Petőfi Népe, 1969. november (24. évfolyam, 254-278. szám)
1969-11-07 / 259. szám
A zt hiszem, önmagánál mindig jobban Vihar Béla: BÚZASZEM Mit tudja azt a búzaszem, amikor lefele, a föld mélyébe veti le a gazda két keze, hogy most vezet éppen az út a kéklő egekig, s amint mélyebbre hull alá, akként emelkedik. Csak azt tudja, zuhan, zuhan, és elnyeli a mély, egyre távolibb a nap, egyre közéig az éj, a rögbe záró éjszaka, amely körülveszi, és a gödör vak börtöne, a sírja lesz neki; holott innen vezeti majd magasba fel a fény, ahogy regék kedvesét « hősi vőlegény. Illyés Gyula: Óda a gyorsasághoz Gyorsulnak a vonatok, repülők — Hogy kicsinyül a föld! Ahány sín és út — annyi ölelés Köréd, vadóc Föld, annyi óvni-kész kar és kéz, mely becéz! Ahány futó gép, annyi óriás simogatás rajtunk is, markolás: legyünk már végre más! Másolva anyánk dagasztó kezét, dugattyú karjával mit gyúr a gép? Téged, emberiség! Gyorsuljatok, vonatok, repülők, kicsinyüljön a föld, s nőjön, mely szemünk láttán áll elő, az a sorsunkat is kézbe-vevő emberi új erő! Almunkból és elménkből új világ — szellem szökell? Űj eszme-góliát ' kezd sose-volt csatát? Gyorsuljatok, vonatok, repülők kicsinyüljön a föld. A jövő munkái? A múlt? Bűn? Erény? Mi gyúr bennünket kedvére kemény golyóvá tenyerén? Gyorsuljatok, vonatok, repülők, kicsinyüljön a föld. S ha csak azért gyúr az az Akarat: legyen, amit bosszúja odacsap, ha el jő Ama Nap? Gyorsuljatok, vonatok, repülők, kicsinyüljön a föld. Vagy ő dagasztja azt az egy-akol, egy-pásztor ígéretföldet, ahol nem lesz kin, bűn, nyomor? Gyorsuljatok, vonatok, repülők, kicsinyüljön a föld, és táguljon a világ! Odakint de idebent is, lélek a szív szerint — / így lesz egész megint. Gyorsuljatok, vonatok, repülők, kicsinyüljön a föld. Föl, gyorsaság, föl, új Egység-gyúró, fajták, s földrészek burkát szétzúzó, új megváltást hozó — Gyorsuljatok, vonatok, repülők, kicsinyüljön a föld. Mért Isten Isten? Végtelen hona! — Oh mivé válsz, ha te jutsz el oda, ember, föld bús pora?! érdekelte a másik ember. Hogyan is lehetne másként? Ilinek hívták. A haja éjfekete, a szeme szürkéskék. Rengő kis mellein mindig feszült a blúz, mintha mindegyik kicsi lett volna rá. Tizenhatéves korától kezdve rajzottak körülötte az udvarlók. De úgy tűnik néha, a szülei leikébe ördögöt parancsolt az úristen, hisz soha senkihez hozzáadni nem akarták. Nagyra vágytak, mindig nagyobbra. Ha jött egy módosabb fiú: majd jön még tőle módosabb. Ha jött egy örvös, majd jöhet még igazgatómérnök is. Ha jött egy funkcionárius? És hátha elveszi egy görögkatolikus pap? így gondolkodtak a szülei, mert nem volt semmijük, csak ez az egy szem lány. Negyvenötben öt hold földet kaptak. Ili negyvenegyben kezdett gimnáziumba járni és negyvenkilencben érettségizett kitűnően. Hiába akart tovább tanulni, a szülei nem engedték. Majd férjhez mégy jól és megleszel, és megleszünk. Engedelmes lány volt. Pedig akkoriban az volt a szokás, hogy az egyetemek és főiskolák leveleket írtak a jó képességű diákoknak. Kapott.Ili is, nem egyet. Jöjjön a jogra: a megújult magyar jogásztársadalomnak szüksége van új tehetségekre. Kollégiumi ellátást biztosítunk. Csupán, ha módjában van, egy szalmazsákot hozzon magával. Jöjjön a bölcsészetre: a megújult magyar szellemi élet várja a friss, népi tehetségeket. Jöjjön a Szín- művészeti Főiskolára, ahol íme, máris, olyan tehetségek nőttek fel, mint Szirtes Ádám, aki tanulás közben játszotta el a Talpalatnyi föld főszerepét. Tudja ön, mi az F—46-os búza? Legyen mezőgazda. Folytassa ott a magyar föld felvirágoztatását, ahol F., a kapitalizmusban megnyomorított tudós abbahagyta. Ilyen leveleket kapott. A Színművészeti Főiskola hívása egyébként nem volt véletlen. Ili tagja volt a falusi színjátszó körnek. Tagja? Ugyan. Liblingje. A MADISZ és az EPOSZ közösen csakis őt támogatta. Ezt a színjátszást a szülei sem ellenezték. Hadd legyen csak ott, mondták. Hadd lássa mindenki, micsoda lány ő. Mentek a műsorral faluról-falura és az édesanyja mindig vele volt. Iliék játszották a Scapin furfangjait, az Űri murit, a Marica grófnőt meg az Éjjeli menedékhelyet. Ili Vaszilisszaként csodálatos volt A Scapin-ben elragadó. Maricát nem lehetett volna megálmodni másként. Hát persze, hogy jöttek az udvarlók. Ezekre a falujáró utakra velük járt egy legényke. Az Űri muriban igen kicsike szerepet játszott, tán Hulla Jánost. A legényke bajuszt ragasztott, csálé kalapot tett a fejére, el akarta hitetni tizennyolc éves fejjel, hogy ő valóban Hulla János. Annyi idős volt, mint Ili. Mentek a teherautóval és egymás mellett ültek. A legényke az édesapja csizmáját húzta fel, az édesapja viseltes bricsesznadrágjában feszített és Ilinek így igen tetszett ez a fiú. Legszívesebben csak mellette ült. — Készülsz már az érettségire? — kérdezte. — Majd a szünetben. — Készülhetnénk együtt. — Jó — mondta a fiú. — Csak annyiban különbözünk, hogy nekem nem kell tanulni latint. — Nekem meg éppen azt kell. — Tudom. Ment a kocsi. — Hát akkor felkészülünk együtt? — Jó lenne — mondta a fiú. Véletlenül, előadás közben hátul, a színfalak mögött odatévedt az arca a legényke arcához. Elvörösödtek és a következő jelenetben dadogtak kissé. Nem vette észre senki, csak ők. M egkapták aztán az érettségi előtti szünetet. Iliék- nek jó nagy kertjük volt, teleültetve krumplival. A krumpli éppen virágzott. Lila, fehér és rózsaszín virágok illatoztak a dús indák tetején, ök a sorok között jártak és tanultak. Ha a nap túl erős fénydárdákat dobált, a fasorok hűvösébe mentek és leheve- redtek a pokrócra. A legényke osztályfőnöke, aki kötelességének tartotta ellenőrizni a fiai felkészülését, itt talált rájuk. — Tanultok? — Nagyon is. Kényszeredetten beszélgettek még egy keveset. Bevezették az osztályfőnököt a házba és hideg tejjel kínálták. Az osztályfőnök nem fogadta el, felült a biciklijére és elment vissza a városba. A legényke kissé rosszul érezte magát. — Akart ő neked udvarolni? — Akart — mondta Ili. — Sokan akartak. A legényke magyarból kitűnően felelt. Az érettségi biztos a történelmi tétel után megkockáztatta azt a véleményt, miszerint talán a fiú Népköztársaság Gyűrűvel érik majd. Nem érett Népköztársasági Gyűrűvel. Latinból elbuktatták. Iliékhez többé a lábát se tehette be. Micsoda szégyen, egy fiú,\ akire a szülei mindent rááldoztak, és akkor a végén ez derül ki. Még ismerősnek se kell. Nemhogy barátnak. Semminek. Az ember az ilyet látni se kívánja. Ili sok délután ült egyedül a szobában és nem szólt. Nem akart bántani senkit. Nem mert lázadni. Ült és nézte a falakat, meg a hajbókoló akácleveleket az ablakban. — Majd elvesz valaki — mondta az anyja. — Tanultál. Elvehet akárki. Ha lennének grófok, egy gróf is elvehetne. — No, persze. — Egy báró. — Igen — mondta a lány. — Akár egy báró. E ljátszotta még a színjátszóknál a Gvilkos falut, a Kertész kutyáját és a Sybillt. Volt közben három kérője: egv fiatal owes, egy harmincéves földmérő és egy anyagbeszerző Galambos Lajos: Micsoda lány volt Közben a napok csak folytak. Ili olvasott, feküdt, járkált, sétált, és lassan az üresség kitikkasztotta. A falu szövetkezetének új, fiatal elnöke, akit a városi pártbizottság küldött le, megkérte a kezét. Jóképű gyerek volt Mintha hasonlított volna kissé a legénykéhez. — Ehhez akarsz hozzámenni? — kérdezte az anyja. — Igen. — Nem mentél orvoshoz. Nem mentél tanárhoz. Majd éppen őhozzá? Egy éhenkórászhoz? Egy elnökhöz? Ez kell neked? A következő szombaton édesanyja nem engedte be a házba a férfit Azt mondotta: a lánya nincsen itthon, hát ugyan minek töltené itt a drága idejét? A kkor Ili elővette édesapja katonaládáját és a szükséges holmikat becsomagolta. Megvárta, míg a szülei elalszanak. Akkor óvatosan kinyitotta az ajtót és kilépett az udvarra. Valami kevés holdfény esett a világra. Messze kutyák ugattak. Nem az állomásra ment, nem akart találkozni senkivel. Tudta, hogy a legényke valamely várceban van és abba a varosba akart eljutni. Kiment a faluból és a megyeszékhelyen vonatra ült. Nem kellett sok pénz, hogy eljusson a legényke városába. Hajnalban meg is érkezett Kérdezősködött bizonyos épületek után, ahol a legénykét megtalálhatja és ezeket a címeket a járókelők meg is mondták neki. De a legénykét, hiába hitte, nem találta ott Valami nagy tömegbe keveredett. Rengeteg lány 'Js néhány férfi, szaladgálások, zsongások, idegenségek — Maga mikor megy vizsgázni? — kérdezték tr,|e. — Nem tudom. — Van sorszáma? — Nincsen nekem, de hát hogyan is? — Na, itt egy sorszám és várjon. Ott akkor ápolónői tanfolyamra vették fel a lányokat. Neki sem kérvénye, sem ajánlója, se újra oltási igazolása nem volt. Ég este mégis bevonult a katona- ládával a tanfolyam szálláshelyére. Agyat kapott, takarót mindent. A szüleit többé nem látogatta meg Soha többé nem ment arra a tájra. Megkapta az oklevelet és a befog gyermekekkel törődött azontúl. Megválasztották a. szanatórium párttitkárává. Gyógyszerekért rohangált. A minisztériumban veszekedett. A városi tanácsnál lakásokat kunyerált az új, tehetséges, fiatal professzoroknak Egyetemi felvételek ügyében járt fii. A napjai megtömődtek és ha este hazament klc-y szobájába és kezébe vett egy könyvet, hajnaltájt arra ébredt, hogy égve maradt .. lámpa. Micsoda ember vagyok c>t ( Az ablakhoz lépett és a tavaszt nézte. Vitatkozott politikai ügyekről, magyarázott gazdasági változásokról. És mennyire szerette a gyerekeket. Volt egy kislány: Marika. Már meggyógyult és senki nem jött érte. Se az apja, se az anyja. Nagyon szép kislány volt. Látszott rajta, négyéves korában, ha nem törődnek vele. tíz év múlva már rossz lány lesz. Olyan ragaszkodó volt és olyan ártatlanul egyedüllevő. hogy a szíve megesett rajta. Amikor kiírták a kórházból és senki nem jött érte, magához vette. Sokáig várt. hátha jelentkeznek a szülei. De nem. Nem jelentkeztek. Hanem egy új professzor jött. Fiatal tudós. Nemzet közi tekintélyéről annyit beszéltek, hogy az mór plety- kának is sok lett volna. Kötelességszerűen találkozott vele, hiszen a titkárnak és a főnöknek illő találkozni A legényke volt. — Hogy élsz? — kérdezte a legényke. — Jól. — Van lakásod? — Van egy szobám. Meg egy kislányom, Marika. — Milyen furcsa — mondta a legényke. — Téged kell megkérni, hogy intézd el az átjelentésemet. — Elintézem — mondta ő. A kkor a legényke eljött tőle. Kiért a folyosóra és azt gondolta: micsoda lány volt? És még azt gondolta: volt? Már ősz hajszálak vannak a hajában, de csupán annyi idős, mint én. Harminchat. Az ablakhoz lépett és a tavaszt nézte.
