Petőfi Népe, 1969. szeptember (24. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-21 / 219. szám

Két kiállítás MEGYÉNKBEN MEGLEHETŐSEN KORLÁTOZOTT LEHETŐSÉGEI VANNAK A KÉPZŐMŰVÉSZETI KULTÜRA TERJESZTÉSÉNEK. A MÚZEUMOK MINDÖSSZE EGY-KÉT KIÁLLÍTÁSNAK ADHAT­NAK OTTHONT ÉVENTE, EZEK IS TÖBBSÉGÜK­BEN CSOPORTOS BEMUTATKOZÁSOK. ÉPPEN EZÉRT ÖRÖMMEL KELL ÜDVÖZÖLNÜNK MINDEN OLYAN KEZDEMÉNYEZÉST, AMELY VÁLTOZTAT­NI AKAR EZEN AZ ÁLLAPOTON. Látomások tűzzománcban Bár Kátai Mihály festőművész munkásságának je­lentős részét Kecskeméten hozta létre, nem volt még önálló kiállítása a megyeszékhelyen. Mintegy harminc tűzzománc képének bemutatása a Városi mozi elő­csarnokában így tehát régi adósságot is törleszt amel­lett, hogy maradandó élményt nyújt. A legelső, ami szembetűnik a kamaratárlat látoga­tójának, hogy mennyire önálló formanyelvet alakított \i a művész ennek a több ezer éves múltra visszate­kintő, de sokáig nem alkalmazott festészeti techniká­nak a felújításával. A képeken egységes hatássá olvad össze a vas keménysége vagy a réz lágysága a magas hőfokon rájuk égett zománcok sokszínű pompájával: semmiféle festői eljárás nem nyújt ehhez hasonló, sa­játos vizuális élményt. Kátai Mihály: Kettős vázlat Kátai virtuóza ugyan a zománctechnikának, de ezzel soha nem él vissza, egy-egy kompozíción belül eszköz- használata rendkívül mértéktartó. A bizánci ikonok ünnepélyességét idéző, portrék ezüstös tónusában annál meglepőbb kontraszttal érvényesül egy-egy ékszerzo- mánccsepp vagy egy miniatűr rézlemez, amelyre má­gikus jeleket domborít. Nagyobb méretű tematikus kompozícióin bibliai je­leneteket értelmez újra, és a természettel azonosuló életérzést fejez ki. Az őrült Nabukodonozor vízióit megjelenítő kép kétségbeesett tiltakozás az elember- telenedés ellen, a Faültetők gyengéd vonalairól, dús dekorativitásáról az életbe vetett hit sugárzik, a Fel­támadás Scillában a művészi felismerés ujjongó pil­lanatát ragadja meg. Üjabb képein (Bomba, Tinédzse­rek) a hedonisztikus beat élettempó és a háborútól való rettegés összefüggéseit ábrázolja. Kátai Mihály kecskeméti kiállításának nézői meg­győződhettek róla, hogy mennyire indokolt a művész egyre növekvő hírneve. Festmény és fotó A Kiskunfélegyházi Móra Ferenc Művelődési Köz­pont klubtermeiben egy fiatal művészházaspár, a la­kiteleki Scherter Judit és Molnár Péter mutatta be alkotásait. Molnár Péter már feltűnt egy-két kiállításon külö­nös, egyik megyebeli festőéhez sem hasonlító műveivel. Többnyire kisméretű képein hihetetlen műgonddal ka­vicsokat, kagylókat, virágindákat és olykor már egé­szen absztrahált motívumokat jelenít meg. Világa tu­datosan épített érzékeny líraiságú világ, az élet min­den parányában szépséget kereső szemlélet tükröző­dése. Scherter Judit először szerepel nyilvánosság előtt fotóival, amelyeknek hangulata — érthetően — közeli rokon Molnár Péter képeinek hangulatával. A valóság egyszerű tárgyait — egy sírkeresztet, egy deszkabódét, egy függönyt — furcsa átváltozásra készteti lencséjé­vel. A képeken szinte új életre kelve jelennek meg, halványszürke, álomszerű lebegésben, mintegy rejtett kincseket találva a nagyon is hétköznapi modellekben. Bizonyára mindkettőjük müveivel gyakran lesz al­kalmunk még találkozni — ......aí-------­--------«•—' ' ~ SZ. hj A katona ott áTIt ä kertek alatt. Óvato­san jöhetett idáig, mert még a kutyák sem ugat­tak. A lány, aki a kertben hajladozott, szintén nem vette észre az idegent. Most a katona kissé előbbre lopódzott, aztán megint álldogált tanácstala­nul Levette a sapkáját, és poros bakancsát kezdte velő tisztogatni. Az arnyeka messzire nyúlt, túl a kerítésen, s talán erre figyelt fel a lány, mert hirtelen felegyenesedett. A tekinte­tük találkozott, de csak egy pillanatra, mert a lány ijedten kapta félre a fejét. A náz felé nézett, mintha onnan várna segítséget, pedig tudta, hogy odabent most nincs senki sem. A katona ismét tett előre néhány lépést, csak annyit, hogy meg ne ijessze a másikat. Aztán intett a kezével, de nem lehetett tudni, hogy mit akar. Csak amikor a mutatóujját a szája elé rakta figyelmeztetően, akkor értette meg a lány, hogy hallgatást kér vagy követel. Fiatal férfi volt, középmagas, bamahajú. Az arca sovány, beesett. A lány egyszerre valami részvétet ér­zett iránta. Feléje indult, most már nem félt tőle. Megállt a közelében, s várt csendesen. Nem tudta, hogy a másik mit akar. — Egy kis vizet, ha lehetne — szólalt meg végülis a katona. V izet? — hökkent meg a lány. — Azt lehet­ne... De miért nem amott jött? — s az utca felé intett. A férfi nem válaszolt, csak a zubbonya felső zsebébe nyúlt. Egy jelvényfélét kotort elő. Sapkarózsa — is­merte fel a lány —, katonasapkára való. Az apjának is volt ilyen, amikor, mint sebesült hazajött az olasz frontról. De ennek itt csillag van a közepén, vörös csillag. A lány megint félni kezdett. Körülnézett, nines-e a közelben valaki. De a környék csendes volt. Aki teheti, kint dolgozik a határban. Be kell takarí­tani a termést akármilyen idők járnak is. A ház is üres, csak estefelé jönnek meg az öregek. Rábízták az otthoni munkát. Azt mondják, mostanában veszélyes kint a tanyán, meg a távoli dűlőútakon. Sok a kóbor ember, a bújkáló katona. A fehér tiszturak mindenütt vörösöket keresnek, s aki bújtatja őket, azt is el­hajtják. A katona, mintha tudná, mire gondol most a lány, a kertet nézte. Szép gondozott kert. Rendes em­ber lehet a gazdája. Ez a lány is olyan szép, gondo­zott, akárcsak a kertjük. Lassan őszre jár, de sehol semmi gaz, a fák köze is frissen gereblyézve, a lehul­lott gyümölcs kupacba szedve, a száraz gally csomóba hordva. Egy tuskó volt a közelben, leült rá, aztán onnan figyelte a lányt. Szeretett volna szólni hozzá valamit, de félt, hogy elriasztja, így hát inkább hall­gatott. Nem is volt szomjas tulajdonképpen, hiszen ivott nemrég eleget a csordakútnál. Szinte csoda, hogy nem találkozott' idáig senkivel. De nem mert most már bentebb menni a faluba. Itt valahol kellene meg­húznia magát, amíg be nem esteledik. Inkább éhes volt. Ä lapos Sratonata­risznyát a térdére húzta. Egy konzerves doboz lö­työgött még benne, ez volt az összes menázsi- ja. Akárhogy beosztja, ak­kor sem' elég két nap­nál tovább. És még nagy út áll előtte. Haza kell jutnia valahogy. Hiszen, ha csak úgy mehetne, mint a vándorok, de bújkálva, szökdösve... Egy hétig is eltarthat. S ha tudná az ember, hogy hova nyit be, hogy hol mi vár rá? De még a barát is ellenség lehet most. Mindenki fél, óvja a házát, családját. És nem ok nélkül félnek. Amerre eljött, az országút fáin akasz­tott emberek lógtak. Nyakukban vérükkel mázolt pa­pírlap: ÍGY JÁR MINDEN VÖRÖS KUTYA! — Mit tudhat erről ez a lány? ... A z a kötényét összefogva indult most a sövény melletti szilvafa felé. A lehajló ágakon hamvas gyümölcsök lógtak csomóban. Érett, szép szilvákat mar­kolt, s dobált kötényébe a lány. Miközben nyújtózko­dott, szoknyája fentebb húzódott majdnem combkö­zépig, de a katona ezt nem vette észre. Pedig kerekre nyitott szemmel bámult reá. Egészen másutt járt a gondolata. Azt számolgatta, hány napig is bolyongha­tott a Tisza menti füzesekben. Amikor szétverték őket a folyú túlsó oldalán, még azt hitték, hogy majd az innenső parton összeszedik magukat, s ismét ellentá­madásba indulhatnak. Csak akkor döbbentek meg, amikor a folyó közepén jártak, s egyszer csak innét is puskatűz zúdult rájuk. Kiugráltak a csónakból és mögéje bújva úszva vitették magukat lefelé a vízzel, amíg egy kanyarulat el nem takarta őket a lövöldözők elől. Aztán úgy határoztak, hogy egyenként szétszéled­nek és megpróbálnak kapcsolatba kerülni az övéikkel. Ennek már lassan egy hete, és a saját csapataiknak nyoma sincs sehol. Az országútakon románok vonul­nak, meg szórványosan fehérkarszalagos, darutollas lovasok ügetnek. Azóta talán már Budapest is elesett. Valami árulás történhetett bizonyosan. Csak árulás lehetett... — Egyen ebből, ez majd bltja a szomját! — toppant elé a lány hirtelen, s ez megint visszahozta a való­ságba. Belemarkolt a szilvába, s érezte a kötényen át is a lány bőrének, testének melegét. Köszönöm, ez igazán jólesik — mondotta csen­desen. Maga mellé húzta a lányt. Csak ültek egymás mellett a kért sárguló lombjai közt, míg a Nap ha- nyatlani nem kezdett a bokrok és a távoli jegenyék mögé. Jó volt itt, ebben a kis szigetnyi békességben. Még ha tudták is, hogy nem tarthat soká. Aztán a katona felszedelőzködött. mmmm T ndulni kell — mondta, s megfogta a lány ke- kezét. Nem hazudott neki szerelmet, s azt se mondta, hogy visszajön még. Máskor talán megtette volna, mint más' katona, más helyzetekben. De ez itt most nem az a katona volt, s nem az a lány. Maguk sem tudták, de úgy álltak ott egymáshoz közel, mint a jegenyék. Árnyékuk messzire nyúlt és beleolvadt a leomló szürkeségbe. F. Tóth Pál: Egy perc boldogság BODOGLÁR, ta­nyaközpont. Kiskun­halashoz tartozik, a várostól 30 egyné­hány kilométer. Iskola, kilenc tanerővel; az ABC-től az irodalom- történetig, a 2x2-től az egyenletmegoldásig — 1—8. osztályokig — mindent ők tanítanak. Az iskola körül „pedagógus-kolónia’': két házban, négy lakásban négy pedagógus-házaspár. Szolgálati la­kások. Nagy László és felesége 6 éve él itt. A bajai tanító­képző bocsátotta szárnyra őket. A' férfi bajai, asz- szonya Baranyából származik. Tanyán, tanyavilágban, míg ide nem jöttek, egyikük sem élt soha. Hogyan kerültek tehát ide? „Fáklyák” akartak lenni, a kultúra zászlóvivői a „végeken”? „Prófétai tűz” nem süt a szemükből. Józan és racionális emberek, meg­gondolt és mérlegelő választással jöttek a tanyára. Fiatalok voltak és szerették egymást, együtt akartak élni és dolgozni; helyet kerestek, ahol munkát — pe­dagógusmunkát! — kapnak mind a ketten, és fedelet a fejük fölé. Állást és lakást kínáltak itt — idejöttek. Mint él ma egy tanító a tanyán? Mindenekelőtt: nem „tanyán” él. Egészséges, modern lakás; két pad- lós szoba, szép, üvegezett veranda, jól berendezett für­dőszoba. a konyhában palackos gáz. hűtőszekrény. Mo­sógép. centrifuga, tv. Délelőtt tanítás, délután kertész­kedés, készülés a másnapi munkára, önművelés, gyer­meknevelés. Idill? Azért az mégsem. Távolról sem. AZ ELSŐ ÉV. A tantestületben régi ismerősök, volt Iskolatársak. Ez persze jó. könnyebb a beilleszkedés, az új munka, könnyebb megszokni az új környezetet. De van azért hátránya is; ismerik őket. tudják, hogy mit érnek, s így tüstént a munka sűrűjébe, mély vi­zébe dobták őket. A férfi úttörővezető lesz. És friss tanítói képesítéssel felső tagozatban tanít. Erőpróbáló munka! Néhány hónap múlva, mikor kezd belejönni, s már az úttörőkkel is produkálhatna, háromhónapos katonai behívó. Kizökkenés az alig megszokott mun­IQODCLOM karitmusból, a fia­talasszony egyedül marad a még isme­retlen tanyavilág­ban. HÁZ KÖRÜLI dolgok.. Természetesen van illetmény- földjük. Kukoricát vetnek bele. maguk művelik. A termés így is (gyengék a földek a bodoglári határban!) épphogy a baromfinak elég. szükségük van erre? Igaz, a férj szeret kertészkedni, gyümölccsel, ezzel-azzal bí­belődni, de a kukoricakapálás nem afféle pihentető munka. Tehát mégegyszer; szükségük van rá? Kell a csirkéknek. És a csirkék? Vajon az asszonynak, a pe­dagógusnak. aki mellesleg anya is. „lelki szükséglet”- 46 tyúk. kakas gondozása? Ahogy észrevettem, s a be­szélgetésből kiéreztem. nem. De nem kérdeztem. Mert a baromfit tartani — tetszik, nem tetszik — kell. Ha húst is akar enni az ember. A tanyaközpontban egyet­len vegyesbolt van-, a legközelebbi hentes Majsán (6 kilométer). GYEREK. A gyerek mindig és mindenütt öröm is, gond is. a tanyán azonban jóval több a gond. mint másutt. Bölcsőde, óvoda nincs. Mindketten délelőtt ta­nítanak. Az egyetlen lehetőség: a gyerek „nénire” ma­rad. s bármennyire is kedves, jóindulatú, gyermek­szerető. a néni. tudjuk, milyen sokat jelent a kisgye­reknek, ha közösségben, szakképzett óvónők keze alatt nevelkedett. És aztán ez a néni nem is fiatal már. Főzést nem vállal. így. amikor tanítás után. 1—2 óra­kor anyuka hazamegy, a kicsi általában „délutáni’' álmát alussza. Csak ébredés után ebédelhet, általában úgy 3 óra körül. A szakkönyvek a kisgyerek egészsé­ges napirendjét nem egészen így írják le... NAPI PROGRAM. Az asszony 6 óra. fél 7-kor kel. Reggelikészítés, a gyerek ellátása. 8-tól fél 1-ig tanítás. Aztán gyors ebédfőzés, délután mosás, takarítás, kert, házi munkák. És még: felkészülés a másnapi órákra. Mindeközben természetesen ott a gyerek. Este: tv, esetleg, ha jut rá idő és energia, olvasás, művelődés, A férfi; 5—6 órától — ha az időjárás engedi — a kertben. 8-tól 2-ig tanítás, úttörőfoglalkozás. Ebéd után — ha szükséges — segít a „2. műszak”-ban. Heti két-; három alkalommal délután iskolai munka (úttörő, szemléltető eszközkészítés stb.). Egyébként délután is kert, ház körüli munkák, kb. 8 óráig. Aztán tv, olvasás. A JÖVÖ. Hát... nem innen akarnak nyugdíjba menni. Az asszony: „Szeretnénk, hogy tíz év után legalább kapjunk egy falut.” Nem utolsósorban a gye­rek (gyerekek?) miatt. Mert később ha gimnáziumba be is kerül a gyerek, meglátszik rajta a tanya. „Egy­általán, az életfelfogás az, ami más. A városi gyerekek érdeklődése más.” Igazuk ván? Azt hiszem, igen. Ez a tízéves „helycserés” javaslat meggondolandónak lát­szik. De egyelőre itt vannak, s szívesen vannak itt. Bánlaky PáJ j Tanyai tanító —1969

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents