Petőfi Népe, 1969. augusztus (24. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-06 / 180. szám

& oldal 1909. augusztus 0. szerda A halál 50 órája Bizonyára minden mozi­néző előtt ismeretes a há­borús filmek dramaturgiá­jának az a népszerű és ké­zenfekvő változata, amely­ben a szembenálló felek elmeállapota közti különb­ség a cselekmény hajtóere­je. E szerint a leendő győz­tes bölcs, igazságos, szi­porkázó ötleteiből kifogy­hatatlan, virtusa olyan mé­reteket ölt, hogy kilónyi ólommal mellkasában is könnyedén menetel előre, az ellenség viszont vér­szomjas, balga vezérek és gyáva bábkatonák gyüleke­zete. ENNEK JÓVAL ritkább a fordítottja Eleinte azt hiheti A halál 50 órája cí­mű amerikai film nézője, hogy keserű, önkritikus pa­ródiát lát, amelyben a szer­zők váddal és önváddal te­kintenek vissza az Egye­sült Államok második vi­lágháborús hadviselésére. 1944 végére, a Wermacht- nak az az időszaka, ami­kor már veresége nyilván­való, de még a halálra sebzett fenevad módjára rettentő csapásokat oszto­gat időnként. Az amerikai hadsereg viszont karácso­nyi vakációra Európába ruccant turistacsoporthoz hasonlít. A kétcsillagos tá­bornok lezserségét fitogtat­ja kis csoportokban anek- dotázgató vezérkara előtt, a katonák baseball ered­ményekről vitáznak és cso­koládétortát máj szolgainak a fedezékben. Csupán egy Kasszandrára emlékeztető ezredes hangoztatja állan­dóan, hogy nagy támadás­tól kell tartani, de mint­hogy detektívfelügyelői szi- 1 ma tán kívül erre az égvi­lágon semmi bizonyítéka nincs, egészen természetes, hogy jóindulatú huhogónak tekintik. MIKÖZBEN döntő vil­lámcsapásra készülnek a német páncélos tigrisek, a szervezettség legtökélete­sebb fokán, a már-már el­készült csodafegyverek és sugárhajtású repülőgépek 3. — Talán eltévedt, vagy mi tértünk le a nyomról. _ Az lehetetlen — rázta f ejét tagadóan. A katonák kimerültén guggoltak a szélárnyékban. Tényleges idejüket szolgá­ló húszéves fiatalemberek voltak. A falusiak jobban bírták ezt a strapát. _ Az egyik fiú azonban a fővá­rosból került ehhez az ala­kulathoz és most hányin­gerre panaszkodott. A had­nagy egy korty rumot ita­tott vele. „Szedje össze magát!” biztatta a fiút. A menekülő nyoma meg­kerülte a hegyet, és a sző­lők között, északi irányban ereszkedett újra a völgy­nek. A síkságon átvágott a páki rétnek. Itt Csupati alatt ismét beszakadt a jég. Bal lába térdig süppedt a vizenyős zsombékba. Nad­rágja jégpáncéllá fagyott. A nyom visszafordult. Üj- ból a Ság oldalán bolyong­tak, majd nyugati, irányban haladtak tovább. A negye­biztató árnyékában. A pán­célos ék parancsnoka, Hessler ezredes, a katonai erények tükre, ráadásul emberségét is megcsillant­ja néha szerényen. Az 50 órás akció megindul, me­nekülnek az amerikaiak,' mint zápor elől a vándor- cirkusz és hirtelen győz­nek. Szinte nincs is rá ma­gyarázat, hogy miért. Rossz gondolatokat su­gall ez a. film. Nemcsak azért, mert társadalmi va­lóságából kiszakítja a há­ború történetét, ami még ilyen kommersz mese ré­széről is túlzás. Ráadásul olyan érzése is támad az embernek, hogy ezek a „vitézül” katonáskodó né­metek tulajdonképpen me­rő véletlenségből rohantak a vesztükbe, ha lett volna valamivel több benzinük, szétverik a szövetségese­ket, hogy csak úgy füstöl. ÉS MITŐL kerekednek felül az amerikaiak? A film szerint apró-cseprő lelki motivációk segítik őket abban, hogy személyes , A művelődésügyi minisz­ter — a nem magyar anya­nyelvű lakoság igényeinek kielégítésére — utasításban szabályozta a nemzetiségi óvodák szervezését Az uta­sítás kimondja, hogy azok­ban a helységekben, ahol a nem magyar anyanyelvű la­kosság száma szükségessé leszi, az óvodahálózat fej­lesztése során nemzetiségi óvodákat kell létesíteni. Ahol magyar nyelvű óvoda működik, de a szülőknek több mint kétharmada kéri, az óvodát át lehet szervezni nemzcl iségi óvodává. A ma­gyar óvodákban is létesíte­nek nemzetiségi csoporto­kat ha — az eddigi 25-tel szemben — legalább 15 nemzetiségi gyermeket sze­dik óra volt mögöttük. Né­mán, gépiesen lépkedtek. Érzékeik eltompultak. Azt sem vették észre, hogy a hóvihar megcsendesedett. A kúpalakú hegy körül öt ki­lométeres körzetben ide- oda kanyargóit a nyom. A zsibbadás már Csupati lá­bait is elkapta. A gyomor­fájásról panaszkodó kato­nát mire a Farkaserdőbe értek, társainak kellett tá­mogatniuk. Felváltva vit­ték fegyverét és menetfel­szerelését. Reggel hétkor egy kis falu fölött vergődtek ki a téli erdőből. A sötét hófel­hőket elsodorta a hajnal és hideg szürke köd ült a völgyek hótakarójára. Az erdőszélen Csupati lecsa­tolta Kántorról a pórázt Hunyorogva pislogott a ke­leti ég aljáról lassan elő- vánszorgó napkorong vörös tányérjára. Göcsörtös akác­fának támasztott háttal guggolt a félméteres hóban. Ösztönösen érezte, ha ko­nok akarattal, végső etezá­ügyükké váljék a harc, ami már garanciája is a győzelemnek. Egy gyerme­teg hadnagy például olvas­mányaiba mélyedve filo­zofálja végig a háboiút, de valóságos németölő balla­dahőssé válik, mihelyt rá­jön, hogy az ellenfél nem tartja be a genfi egyez­ményt (Odáig úgy látszik, lovagnak hitte a nácikat.) Őrmestere selyemharisnya-, cigaretta- és csirkevásámak tekinti a háborút, de ami­kor üzlettársa és barátnő­je halálhíréről értesül, na­gyon megharagszik és apró benzines palackjaival sok páncélos szörnyű végét okozza. Magyarán tehát az a ta­nulság, hogy öncélúan nem szabad csatázni, mint a németek tették, mert sors­szerűén elvesznek, még a legtökéletesebb felkészült­ség esetén is, ellenben ha egyéni érzelmek ösztökél­nek harcra, az szinte biz­tos siker. Hát azért ilyen egyszerű mégsem volt ez a háború. Sz, J. — Történelmi köveken járunk — jegyezte meg egyik útitársunk, amikor Dubrovnyik, a régi Raguza olaszosan szűk, lépcsőkkel szabdalt utcáiban ténfereg- tünk. Valóban így van, hi­szen már az időszámítás előtti VII. században halá­szok éltek a város előtt az Adrián levő kis sziklaszi­geten. A mai Dubrovnyik húszezer lakosával fontos kerületi székhely, közleke­dési csomópont, s Dalmá­cia legfestőibb, épségben maradt műemlékegyüttese. Nem haragszik meg az olvasó néhány történelmi részletért, ugyanis a magyar turisták — legalábbis leg­nagyobb részük — azért keresik fel ezt a gyönyörű várost, mert a régi száza­dok embereinek alkotásai­val kívánnak megismer­kedni, amellett, hogy az Adria kék vizében lubic­koljanak. Sétánk — amely mindössze fél napig tartott — kissé rapszodikusan fog­ta össze a látnivalókat. A XVI. század ódon hangula­tával, a várfalakkal körül­vett óvárosban találkoz­tunk. A Pile-kapun átju­tottunk a húsz méter szé­les Piacára, térszerű utcá­ra, amelyet a körülvevő házacskák aljában modern berendezésű üzletek tarkí­tanak. A boltosok jól ki­használják az idegenforga­lom nyújtotta lehetősége­ket, hiszen képeslaptól gyé­mántgyűrűig mindent vá­sárolhat a jópénzű turista. A Piaca kezdetét az Onof- rio olasz építészmester ne­vét viselő kúttól számítják, amelyet 1438-ban készítet­tek a város vízvezetéke számára. A Piacáról belát­ni az 1317-ben alapított gyógyszertárba — ma mú­zeum — amelynek bejárata mellett kőtábla emlékezteti a látogatókat az 1527. évi ragályra, amely fél év alatt húszezer áldozatot köve­telt. A zsidó utcában a XV. századbeli zsinagógát csodáltuk meg, majd a do­minikánus templomba tér­tünk be. A templom mel­lé csatlakozó kolostorba magyar relikviákat is őriz­nek, közöttük I. István ko­ponyájának felső részét, s mint megtudtuk évszáza­dokig itt pihent a szent jobb, a hagyomány szerint ezt IV. Béla vitte magá­val Dalmáciába. A XVI. században épí­tett hatalmas élőerőd a Re- velin három nagy kazama­tát magába záró erősség. Ma a legnagyobb kazama­tát 1200 személyes koncert­teremként alkalmazzák, s a Dubrovnyiki Nyári Já­tékok alkalmával innen hangzanak el Shaw mű­vének szavai, Beethoven, Donizetti dallamai. A Re- velin tövében levő körbás­tyáról festői képként tárult elénk az ódon városi kikö­tő, amelynek oszlopai kö­zött búvik meg a halpiac. A tágas, meglehetősen sza­gos piaci csarnokokban manapság is, akárcsak év­századokkal ezelőtt hango­san kínálják az áruikat a halászok, zsákokban tárolva a rákokat, s magasra emel­ve a nyolckarú — egye­sek szerint ínyencfalatnak számító — polipot A part­ra húzott halaknál jobban vonzott bennünket a dub­rovnyiki akvárium. Az ak­várium talán azoknak okoz igazi örömet, akik a tör­ténelem mellett a termé­szetet is kedvelik. A külön­böző földbe süllyesztett me­dencékben kizárólag az Adria nagyhalait — macs­kacápát, lepényhalakat, makrellát — mutatják be, míg az üvegakváriumok­ban ott nyüzsög az egész tenger állatvilága a sün- disznóhaltól a tarisznyará­kig, a csikóhaltól a szivár­vány minden színében pom­pázó medúzákig. Sétánkat a barokk stí­lusban épült székesegyház megtekintésével folytattuk. Ezt a gyönyörű épületet 1713-ban fejezték; be, ame­lyet korábban két olasz Jellegzetes dubrovnyiki ut­carészlet. A Piacáról nyíló utca eleje és vége közötti szintkülönbség 98 lépcső­fokkal mérhető le. építész tervezett. A kincs­tárban tengerjárt hajósok ajándékai mellett értékes képek, műalkotások látha­tók, míg a legnagyobb ér-* téket a barokk templom föoltárján díszelgő Tizián- alkotás képviseli. A város legrégibb épülete a Rupa, a városköztársaság egykori gabonaraktára. Itt sértet­lenül maradtak meg az egykori berendezések, csi­gák, merítőedények. A római Szent Márk tér hangulatát idézi az egyko­ri főőrség vártájánál levő kis Onobrio-kút. Márvány­ból készült kávája ma is a 'ér galambjainak ivóhelye. Itt találtuk a városkapu fe­lett magasodó karcsú ha­rangtornyot, amelyen em­beralakok kongatják az órák harangjait. Á rövid városnéző séta vége felé felkapaszkodtunk még a Szent Jakab fokra, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt az ősi Raguzára és természe­tesen a nyílt tengerre, t melynek ködébe vonva Időnként hajók tűntek fel. Dubrovnyikból nyugat felé indultunk közvetlenül a tengerpart mellett veze­tő gyönyörűen kiépített or­szágúton. Duörovnyikot el­hagyva elővárosain halad­tunk keresztül, s néhány perc múlva Grúzba, ebbe az aprócska kis faluba ér­keztünk, amely a mélyen benyúló tengeröböl csücs­kén fekszik. A pálmákkal, pineákkal, babérbokrokkal borított hegyoldalban meg­búvó kis község Dalmácia egyik forgalmas kikötője. Gémes Gábor (Folytatjuk) A művelődésügyi miniszter utasítása retnének a szülők az anya­nyelvűknek megfelelő fog­lalkozásokra járatni. A nemzetiségi óvodák nemzetiségi tannyelvűvek, vagy a nemzetiségi nyelvet oktató óvodák lehetnek. A nemzetközi tannyelvük, gyermekek felvétele és a helyek betöltése a magyar óvodákra vonatkozó rendel­kezésekkel azonos módon és azonos szempontok szerint történik. A nemzetiségi óvoda, vagy gyermekcsoport létesítését a területileg illetékes tanács művelődésügyi szervénél kezdeményezheti a vezető óvónő, az általános iskola igazgatója, a körzeti óvodai felügyelő vagy a nemzetisé­gi szövetség. n ássál nem kényszeríti szervezetét, a felbomló rit­mus megöli szivét. Orrát lilára csípte a fagy. Kétségbeesett erőfeszítés­sel küzdött, nehogy a hó­ra rogyjon, pedig ólom- nehéz tagjait ellenállhatat­lanul húzta magához a föld. Kántor ugrándozva melengette tappancsait. Csupati mínusz húsz fokra becsülte a hideget, mert fülvédői alatt cimpái is zsibbadni kezdtek. Negyed­órába tellett, amíg a kime­rült katonák szétszakado­zott, botorkáló lánca utol­érte. Kántor a várakozás ide­jén mozdulatlanul guggo­ló gazdája oldalához sí­múlt. Testének melegével igyekezett Csupatiban tar­tani a lelket, pedig fáradt volt. Izmai a hóban két­szeres erőt fejtettek ki. Míg az ember hosszú lábai leg­feljebb térdig süllyedtek le, Kántor hasig vergődött a hóban és lépés helyett szökellve kényszerült előre haladni. Először érezte fe­jében azt a furcsa zsibon- gást, amely a normál A- hang búgásával töltötte be agyának minden részét. A megerőltetéstől sokszorosá­ra növekedett párolgási vesztesége és a rövid pi­henő alatt nem győzte a havat falni. (Folytatjuk.) ■ •• ■■ • • ' ' ; A székesegyház impozáns bejárata. Építését Ilija Katacic fejezte be.

Next

/
Thumbnails
Contents