Petőfi Népe, 1969. december (24. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-14 / 290. szám
ll>ODf\LOM <5o6r Imre: Láttad von1 táncukat 'Mintha fűszál szökik zsúrló-, katángtövig, egyszerűen szóljon néki tetsző módon versem nyelvezetje, nyelvem versezetje Szappanos Lukácsról Szentmiklós fiáról. Kit a VERBUNG nevelt, s kit a hörcsög megmart, oly serényen szökő, mint az égrenövő szén koszorúvirág, melyik messzire lát s jó tavaszi szélben illeget kevélyen, Zágrábtól Londonig táncban verekedik, kicsiny kun csapata táncos istennyila, ki előtt pór s kérdi hódolattal megáll. — Fehér a rozmaring —; hajdan-volt eleink táncát hét fekete ijjhúrröppentette kemény magyar járja népek csudájára, világ csudájára — reng a színpad fája középütt, hol Lukács •leven húsvirág, Sarkantyú peng, mintha lélekharang volna, majd meg olyan, mintha fényes szellő fújna.*. Fényes szellő fújna rőt mályvavirágra. .1 — Aztán vihar támad, fémszekercék szállnak s légből a surranat kézkévét suhogtat, reácsap a szárra — dörren az ég rája.~ Sebes forrás fakad körfolyammá dagad, reccsen a Nap fája órjási tölgyfája. — Aki látja véle, parazsallik, ég le, sujtattat a porba, vagy inkább pokolba. — Láttad vön táncukat, erős hatalmukat, dalod ma úgy szólna, mintha enyém volna. Él még Lukács bátyó, fenn lobog a zászló, fiadzik a verbung, hejh, pénig a kiskun mezőn az évnyulak sűrűdén szaladnak s mikor versem végzemj csillagok az égen * hét pásztor terelték téli szállásukra járt ösvényén menőé» bízvást elindulnak, AJÁNLÁS HELYETT) Lukács bátyó járja-e még a régi táncot? Könyvet olvas? Mondja-é a kun Miatyánkot? Tartsa meg az Isten végig jó egészségben. Ahogy mi megtartjuk Magát emlékeinkben. Csordás Nagy Dezső: Ez a halál Ez a halál: az ember ég, mint gyertya, a szoba fénylik, s kicsinyek, nagyok sürögnek a meghitt baráti fényben, s a gyertya ég, ég — nem tudja — ragyog. Ez a halál: lassacskán csonkig ég le, nem érzi, nem fáj, vége, elfogyott, — a nagyok új világért futnak széjjel, fi & gyermek volt: megrémül, g felzokog. Három lépés távolság? Három lépés a távolság, amely a vezetők egy részét elválasztja a dolgozóktól — írja az Élet és Irodalom legújabb számában megjelent riportjában Szeku- lity Péter, a kitűnő tollú riporter. Könnyen kimutatható, meglevő problémákról ír a szerző, vaskos kötetet igényelne, ha egy szociológus venné a fáradságot, hogy feldolgozza. Igazat lehet adni Szekulity Péternek: vannak vezetők, akik nélkülözik a munkások, általában a fizikai dolgozók barátságát. Mégis, amiért itt most szót emelünk, az, hogy nem csak ilyen van: gyakorta látunk olyat is, amikor a mérnök, vállalatvezető, a tanár vagy iskolaigazgató meghitt, közeli barátságban él munkás- vágy parasztemberekkel. Ám hangsúlyozni kell valamit. Azt, hogy ez csakis olyan emberrel lehetséges, aki nem nyugszik bele abba, hogy a hiányos iskolai végzettsége következtében nem rendelkezik korszerű világlátással és életismerettel, hanem tudását állandóan fejlesztve egyre többre tör. Ismerek TEFU-sofőrt, konzervgyári raktárost, fűtésszerelő szakmunkást, taxisofőrt és pincért, esztergályost: olyanokat, akik rendszeresen művelődnek, lapokat, folyóiratokat vásárolnak, irodalmi estre, képző- művészeti kiállításra járnak, vesznek könyveket, képeket a lakásuk falára. És ami ezekkel szorosan összefügg: van sokféle beszédtémájuk, ezerféle dolog érdekli őket. Úgy lehetne tehát megfogalmazni ezt: nem alakulhat ki — törvényszerűen — sokoldalú szellemi-lelki kapcsolat (barátság ©nélkül nem lehet!) azok között, akiknek műveltségi színvonaluk nagyon eltérő. Ám, ha ez a szintkülönbség eltűnik, igenis lehet baráti kapcsolat gyárigazgató és mérnök, tanácsi vezető és fizikai dolgozó között. Természetesen nem akarjuk a barátság kialakulásában szerepet játszó előfeltételek közül csupán ezt az egyetlen egyet túlhangsúlyozni, de igenis ki kell emelni ennek a fontosságát. Sokszor állítottuk már, hogy nemcsak a papír szét-' mit, hogy az iskolai végzettség nem minden. Gyakran hivatkozunk már rá, hogy nem egyszer a szakmunkás mélyebb és többfélébb érdeklődésű, mint egy-egy jól kereső ügyvéd vagy orvos. Mindenki előtt ismeretes az a szakbarbár, akit saját foglalkozásán — szakmáján —• kívül alig érdekel valami. < Természetesen azt is meg kell állapítani, hogy. messze vagyunk még attól, hogy a munkások nagy részére a fentebb említett pozitívumok lennének jellemzőek. Sok még a hiba, a pótolni való. Ám a jó példákról sem szabad megfeledkeznünk. Itt most egyetlen ilyet említünk meg. Nemrégiben aa Építőipari Vállalatnál megrendezett irodalmi ankét alkalmával felszólalt egy darukezelő: Jancsó Miklós és Fellini filmjéről, Lukács György esztétikájáról, Németh László drámájáról, és Juhász Ferenc költészetéről beszélt És említette a Valóság című folyóirat egyik cikkét, s kritizálta a könyvkiadást. Megjegyezném még: van egy fűtésszerelő barátom, akivel újra és újra felüdülés beszélgetni. Hiba lenne ezeket a pozitív példákat eltúlozni? Előfordulásuk arányával mindenesetre nem lehetünk elégedettek. De a sok évtizedes társadalmi lemaradást pótolni két és fél évtized kevés is. Sajnos, számtalan tényező (lakásviszonyok, elrontott csalódj életek, rossz örökségek, beidegződött szokások) akadályozza meg a jelenleg nehéz, hátrányos körülmények között dolgozók műveltségi szintjének emelését. A másik oldalon viszont az a hiba — és ez is gyakori, sajnos —, hogy egyes értelmiségiek, vezetők valami tüntető rátartiság- ból, örökölt polgári gőgből, tekintélyféltésből stb. még mindig mesterséges válaszfalat vonnak maguk köré, azt a bizonyos „három lépés távolság”-ot igyekeznek betartani. Úgy gondoljuk a jövő ezt is — mint annyi más ilyen csökevényt — el fogja tüntetni a fejlődés útjá- bóL Varga Mihály H irtelen tavaszodott Sőt nyáriasodott. Ablakunk előtt a barackfák keményen vívták harcukat a hosszú hideggel. Hideg tél volt ez. Hideg és hosszú. Haláleset feleségem súlyos betegsége, s a magam kínjai. Már százféle formában ismertem az életet és idén mégis sikerült neki új grimaszokkal ijesztgetnie. Azelőtt betegség és halál szinte ki volt tiltva a társalgás szótárából, s most nyersen és brutálisan törtek házamba, hogy aligha tudok ocsúdni. Egyszer egyik kedves és baráti orvosom szememre vetette, hogy regényeimben és elbeszéléseimben túlságosan szerepet juttatok e „pesszimizmusoknak”. Azóta az optimizmusuk sírba vitte őket. Író vagyok, tehát mindig arra törekszem, hogy az élet valóságos egységét ne engedjem füllentő mozaikokra töredezni. Nem játszom az optimizmus és pesszimizmus fogalmaival, inkább keresem valóságos társadalmi jelentőségüket. Ha évezredekben gondolkodom, más fogalom az optimizmus mintha évtizePortyázom a világban dekben mérem jelentőségét. Időnként nézegetem a térképet, a földet, amelyről csak most kezdünk szerteportyázni a világűrbe. Statisztikákat olvasok, hogy a jelenlegi, csaknem három és fél milliárd ember nyolcvan százaléka nem éri el az emberi ellátottságnak azt a fokát sem amelyet magam is keves- lek. Világszerte — néhány százmillió embert leszámítva — még kétségbeej- tően alacsony az élet korhatára. éheznek, fáznak, izzadnak és viszonylag azonos kórságok nyomán fordulnak fel az utcán. Ha fiatalabb volnék és lehetőségem volna rá, bejárnám a világot a nyo- morgás nyomába szegődnék, hadd lássam,' hogy miért is gondolom a régi rendek átalakításának szüksége.^Agót II gy mondják, hogy w kétezerre hat-hét milliárd ember él majd a Benedek Péter: Menyecske nyomorgó világban- Egyesek a felrajzolódó képeket mumusnak látják, amely ijesztgeti az embereket. Az ilyen emberek még azt sem tanulták meg a közösségi törvényből, hogy ezen a földön akkor is minden összefügg és együvé tartózik, ha ezt nem veszi észre a provincialista, nacionalista. Mi már tudjuk, hogy ez a világ egy és oszt- hatalan. Egy, tízezer kilométerre éhező száj szárazsága az én asztalom falatjáról is álmodozik joggal. Azt sem tartom véletlennek hogy ez az évtized, amely megdöbbenve a hét- milliárd ember jöttének gyomorkorgásos dübörgésétől, űrhajókra száll és új glóbusokat keres az ismeretlen világűrben. Mert nem is hétmilliárd emberről van szó. hanem a nagy számok törvényénél fogva 30—40 milliárdróL A társadalom és a természet törvények szerint éL E törvényeket megkíséreljük változtatni, de semmi rendellenesség sincs benne, ha ebben a nagy erőfeszítésben gyakran mi szakadunk meg. Ami megszületik az az élettel született és végsőfokon élni is fog. A társadalom törvényeinek megismerése elsősorban a gazdasági törvények feltárására és e gazdasági törvények szoros összefüggésben vannak az emberi lélek törvényeinek komoly megismerésével. Minden küzdelmet becsülök, amely általában a haladásért folyik és a valóság megismerése valóban mindig a haladást szolgálja, még ak. kor is, ha nincsenek ilyen kifejezett céljai. Az emberek nemcsak jóllakni akarnak, Ittnem a boldogságra is Vágynak. Az emberiség tör. ♦éneimének, eddigi életének legismertebb szakaszán a boldogság és a tulajdonjog kérdése úgy függött össze egymással, mint ami örökre elválaszthatatlan. Itt a szemünk láttára fieriilt ki, hogy a bankok, az üzemek, a közművelődési intézmények, a vállai latok tulajdonjogi állapo-i tának 100 százalékos fordulata a tömegeket nemi hogy boldogtalanná tette volna, inkább reményke. dővé. Fiatal barátaim között egyetlen egy sincs már, akinek álmai közé tartozna, hogy saját gyára legyen. De 22 évvel ezelőtt még sajtócsatát kellett vívnom egy akkori bankvezér.’ rel arról, hogy egyáltalán lehetséges-e a színházat állami tulajdonba adni. A világon ma végignéz ve. a józan embereknek tisztában kell lenniök azzal, hogy az emberek az emberi életért vívják küzdelmüket függetlenül a különféle színvonalak csakugyan dogmatikus rögzítésétől. A fogalmak átértékelésének korát éljük, amikor éppen ez a reneszánsz század a megőrzött kulturális kincseket az egyetemes emberiség hasznára kívánja felhasználni. Így is mondhatnám: a legjobbak keresik az útját annak, hogyan adhatnák vissza azt a rengeteg kincset az emberek milliárd- jainak, amit ezek a milli- árdok hoztak létre. Tudom, hogy az útonj amelyen a világ halad, gyakori a vereség is. Sokféléi érkezik ez a vereség. Néha a haladó világ állítja a legkeményebb akadályokat saját útjába. Amint mondani szokás: bizony né. ha magunk alatt vágjuk a fát. S amikor nem ível nyílegyenesen felfelé az út tüstént megjelennek azok a retrográd bölcselők, akik a maguk részigazságait szeretik egész nézetük tévedéseit igazolva feltüntetni. Én nem tudok több ■“ lenni és más. mint iró, nemcsak korom, de természetem is megakadályozott abban, hogy valaha is megszerezzem magam kezébe a hatalom lehelletét is. Se karrier, se dicsőség nem hajtanak, csak figyelem a világot, amelyben megszülettem és élek. Nem a percet nézem csupán, hanem a jövendőt is. Nincs bennem az intézkedések emberének a vágya, csak fenntartom magamnak azt a dombtalan Olymposzt, amelyről többet akarok lát- ni. mint kortársaim.^
