Petőfi Népe, 1969. október (24. évfolyam, 227-253. szám)
1969-10-19 / 243. szám
fc »fiaI Mottó: A szociális gondoskodásaik a csali d nál kell kezdődnie. Az úgynevezett hivatalos beszélgetésen túl voltunk. A járási népfronttitkár még tejét lehajtva töprengett. — Hogy ilyesmi történhet... itt a város központjában... tólümc alig három házzal odébb... Nos hát éppen azért kell szólni... Hogy másokat is meghökkentsünk. Sűrítve, amit elmondott: Nagyjából egy héttel azelőtt két népfrontos aktíva jelentette neki. hogy az említett házban egy asszony fekszik betegen. Vérzik. Körülötte öt gyerek, a leg- nagyobbik 11—12 éves fiú, két másik gyerek szintén iskolába jár, kettő óvodába. Tarthatatlan körülmények között élnek. Az édesanya viszonylag még fiatalasszony, özvegy. Férje pár évvel ezelőtt baleset áldozata lett. — Rögtön átsiettem a helyszínre. Megrázó kép fogadott. Az anya valóban nagyon szerencsétlen állapotban volt. Kérésére engedték haza a kórházból, a kisgyerekekhez... A lakás 3 szoba-, konyhás, de roppant kietlen. A konyhában egy vaságy, azon az asszony. Agynemű alig, inkább vacokszerű a fekhely. Konyhaszekrény, egy tűzhely, asztal s egy szék... Az egyik szobában két kis éjjeliszekrény-féle, belegyömöszölve a kicsik ruhaneműi. A másik szoba üres. Illletve... A sarokba terítve agyonviselt, nyúzott takaróféle, kacatok. Azon a gyerekek fekszenek, alszanak ... Csak tudhatnak-e? — Faggatom az asszonyt Csak sír ... Nagynehezen mégis megtudom tőle, hogy járadékkal, családi pótlékkal, meg a keresetével együtt — az egyik helyi üzemben dolgozik — háromezer forint körül jön össze h ■ vonta. — De kedves asszonyom, hová tes'r azt a pénzt, ha csak í e y tudnak létezni, élni belőle? — mutattam körül. — C'ak sírt.;. Mindenre csak sírt >.. ... A környezettanul- , mányt követően a gyámügyi előadót hívta fel a népfronttitkár. Érdeklődött, ismeri-e a család helyzetét? Nem éppen udvaHa idejében segítünk... rias volt a hivatali ember reagálása, így a néhány mondatos párbeszéd „telefon-viszonylatban” is elég éles hangnemben zajlott. Csak miután a népfronttitkár másodszor is bemutatkozott, — kapta „megnyugtatásul”: — Azt hiszi, egyedülálló körülmények ezek?... Látná csak, hányán élnek így a Tabánban.;. ... Másnap ismét felkereste a népfronttitkár a családot. Csak a kicsik voltak odahaza. Anyuka? — Elment J. bácsival — N.-be... — Ki az a J. bácsi? — ö lesz majd az apukánk ..; Mikor eljön hozzánk, mindig kapunk cukrot... Itt van, én is, ők is egy-egy zacskóval... ... Következő nap megint csak a gyerekeket találta otthon az elvtárs. Addigra már megtudta, hogy a legidősebb kisfiú kitűnő tanuló. Az édesanya nem volt otthon az első találkozás óla. ...— Most újból meg akarom látogatni őket. Van ideje velem jönni?— ajánlja fel a népfronttitkár. — Ha nem említi, kértem volna, hogy nézzünk át együtt. A város központjában, szervek, intézmények, vállalatok tőszomszédságában van a szóban- forgó ház. Helyesebben épület is körülfogja a hatalmas udvart, melynek egyik oldalát a régies bol- tíves-ágasos tornác, üveges veranda mögötti lakások foglalják el. A legutolsó előtt két fekete ruhás, fiatalabb asszony foglalatoskodik. Ebédhez tisztítják a zöldséget, főzeléknek valót. Közvetlen szomszédai a nagycsaládos özvegynek, akinek lakását már az üvegezett veranda választja el. Bemegyünk az előtérbe, Kopogunk, semmi válasz. Belesünk. A konyhát látjuk, lehangoló szürkeségében. Ahogy a népfronttitkár mégegyszer kopogna az egyik üvegkarikán, kiderül, hogy az — nincs. Így félrébb húzhatjuk az egyszerű vászonfüggönyt. Bizony, a vaságy megállapíthatatlan színű paplanja erősen vicsorgatja „fogait”, s alatta nagyon kevés valami lehet... A falon képek. Házaspárt ábrázolnak ... Talán J. bácsi is rajta van egyiken?... I _ I... A két szomszéd- I *• I asszonnyal elegyedünk szóba. Annyit tudnak, hogy a gyerekek iskolában, óvodában vannak. Az anyjuk elment valahova. Igen, akkor, harmadnap már hazajött. Aztán megint elvitte a mentő. Mikor újfent visszatért, már egész jól érezte magát... Azóta többször is hazanézett napjában a gyerekekre ... Ügylátszik, már arrafel is ösz- szeszedte magát egy kicsit, hogy megtudta a gyerekektől, a népfrontos elvtárs kereste ... — Sokszor voltak magukra hagyva a gyerekek? — De hányszor! S olyankor mit csinálnak a kis szerencsétlenek ... Éjszaka. Egymást nyúzzák, vágják, sivalkodnak. Nem lehet tőlük nyugodni... Pedig én is idegbolond vagyok — sorolja az idősebb gyász- ruhás nő, akiről kiderül, szintén özvegy. — Hol étkeznek a kicsik? Kapnak enni rendszeresen? — Úgy tudjuk, a napköziben ... Az anyjuk is hoz nekik ... Ettetek már? — kérdeztük nem egyszer. „Igen” — felelt egyik is, másik is, de ha mondtuk: ezt azért még megennétek, ugye? — elfogadták... Ügy tudjuk, az anyjuk vásárolt valami kis bútorfélét, de nem hozták még el mind. Talán azt a két kis szekrényt..; 1— Hogy is mondjam ... Járnak ide... hozzá mások? — Valami J. bácsi... ö, az asszony, ki tudja a hová meneget? ... Mert tetszenek tudni, ahogy hallottuk, megivott már... — s mondanak olyan nagy számú üveges sört, hogy le se merjük írni... Tán URH is jött, mert irtó patália volt... .. Elmentünk az is- _____ kólába. Afölött különösen nem tudunk „napirendre térni”, hogy ilyen iszonyúan zilált viszonyok között mekkora hősi belső tartás kellhet, amellyel kitűnő tanuló marad az a kisfiú. Hallottunk olyat is, hogy a gyerek az egyik tanítócsaládnál amolyan hozd ide-tedd oda emberke, amiért leesik egy kis ez, egy kis az... Előttünk áll az igazgatói szobában. Véznácska, de jótartású kislegény. Rövid nadrág, magas nyakú pulóver, s úgy összességében nyűtt-fakult, de nem rendetlen. A szőkésbarna haj hosszacska. Festmények borítják az igazgatói szoba falát, tekintélyes könyvszekrények, ókori bölcs képprofilja les ki egy nyitott műből, naplók, iratok, kiadványok, íróeszközök, meg ami ilyen helyiségek asztalain természetes. A környezet nincs különösebb hatással P.-re. Nem megillető- dött. Vannak kisgyerekek, akiket megérlelt az élet annyira, hogy külsőségek ne hozzák őket zavarba. Beszélgetünk. Érzi, félni nem kell, de ébernek lenni igen. Az egyik bácsival már találkozott, de ez a másik...? Mindjárt az elején okosan adja tudtunkra, hogy még csak ebben az esztendőben városi iskolás. Külterületen járt, ötös tanuló volt, most — a változás miatt — fél jeggyel adós. Gazdaságban dolgoztak a szülei, de hogy apuka meghalt, beköltöztek... — A gyámügyi előadó bácsi járta ki nekünk a lakást ... _...» — Emlékszel, többször jártam nálatok, anyukád nem volt odahaza... Sokszor van így? — I.. „ de aztán hazajött ... és most többször is hazanéz egy-egy nap. — Munkában van? — Nem... Már egy ideje nem megy. Azért, mert kivették a takarítók közül, liogy gép mellé tegyék, de ő azt nem bírja... — Esztek rendesen? — Igen, a napköziben ... Vacsorára meg anyuka vesz szalámit, kolbászt, szőlőt, mikor mit... — Most hol van anyuka? — Z-re utazott. Hm. Üj helység az ügyben. Nem N.-be ment, J. bácsihoz. Vajon miért? — Ott vesznek majd házat ... Majd lesznek sertések, azoknak már építik a helyet. Azért is ment. — Van pénzetek házra? — Igen. Tizenötezer forintot kapott anyuka apukám után. Abból ötöt elköltött, a többit berakta, de ötöt abból is kiadott már. Arra is, ahol a malacok lesznek... Meg bútort is vettünk, csak még nem hozták el... — J. bácsival intézi a házat anyuka? — Igen... J. bácsi gazdaságban dolgozik. A disznókkal törődik... I q |... Egy kisfiú álmai. I "* I ötezer forintból ház ... Mennyire „észnél volt”, hárította anyuka — s bizonyára azt sugallták neki, maguk felől — a „vészt” ... Hogy együtt maradjanak. A szegénységnek van olyan mélysége, amikor a „kívülről” közeledő segítség — intézkedés — borzasztónak látszik az elesetteknek; mert az együtt- létben, családi összetartozásban minden nyomorúság ellenére fogódzót találók — az elszakítás fenyegetését érzik ... Állami gondozásba vétel: határozott és meditativ álláspontként egyformán felmerül, mikor a megoldást latolgatjuk a népfronttitkárral... De anélkül, hogy dönteni tudnánk, illetve akarnánk hirtelen, és ennyi tapasztalat birtokában, — kérdés kérdésre tolul bennünk... Állami gondozás: vajon egyedül üdvözítő? Nincs itt kilátás a helyzet jobbra fordulására; hiszen az elesett, magát, családját összefogni alig képes asszony — vergődik is. Ha közben szintén fulladni hagyja a nagy családot, féket, gyeplőt eldobott, — mégis, úgy látszik, valamit próbál... Kapaszkodna... S felmerül bennünk egy szó, amelyet mennyiszer hallunk szociális ügyekkel foglalkozó tanácskozásokon, gyermek- és családvédelmi problémáknál... Megelőzés... Nem itt vagyunk mi elmaradva, nem egyszer!, saját elveinktől? Hogy egy-egy üzemben, tsz. ben, községben túlságosan a statisztikák befolyásolják odafigyelésünket? Hogy jó, vannak tűrhetetlen viszonyok között élő, küszködő emberek, nagycsaládosak, de ezek aránya már elenyésző a konszolidált, sőt jólszituált anyagi körülmények között élőkkel szemben. Van ennyi pénz a keretben ; környezettanul37. — L>e Maurert hiába küldik villanyszékbe, aligha fog hallgatni arról a pénzről, amit nekem adott. A szervezetet, persze, védeni fogja. — És bizonyos abban, hogy p lány nem hazudik? — kérdezte Konradot. — Igen, biztos vagyok benne — erősítette meg Konrad. — De maga is meggyőződhet róla, ha meghallgatja a lányt. — Rémet csinálnak maguk ketten Maurerből. — Hol van az a lány? Mindhárman Francis szobájába mentek. A lány halottsápadtan, karikás szemmel állt az ablaknál. Maggy Phielding vigyázott rá. Konrad jelzésére az asztalhoz ült és elővette jegyzetfüzetét. ■— Kezdheti — szólt Forrest Konradnak, aki Fran- cishez lépett. — Tehát kilencedikén fölkereste Juhn Amót. filmszerepre készült, s azért mentem hozzá, nem lenne-e nekem is valami munkám ebben a filmjében. — És fogadta magát? — Igen. — Hány órakor ment a Zsák utcába? — Hét óra körül, egészen pontosan tíz perccel hét előtt. — A portás egyenesen a házba küldte magát? — Nem. Először telefonált, s azt mondták neki, hogy Miss Arno a fürdő- medencében tartózkodik. — Sikerült találkoznia a művésznővel? — Igen. A kaputól mész. szíré kellett menni, s az este nagyon meleg volt. Miss Amo látta, hogy melegem is van, azt ajánlotta, hogy először ússzam egy keveset. Egészen a medence széléig úszott, amikor meglátott engem, s azt mondta, az öltözőben találok magamnak fürdő— Mit csinált ezután? — Ekkorra már levetkőztem, így hát nem tehettem mást mint fürdőruhát kerestem magamnak. Miss Amo azt mondta, egyik szekrényben találok egyet. — Amíg az öltözőben tartózkodott, hallott valamit? Francis megrázkódott. — Miss Arno kiáltását hallottam. Rettenetes volt! Magamhoz szorítottam a ruhámat és az öltöző kijáratához rohantam. — És látott valamit? Francis rábólintott. Arca sápadt volt, látszott rajta, hogy összpontosít — Mit látott? — Miss Arno a medence szélén feküdt, s egy zömök, sötétruhás férfi hajolt föléje. Jobb kezében hatalmas kést tartott. Miss Arno erőtlenül próbálta eltaszítani magától, de míg valamit is tehetett volna, a férfi beledöfte a kést. Konrad egy csomag fény. képet vett elő a zsebéből. — Kérem, nézze meg mindegyiket és mondja meg, köztük van-e az, aki megölte Miss Arnót. Francis remegő kézzel vette át a csomagot. Viszonylag gyorsan megtalálta Maurer fényképét és átnyújtotta Konradnak. — Jól van — bólintott Konrad, s a képeket az asztalra tette.. — Mi történt ezután, Miss Kolleman? — Egy másik férfi ment hozzá és mindketten ott álltak egy darabig Miss Arnónál. Rémület fogott el, s a zuhanyozóba rejtőztem. — Szeretném azonosítani a másik férfit is — mondta Konrad. — Kérem, nézze át újra a képeket és mondja meg, nem ismeri-e föl azt a másik férfit köztük? Francis figyelmesen végignézte a fényképeket, Tony Parettinél egy kicsit megállt, alaposabban szemügyre vette, majd ezt is odaadta Konradnak. — Ez az az ember. — Mi történt ezután? McKen nem tudta tovább türtőztetni magát. Tudta, érezte, milyen hatalmas veszélyt jelent a lány vallomása reá nézve is. Így hát kirobbant. — Nagyszerű kitalálás! Tudják, mi a véleményem erről az egész históriáról? Az, hogy egy nagy hazugság! Nem hiszem, hogy maga látta Maurert! (Folytatjuk.) — Igen. — Miért ment hozzá? — Munka nélkül éltem és pénzem sem volt. Egyszer valamikor Miss Arno filmjében epizódszerepet játszottam. Most újabb ruhát, s menjek utana a vízbe. Ezután távoli lövést hallottam. — Bement az öltözőbe? — Igen, és vetkőzni kezdtem. Ekkor Miss Arno hangját hallottam, mintha valakit nagy örömmel üdvözölt volna. mány; kik szorulnak rá jobban?; osszuk szét... S mégis, hány esetben „államosítással” teszünk pontot ilyen helyzetek végére! Nincs más hátra: állami gondozás __ H olott, hasonló kőnkre! esetben, mint a most felvázolt, milyen élő, „értekezleten kívüli” mu-iká adna az ügy szakszervezetnek, nőtanácsnak. Hogy idejében észrevegyék, ha omlásnak indul egy család, mert — például egy asz- szony, magában nem bírja... Mert úgy általában, kívülről lehet okos tanácsú, kát adni. figyelmeztetni, kérdőre vonni: ugyan, hogy, hagyhatja el magát annyira? Gondoljon az öt gyerekre!... De mennyi ösz- szetevő közrejátszhat abban, van-e ereje valakinek megfogadni az intelmeket, vagy összeroppan,.. Mert ha odafigyelünk egymásra, ha illetékes szervek, bizottságok — a munkahelyeken! — ismerik az embereket, nem odázzák a pozitív statisztikák sáncai mögé húzódva — éppen a „problémás dolgozókkal” való konkrét, személyes — ha megy, tapintatos, ha nem megy, erélyesebb — és idejében alkalmazott törődést, — lehet segíteni. Anélkül, hogy végül a mindenható „állam” adhasson csak megoldást... A megelőzés azzal kezdődik, hogy odafigyelünk egymásra, érzékenyek vagyunk mások problémáira. S ha ez igazán őszintén, kézzelfogható segítésre sarkall... Ezzel a számyaszegett családdal is de sokan törődhettek volna — mint mondjuk divatosan — hatékonyabban. Mielőtt a népfront szívből jövő nyugtalansággal ráállt az ügyre . Ha ki-ki megtette volna a magáét. Személyesen, emberközelben ... UTÓSZÓ Egy hét múlva találkoztam a népfronttitkárral. Érdekeltek a fejlemények. — Egy-két napra rá — utalt helyszíni látogatásainkra — állami gondozásba vétettük a gyerekeket ... Ezt kellett tenni. Kicsit mintha nehezteltek is volna egyes ügyintézők. „Reméljük, máskor is ilyen gyorsan intézkedsz — céloztak arra, hogy nem szálltam le az ügyről, — s hozzátették: sok pénze van az államnak, hadd legyen minél több gondozott...” — Persze, lehet ironizálni — utólag. De mint akkor beszélgettünk erről — előbb kellett volna segíteni, beavatkozni. Ha mindenki megteszi a magáét... Ha mindjárt akkor mellé- állnak, amikor az anya egyedül marad az öt gyerekkel ... Ha a társadalmi szervek, ha a szakszervezet, ha a munkahely... még idejében odafigyel, akkor nem az állam a megoldás ... — vélekedtem. — Az elvtárs közbevágott. — Elárulhatom: a népfrontos aktívák az asszony munkahelyén dolgoznak. Ök szóltak, segítsünk, mert nem tudnak zöldágra vergődni L.-nével... — Találkozott még az anyával? — Nem... Miután a gyerekeket e1 vitték, — ő eltűnt a láthatárról... Hova? ... A lakást eladhatta, mert egy napon más költözött bele. Ennek tán egy családja van ... Rögtön szóltam a tanácsnak, mi a helyzet: majd kiteszik ezt az új lakót, — ezt mondták ... Az ‘asszony? Biztosan J. bácsival van valahol... Tóth István
