Petőfi Népe, 1969. október (24. évfolyam, 227-253. szám)

1969-10-05 / 231. szám

*4 karpaszományos LU Ä rendőri vizsgálat azt állapította meg. hogy a lo­vas kocsit nem világította ki a gazdája. A sűrű ködben tíz métert is alig lehetett előre látni. Istenkísértés ilyen időben még a gyalogközlekedés is, hát még a gépkocsi. Így történt hát, hogy a lovas kocsi mögött jóformán lé­pésben haladó Trabant belement a kocsiba. Az össze­ütközés nem volt nagy, mégis tragédia történt. Hazafelé jöttünk, este hét tájban. A 15-ös kilométer­kőnél éppen akkor szedelőzködtek a mentők. Dolguk nem akadt, csak a halált állapíthatták meg. Rövid jegy­zőkönyv, aztán a rendőr járőr intézkedett a hulla elszál­lítása felől. És arról is, hogy az özvegyet, aki alig sé­rült meg, elvigyék a falujába. Hogyan történt mégis a szerencsétlenség, ha a gépko­csi betartotta a szabályokat? Nem esett volna baj, ha a parasztkocsi gazdája nem tesz a derékba két vendég­oldalt. Ezek egyike fúródott bele a gépkocsivezető mell­kasába és azonnali halált okozott. Némán álltunk a gyászos esemény színhelyén és hall­gattuk a főtörzsőrmester magyarázatát a szerencsétlen­ségről. Amikor a neveket sorolta, az áldozaté megütöt­te a fülemet: Kalodás József gimnáziumi tanár. Kalo- dás? Ismerős név, különösen, ha a foglalkozást is hoz­zákapcsolom. Közelebb férkőztem a félig ájult özvegy­hez, jói megnéztem az arcát. Igen. ő az, a k a r p a szó­ra á n y o s felesége. Húsz éve is elmúlt már, hogy utol­jára találkoztam velük. A nemzetközi vásáron sodort bennünket össze a tülekedő tömeg. Mindössze annyit tudtam róluk hogy a férj X. városban tanít, a feleség pedig az egyik iskola gondnoka volt. Odaléptem hozzá, bemutatkoztam. Megismert és né­mán nyújtotta a kezét. 2. Ki volt ez a karpaszományos? Kicsit vissza kell menni az időben, hogy bemutathas­sam. A háború vége felé. negyvennégy őszén kerültünk egymás mellé a szentendx-ei laktanyában. Az ország minden részéből ide gyűjtötték össze azokat az alaku­latokat, amelyek a komáromi Csillagvárba indultak, hogy onnan bevetésre kerüljenek a dunántúli harcok­ban. A Csillagvár már annyira megtelt-, hogy egyetlen gombostűt sem lehett volna leejteni. Oda zsúfolták ösz- sze a harcra szánt katonákat, továbbá a munkaszolgála­tos ruténeket és román nemzetiségűeket. Csupán a fé­reg volt több. mint az ember. Egymás hegyén-hátán töltöttük egy héten át a nappalokat és éjszakákat, iszo­nyatos körülmények között, éhezve fázva. December első hetét írtuk akkor. A helyzet már kibírhatatlan volt. Űjabb és újabb egységeket szállásoltak be, az emberek százai a sza­badban töltötték a hideg éjszakákat. Ebből már elég volt! Szombat délben Kalodás József karpaszományos őr­mester félrehívott és így szótl: — Délután három órakor Ó-Komáromban, a Verde- rics-vendéglőben találkozunk. Jó. Kijátszva a kapuőrséget, a megbeszélt időben megjelentem az óváros egyik kis kocsmájában. De nem egyedül magam, hanem kívülem még huszonöt honvéd. Valamennyien civilben, hiszen mundér már nem ju­tott az újonnan mozgósítottaknak. Egyedül a karpaszo­mányos őrmesteren volt egyenruha. Alatta azonban ott bújt a civil. Hej, ha a százados erről tudomást szerez, perceken belül felkoncoltat ja! Akkor már ez a világ járta. Körülültük az asztalt a kocsma sötét zugában. A kar­paszományos alig szólt két-három szót. ehelyett min­denkinek kezébe nyomott egy-egy — az ezred hosszú bélyegzőjével és az ezredparancsnok aláírásával ellátott — szabadságos levelet. „Két hét egészségügyi szabadság”. — Amilyen gyorsan csak lehet, tűnjetek e! a város­ból. Feltűnés nélkül szétszéledtünk és ki-ki. ahogy tudott, otthagyta a háborús állapotban felduzzadt várost. Én magam Kalodással kapaszkodtam fel a Győr felől jövő vonatra együtt érkeztünk meg a fővárosba. Útközben tudtam meg tőle. hogyan ju­tott a szabadságos levelek, hez. Azon a szombaton az ezredparancsnokság tisztjei és tisztjelöltjei részére még aznap eltávozást engedélye­zett. A századiroda vezetését Kalodásra bízta a század­parancsnok, aki civilben gabonakereskedő és olyan sza­dista volt, hogy naponta felkoncoltatott egy-két békét- lenkedő katonát. Ahogy az íróasztal fiókját kihúzta Kalodás. huszon­hat lepecsételt és aláírt szabadságos levelet talált. Eb­ben az időben már csak az ezredparancsnok engedé­lyezhetett szabadságot. Kalodás abban a pillanatban határozott. Huszonöt megbízható embert értesített a kocsmabeli találkozóról és mindenkinek —- magának is — kiosztott két hét szabadságot. A huszonhat ember eltűnt Komáromból. !_3j De mi történt azután? A „szabadságolt” katonák legtöbbjéről semmi hírt nem hallottam többé lehet, hogy élnek, lehet, hogy elérte őket a szökött katonák végzete, a karpaszo- mányosról azonban még negyenöt tavaszán hírt kaptam. Találkoztam ugyanis vele az í utcán, egy ro­mos üzlethelyiségben lakott harmadmagával, és a rom- eltakarításoknál dolgozott. Meghívott a „lakására” és sült krumpli, meg barna buci mellett mesélte el, mi történt vele. mióta nem láttam. — A Vas utcában húzódtam meg egy rokonomnál. Eleinte, amíg a szabadságos levél érvénye tartott, nyu­godtan kimentem az utcára. Amikor lejárt, az ugyan­csak elemeit eltávozási cédulákat újítottam meg na­ponta. Egyszer azonban az is elfogyott, vége lett a jó világnak. Attól kezdve csak „saját felelősségemre” mutatkozhattam a nyilvánosság előtt. Sovány arcán lángoltak a szemek, ahogy mesélte: — Egy ízben a Stáhlv utcába vezényelték ki a fér­filakosságot a pincékből. Tömegsírt kellett ásni egy üres telken, ahová a Rókus kórház alagsorából hord­tuk ki a csonttá fagyott holttesteket. Itt fogott el a razzia. Mert arra még volt idejük a nyilas pribékek­nek, hogy katonakötelesek után szaglásszanak. Nem volt mentség, elfogtak. Bekísértek a Rabbiképző Inté­zet udvarára. — Óriási kataklizma volt akkor már a világ. Az utcákon hullák százai, szétfröcskölt vér a falakon. Romokban a házak, üszkös falak mindenfelé. A pin­cék zsúfolva agyoncsigázott emberekkel, akik leírha­tatlan kínokat szenvedtek a tél hidegétől és az éhség­től. Az ágyúk dörgése egy pillanatra sem szünetelt. A nyolcadik kerület nagy része már felszabadult, ja­nuár 10-ét írták a naptárban. Bár ez is csak jelképes valami, hiszen naptár sem volt. valamiféle rovásírás­sal számoltuk a napokat. — Bevittek hát többedmagammal a Rabbiképzőbe, az udvaron ott sürgött-forgott a pribékek hada. Be­tuszkoltak egy földszinti szobába, ahol három kar­szalagos nyilas ült. Röviden kikérdeztek; ki vagyok, mi vagyok, miért vagyok civilben. Betegségemre hi­vatkoztam. meg a felmentésre. — Hol a papír az igazolvány a felmentésről? — kérdezte a legzordabb, a forradásos képű. — Nem tudtam felmutatni. Erre intettek a fegyve­res kísérőnek; vigyék. És vittek. Ki az udvarra. A fal mellett már négy-öt hulla feküdt. Láttam, milyen sors vár rám a következő percben. És most jön az. ami annyira hihetetlen, hogy a mesében is kétkedéssel fogadja az ember. — Óriási riadalom támadt a nyilasok között, mert anélkül, hogy valaki észrevette volna, a pincefeljáró­ban megjelent egy állig felfegyverzett szovjet katona. Aztán még egy. még egy, tízen-húszan, a végén már számolni sem lehetett őket. Mi történt? Amíg a né­metek és nyilasok az utcákon kegyetlenkedtek. a fel­szabadító szovjet katonák a Körút felől közeledve pin­céről pincére haladtak előre, átbontva a pincék falát. A pribékek már későn vették észre, hogy a szovjet hadsereg bekerítette és elfoglalta az egész utcát. Így szabadult meg a kivégzéstől Kalodás József kar­paszományos őrmester 1945. január 10-én. Mint mondtam, később a nemzetközi vásáron talál­koztam vele, és feleségével. Mert akkor már megnő­sült. Utána húsz évig nem láttuk egymást. Csak most találkoztunk ismét, a tizenötös kilométerkőnél. De ezt már nem érhette meg a karpaszományos.. Balogh József Vadász Ferenc: Föld alól a fénybe AZ UTÓBBI években sokszor kell szembenéznünk a hol jobbról, hol balról jövő vádakkal, hogy nincs példaképünk, eszményképünk, nincs akit-akiket az ifjúságunk kövessen: „Történelmünk nagyjairól kö­zömbösen, olykor cinikusan nyilatkoznak. Hazafias érzés alig vagy egyáltalán nem fűti őket. Nem is fűtheti, ha egyszer leromboltuk! Eszményeket, példa­képeket döntöttünk sárba!” Talán nem is egészen alaptalanul érnek bennünket ezek a vádak. Igaz, nem eszményképek lerombolására törekedtünk. Csak a bálványok ledöntésére, hamis glória levonására, hamis eszmények fosztására. Erre szükség volt 45 után, és szükség volt az 50-es évek derekán. Előbb az ellenforradalmi rendszer tudatos hamisításaival kellett szembenéznünk, később saját túlzásainkkal. Mert sajnos — a már sokszor elemzett okok miatt — meggondolatlanul is romboltunk, az új példaképek állításakor meg egyoldalúan nagyítottunk. Olyan „eszményi hősöket” teremtettünk, akik szinte már születésük pillanatában eljegyezték magukat a proletariátus szolgálatával, akik mindenben különböz­tek tőlünk, az embertől, ők mások volftak, ők hősök, példaképek voltak. Akiket kötelező tisztelni! Aki er­ről megfeledkezik (mint 45 és 56 előtt), aki nemcsak így látná őket, hanem emberként is, az a nép ellen­sége, vagy nagyon könnyen közéjük csúszhat. Ellen­kező előjelű mítoszteremtés volt ez, mely szintén nem volt, nem így volt igaz. Milyen veszély származott ebből az élő személyek köré font glóriasugárból — a hibák, törvénysértések napfényre derülésénél! Itt és ekkor éledt fel a szkeptikus magatartás, a cinikus megnyilatkozás — a fiatalokban jobban, hisz ők ép­pen koruknál fogva tamáskodóbbak. Megtanultuk, hogy a példaképeket az igazságnak megfelelően, emberi arcukat is megmutatva kell a magaslatra állítani, eszményül, követendő példaként. Akiknek az élete azt példázza, hogy a nép, a haza, a szocializmus szent dolog, amelyért olykor az egyéni létet is kockára kell tenni, hogy magunkat, másokat megmentsünk. Bátorságot követel ez az élet, szembe­nézést a halállal, de az élettel is! Hisz azért küzde­nek. De amíg eljutnak addig, sokat kell tanulni, ku­darcokat is átélni, a hibákból is okulni. Nem igaz, hogy példaképeket csak romboltunk, de az igaz, hogy nem elég gyorsan állítottunk újat, valóságosabbat, emberibbeket a letűnt helyére. Ezt a folyamatot sze­retnénk gyorsítani az önfeláldozó, többnyire csak brosúrákból ismert kommunista mártírok — veterá­nok életútjának széles körű propagandálásával. Erre nagyon alkalmas a regényes korrajz. Ezt ismerte fel Vadász Ferenc akkor, amikor megírta a Szeged, Csil­lagbörtön, A harcnak nincs vége, A tizenharmadik tél (szerintem ez sikerült eddig a legjobban) című műveit, s ebbe a sorba illeszkedik bele Föld alól a fénybe most megjelent (Kozmosz kiadás) könyve is. REGÉNYES KORRAJZ — jelöltük meg műfaját. Hőse most is élő kommunista — Skolnik József —, akivel a sokszor izgalmas események megtörténtek. A kezdet, a gyermekkor; az első világháború, amit I-óván (ma Csehszlovákia) élt meg, az 1919-es esemé­nyek, az új polgári demokratikus állam, mely a Horthy-rezsimhez képest valóban sok jogot biztosí­tott a munkásnak is, ahol „kommunista városatyák” is hallathatták szavukat. A jog persze a burzsoázia ke­zében volt. A sztrájkokat, tüntetéseket, ha meg is en­gedték, szervezőikkel szemben utóbb (Skolnikkal is nemegyszer) megtorlást alkalmaztak. A gazdasági vál­ság, az éledő fasizmus, Hitler csatlósainak készülődése, Ausztria, Csehszlovákia megszállása, emigrációk a Szovjetunióban, Magyarország helyzete a II. világhá­borúban (Skolnik a Komintern magyar szekciójának döntése következtében 1940 végétől 43-ig a párt élvo­nalában harcolt), a felszabadulás az a kor, ami a könyv lapjain megelevenedik. Kiemelkedő mozgalmi harcosokkal találkozunk, Gotwald, Dimitrov; Skolnik a 30-as évek közepétől a Csehszlovák Kommunista Párt vezetői közé tartozott, itthon együtt dolgozott Schőnhercz Zoltánnal, Rózsa Ferenccel, Kádár János­sal. Emlékirat — jelölhetnénk így is a műfajt. Hisz a ,.nagy utat” megtett harcos mondja tollba emlékeit. Egyes szám első személyben. Ez biztosítja a könyv személyességét, közvetlenségét. Az író csak stilizál, és nyilván válogat az emlékek között. Kissé talán szűk­markúbban is válogathatott volna. Az itthoni (1940—43 közötti szakasz) események vontatottabbak, nem oly pergőek. mint az első részé. (Az író maga is érzi ezt, hivatkozik is rá egy alkalommal.) A szavak nyomán az elevenedik meg, amiről a bevezetőben elmélkedtünk. Kommunistává nem születik — hanem érik az ember. Akit osztályhelyzete, egyéni élete és természetesen te­hetsége. szorgalma, bátorsága, tanulni vágyása kiemel az átlag közül. E könyv lapjait olvasgatva tanulhatják meg azt is, hogy a bátorság nem egyértelmű kifejezés, a legnagyobb: a saját félelmekkel szembenézni, azzal, mi lesz, ha nem viselhető tovább a szenvedés. JELLEMRAJZ is e mű, hisz az első eszmélésektől az elméleti tudatosságig kíséri hőse útját. Az illegali­tástól (föld alól) a fényig, (felszabadulásig). Kár, hogy éppen az új világ formálásában végzett munkáról nem olvashatunk. Amikor pedig megint másfajta bátorságra van szükség. Amikor a szerénységnek, ami Skolnik Józsefet jellemzi, aki „... az ülőhelyet mindig másnak hagyja, pedig a Petőfi-hídon túlról, Lágymányosról jön”, különösen nagy fontossága lett volna. Mert nem mindenkire volt jellemző, sajnos, az új irányítók kö­zül. A mi példaképeinkre pedig ez jellemző kell le­gyen. Hogy most Skolnik József is közéjük emelkedik, az az emlékeit finom ösztönnel kötetté stilizáló, regény­szerű miliőt teremtő Vadász Ferencnek köszönhető. Somogyi György Benkővárinc Mészáros Mariann: Vác. DCM Polner Zoltán: Tüzeshintő Földek mögül kerekedett: dűlő porát hat ló csapja üveghintó tüzeshintó rúdja nincsen, üres bakja. Itt jön már a mező felett, itt dübörög a határban üveghintó tüzeshintó öreg gróf az ablakában. Lángfelhőből kiáltozik szeme villan, keze reszket üveghintó tüzeshintó vessen, ki látja keresztet!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents