Petőfi Népe, 1969. október (24. évfolyam, 227-253. szám)
1969-10-07 / 232. szám
I960, október 7, kedd 8. oldal Tanárok között Franciaországban Kettőszáznyolc VCinCin voltunk a négyhetes .tanfolyamon, tanárok, a világnak szinte minden országából. Magyarok velem együtt öten. Elvegyültünk a nemzetközi társaságban, mert sem a szobák kijelölése, sem a csoportbeosztás alkalmával nem voltak tekintettel a nemzetiségre. Az öt magyar azért sűrűn találkozott a Cité Univer- sitaire étkezdéjében és parkjában, meg az egyetemen is — de egymással jóval kevesebbet érintkeztünk, mint a külföldiekkel. Mindenki franciául beszélt. Az érintkezést a francia nyelv és hagyomány szabályozta: udvarias, kellemes és barátságos, de nem bizalmas formák és formulák. Amikor angol kartársakkal vagyok együtt, keresztnevemen szólítanak — férfiak, nők egyaránt —, mihelyt egymás nevét megtanuljuk: ott, Montpellierben, két hem francia nemzetiségű kartársnőt kivéve, mindenkinek monsieur voltam. Mégis kartársak között éreztem magam. Még az adminisztráció is emberi és szívélyes volt. Számomra szokatlan helyzetbe kerültem, csetlettem-botlottam — a gondnokok, adminisztrátorok mosolyogva, megértőén segítettek át apró zavaraimon. A kapus, a takarítónők sokszor kezdtek velem beszélgetni, s valahogyan úgy, mintha barátságos leckét akarnának adni a francia társalgási nyelvből. Csoportunk _ idehaza szemináriumnak neveznék — huszonöt főből állt. Nemzetiségi szempontból tarka-barka, de elég francia volt ahhoz, hogy a nyelvi színvonal miatt ne kelljen aggódnunk. Programszerű nyelvgyakorlásra nem került sor, a tanfolyam célja módszertani volt. Francia beszédünket azzal csiszoltuk, hogy a francia kartársakkal beszélgettünk, természetesen a csoportbeliekkel elsősorban, összetartott bennünket a szigorú munka, egymás segítése a gépek kezelésének tanulásában, melyet többnyire oktató nélkül végeztünk — meg a közös készülés a vizsgára: egyik próbálta a tanítást, a többi a hallgatók szerepét vállalta, de a bírálókét is. A csoport néhány tagjának gyenge volt a nyelvtudása, s aggódtunk, hogy a vizsgájuk nem fog sikerülni. A francia csoporttársak azonban segítették, előkészítették őket. Főleg egy idős ír hölgy és egy thaiföldi lány szorult rájuk. Minden szót, minden mozdulatot megterveztek számukra, megtanították őket, hogyan kerülhetik el azokat a buktatókat, melyeknél nyelvtudásuk hézagai veszélyessé válhatnak. Mindkettő eredményesen vizsgázott. A csoport humánus szellemének köszönhette sikerét, a nyomorék bolíviai lány, aki elevenen, talpraesetten tanított a vizsgán, jobban, mint némelyik francia. Egyszer betértem egy bisztróba, kávét kértem. Miközben a tulajdonos töltötte a csészét, megjelent a pultnál két francia csoporttársam. Észre sem vettem, kifizették a kávét. Szabadkozásomat az egyik így hárította el: „Ezt a csekélységet vigye haza emlékként” A francia kartársak egy része elhozta Montpellierbe az autóját. Amikor az egyetemre indultunk vagy vissza, a szállásunkra, az autóba hívták a gyalogos kartársakat —, akár ismerték őket, akár nem —, míg csak meg nem telt a kocsi. Sőt, nemcsak az indulás helyén; akár félúton is megálltak, ha meglátták a járdán a tanfolyam valamelyik résztvevőjét. Nem jótékonysági kampány volt, nem is az egyenjogúak szolidaritása, a tanfolyam vezetői is beültettek bennünket az autójukba, ha volt hely. A magyarokon kívül pár lengyel és cseh kartárs, egy romániai magyar kartársnő és egy eléggé népes jugoszláv csoport képviselte „Keletet”. A nyugatiakat főleg a franciákat, nagyon érdekelte minden, ami Magyarországgal kapcsolatos. Nemcsak a politika, hanem a történelem, a kultúra és a nyelv is. Egy fiatal kanadai, aki valami keveset már tudott oroszul, kedvet érzett a magyar nyelv tanulásához; engem választott első mesteréül, s néhány apróságot valóban meg is tanult tőlem. Túlzás nélkül mondhatom: soha nem volt ilyen kellemes magyarnak lenni. Mint ember, mint tanár és mint Európa polgára lehettem büszke rá, hogy magyar vagyok; éreztem, hogy nemcsak én tanulok a nagyvilágtól, hanem én is vittem neki valamit Sokat kérdeztek Budapestről, Kecskemétről is. Ha erre számítottam volna, bizonyára teszek néhány képeslapot indulás előtt a bőröndömbe, fényképet hozzátartozóimról, és tanítványaimról, meg egyebeket, ami a szó hitelét erősítheti. De nagyon érdekelte őket az egész szocialista terület, s eleve feltételezték rólam, hogy ebben a tekintetben szakember vagyok. Kissé más természetű és kevésbé intenzív, de azért nagyon kedves volt az ázsiai kartársak érdeklődése. Ök is szívesen kérdezgettek Magyarországról, otthonomról, számukra azonban a mi országunk csak egy, Európa tucatnyi kis országa közül. Hálás vagyok a tit Bács megyei szervezetének és a Kultúrális Kapcsolatok Intézetének, amiért — húzódozásom ellenére — erre a tanfolyamra küldött el. Remélem, hogy nemcsak szép szavakkal hálálhatom meg, hanem szép és eredményes munkával is. Dr. Bán Ervin 26. — Azzal az anyajeggyel ugyan nem juthat messzire. A helyi rádióállomás pontos személyleírást ad róla. Adását megszakítva kéri a lakosságot, hogy akinek valami értesülése van, az haladéktalanul telefonáljon nekünk. És ebben a pillanatban megcsendült Forrest távbeszélő készüléke. Fölemelte a kagylót, végighallgatta, amit a vonal túlsó felén mondtak, s dörmögött valamit. — Ügy látszik, berezel- tek. Maurer yachtja már két órája kifutott a tengerre — közölte nem kis elégedettséggel. — Egyelőre még szeplőtlen, de mihelyt elegendő bizonyítékot szerzünk, igen gyorsan el tudjuk kapni. Azt hiszem uram, végre jó nyomon vagyunk. — Bárcsak látta volna ez a lány! — Hamarosan ezt is megtudjuk. Óhajt beszélni vele? — Foglalkozz vele te, Paul. És azonnal jelentsd, ha elfogják Weinert. Konrad a tizedik emeletre ment a lifttel. Jack- son és Norris térdükre fektetett géppisztollyal őrizték a folyosó végében levő ajtót. Konrad kopogására Maggy nyitott ajtót. — Épp hívni akartam. A doktor szerint már beszélhet is vele. — Hogy van a lány? — Egy kicsit még nyugtalan, s ezen én nem is csodálkozom. Szükség lesz még rám? — kérdezte Maggy. — Most nincs. Ha majd vallomást tesz, szólok érted. Francis a pléddel takart díványon feküdt. Arca sápadt volt, nyugtalanul futkosó szeme rémülten tekintett Konradra. — Remélem, Miss Phiel- ding közölte, hogy beszélni szeretnék magával. — Paul Konrad vagyok, a kerületi ügyészség különnyomozója. Hogy érzi magát, Miss Kol- lemann? — Köszönöm, jól — felelt a lány gyönge hangon. — Szeretnék hazamenni. — Erre is sor kerül hamarosan, csak előbb szeretnék néhány kérdésre választ kapni. — Az asztalhoz ment és leült. — Nem szeretném föltartani... — Nem kívánok aludni. És szeretnék hazamenni. — Miss Kolleman. ön este hét óra tájban mehetett Miss Arnóhoz. Beszélgetés közben nem utalt rá, hogy várna valakit? — Nem tudok semmit — felelt a lány. — És kérem. Újabb Holló-képek Több érdekes kiállítás a Kiskun Múzeumban Magyar siker a belgrádi nemzetközi könyv kiállításon Országszerte ezekben a napokban kezdődnek a múzeumi hónap eseményei. Megyénkben is gazdagnak ígérkezik a mú-* zeumok októberi programja. Ezúttal a megszépült Kiskunfélegyházi Kiskun Múzeum rendezvényeiből adunk ízelítőt. A restaurált, belsőleg átalakított patinás épületben felújították a kiállításokat is. A „Petőfi Kiskunsága” elnevezésű állandó néprajzi tárlatot érdemes megnézni (röviden leírni kevésbé), csakúgy, mint a teljesen átrendezett és kibővített börtönügyi kiállítást, amelynek a címe: A magyar büntetőjog emlékei 1514—1919. A félegyházi börtönmúzeum egyedülálló hazánkban. Ezzel kapcsolatos a múzeumi hónap első érdekes rendezvénye is. Október 7-én, kedden délután 5 órakor dr. Bónis György, a történettudományok doktora, a börtönanyag elren- dezője tart előadást büntetőjogunk emlékeiről. Az érdekfeszítc ek ígérkező előadás után esti tárlat- vezetés lesz a „börtönben”, s többek között bemutatják az itt látható régi büntetés végrehajtási eszközöket, a Bach-korszak szomorú emlékeit, a híres rabmunkákat és az 1919-es magyar kommün helyi mártírjainak dokumentumait. Nem kevesebb figyelmet érdemel a múzeum képzőművészeti programja. Feltétlenül ki kell emelni a kibővült Holló-tárlatot. Debrecenben élő Kossuth- díjas festőművészünk korábban 28, most pedig újabb 15 alkotását ajándékozta szülővárosa, Kiskunfélegyháza múzeumának. Az értékes ajándék most végleges helyre kerül. Holló László állandó tárlatát a főépület egyik földszinti termében október második felében nyitja meg művészetének kiváló ismerője, Tóth Ervin debreceni művészettörténész, ö mutatja majd be a közönségnek a Holló-képeket és előadást is tart a festőművész munkásságáról. Ugyancsak októberben egy régészeti kiállítást is terveznek a kecskeméti múzeum közreműködésével. A további programban szerepel még Móczár Károly és Pais Éva rajztanár-festőművész tárlata. Az előbbit november 7-én, az utóbbi decemberben nyitják meg. — rapi — A napokban véget ért XIV. belgrádi nemzetközi könyvkiállításon a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat mintegy 700 magyar és idegen nyelvű könyvvel reprezentálta legújabb könyvkiadásunkat. A kötetek tartalmi színvonalukkal, sokrétűségükkel, szép kivitelükkel egyaránt nagy sikert arattak. A látogatók közül sokan helyben megvásárolták a nekik tetsző könyveket. s még többen magyar kiadványokat rendeltek a novi-sadi Fórum cég közvetítésével. Tv-notesz A téma a világirodalomban hever Későn születtünk — mondta az öregedő író az ifjú pályatársnak. — Mindent elírtak már előlünk. Valóban. Hisz még a fantasztikus regények sem tudnak mással trakitálni, mint amit Homérosztól Berkesi Andrásig százan százféleképpen leírtak. Csak hajó helyett űrcirkálón közlekedik a jövendő Odisszeusz, az evezősök rakétatechnikusok és computer-mérnökök, a lándzsát pedig sugárpisztoly váltja fel. Mégis mindig új művek születnek. Csak kiégett írók érzik úgy, hogy már mindent elírtak előlük. Kaland, harc, szerelem, munka az ember élete, ám az ember maga folyton változik, megváltoztatja a körülményeket, amelyek között harcol, dolgozik, a kalandot és a szerelmet éli. Egy kitűnő humorista, Somogyi Pál vállalkozott most arra, hogy leckét adjon nekünk az örök témák változékonyságából. Modernizálta Boccaccio két borsos történetét, s olyan ízig- vérig mai komédia kerekedett belőlük, hogy modernebbnek éreztük őket, mint akárhány ma született „bárányságot” (példázód- hatnék éppenséggel hosz- szabb fülű négylábúval is). Hogy sikere volt, annak persze oka az is, hogy jó kútfőből merített (erre a táncdalszerzők már előbb rájöttek). Emellett azonban neki is része van benne. Hiteles légkört tudott teremteni, maivá formálta a szereplőket és kihegyezett dialógusokban beszélteti őket. Az első rész sikerült jobban. A féltékeny asszonyka addig gyötri a férjét, ezt a szegény becsületes ökröt, amíg elhatározza, hogy megleckézteti a feleségét. ! Megrendez egy látszatrandevút, jó messze egy csó- ! nakházban, hogy a tettenérésre éhes asszonykának rámenjen az egész éjszakája. Csakhogy oda valóban pásztorórát beszélt meg — egy másik párocska. Így a bosszúvágyó asszony a sötétben egy másik férfivel találkozik, s mire a férj ártatlansága bebizonyosodik, ráment az asszonyé. Pap Éva édes kis butuska feleség, olyannyira, hogy az erkölcsi igazság kárára ugyan, de Boccaccio szándékával egyezően a jámbor férj rovására nevetünk. Major Tamás egy felkapott ideggyógyász ragyogó karikatúráját rajzolja meg. engedjenek szabadon. Haza akarok menni. — Attól tartok, hogy reggelig még nálunk kell maradnia. mert az egyik banditát nem sikerült elfogni, s amíg nem lesz a kezünkben, addig önt nem engedhetjük el. — De hiszen az nem bánt engem; — kiáltotta Francis. — Megmondta, hogy nem bánt, és én hiszek neki. És ez nem is ok arra, hogy fogvatartsanak. Semmi kedvem tovább itt maradni! Konrad észrevette, hogy a lány elsápad, lecsukódik a szeme. Épp annyi ideje volt csak, hogy felugorjon és elkapja a földre zuhanó lányt. MÁSODIK FEJEZET I. Tengerészek és. dokkmunkások látogatták Sam szalonját, mely tulajdonképp egy régimódi beugró volt. Peat Weiner úgy ült, hogy szemmel tarthassa a forgatóajtót, előtte skót whisky, meg egy cigarettavéggel teletömött hamutartó. Épp arra gondolt, hogy Mout megölték. Francis eltűnt valahová, így hát neki sine® sok ideje hátra, mindössze pár óra az élete. Abban a pillanatban végeznek vele, mihelyt az utcára lép. Túlságosan is jól ismeri a banditaetikettet ahhoz, hogy efelől meg legyen győződve: páncélautó menne el mellette, s golyózáporban halna meg. Valaki megállt az asztalánál, s jobb keze önkéntelenül is pisztolyáért nyúlt. Fö) pillantott. Piros blúzos, fehér szoknyás. magasra tupírozott, szalmaszőke hajú lány mosolygott rá. — Pompás kis helyem van. mindjárt itt a sarkon — közölte, aztán apró fogát villogtatva megint elmosolyodott, ám Peat kegyetlenséget. ridegséget látott a szemében. Számító kis nőcske volt. „Mégis csak el kell menni vele — gondolta a férfi — Ha hozzájuk érünk, bezárom az ajtót, ráfogom a pisztolyt és kihúzom valahogy sötétedésig”. — Jól van — mondta, és a pulthoz ment, hogy fizessen. (Folytatjuk) Körmendi János alakítása azért telitalálat, mert rokonszenves volt, szívesen drukkoltunk volna neki, de be kellett látnunk, hogy szarvakra született. A másik történet két házaspár keresztjátszmája, mint a pingpongban a páros. Helyedként kissé megtört a tempó, de Bárdi György, Garas Dezső, Le- hoczky Zsuzsa és Felföldi Anikó egyaránt bővérű mu- lattatónak bizonyult. A sikerült hétvégi műsorból két filmet kell még megemlíteni. Mindkettőt játszották már moziban, a nézők jórésze azonban feltehetően most látta először. A királyért és a hazáért című angol film döbbenetes erővel szól az igazságtalanság és embertelenség ellen éppen azzal, hogy borotvaélen táncol, mert egy másik igazságot, a kötelességteljesítést szegezi szembe vele. A Válás olasz módra egyszerűen lefesti a gyalázatot. Szelíden, humorral. Fel sem háborodunk. Csak nem hagy békén a gondolat: ez azért mégis rémes! Mester László
