?.,/ Paizs Éva: Testvérek (linó) Hidas Antal: Grófi ajándék
