Petőfi Népe, 1969. augusztus (24. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-31 / 201. szám
9** Borisz Szerman: Este a Balatonnál Hold bámul ki felhő-ablakon — tenyér a fehér kendő alól. Két lángocska bámul: a Balaton parttól partig dalol. Talán a szemed villanásai készülnek tenyered alól szállani? Hegedű szól vagy cimbalom: újra vár a szerelem túl az erdőkön, völgy-mélységen. Ködlő hegyek ' s zengő Balaton zöld-ezüstben és égszínkékben. S agyamra sötét színek is tolulnak: fekete foszlik, vérvörös sziszeg. Hallgat a tó, örök titkába hulltak a vasbőgésű Tigrisek. Itt veszett el, mind talpig férfi ... Zászlóaljunkra emlékszem ma. „Élet tava” — sóhajtja tündért idegenvezetőnk — Gabriella. Talán tudja, vagy nem is sejti, életünk ára ezer és ezernyi..; Este a tónál. Csillag-kórus — múltat ébresztő, hangtalan dal. Eszembe jut: a Krímben a gond dús ösvényén mentünk, keserves daccal. Hold. Merülj a vízbe csobogva s határtalan fényű leszel ma. Nézd, barátom, gyönyörű — mondja a tágranyilt szemű Gabriella. Ritka szépség, ha el is szállnál, őrizd kincseid szememben... Szülőföld — több vagy a boldogságnál. És itt vagy már te is mellettem. Fordította: Hatvani Dániel Ady Endre Élete és pályája Bp. 1969. Gondolat VEZÉR ERZSÉBET könyve az Ady-évforduló örvendetes eseménye. A szerző Ady összes művei kritikai kiadásának munkatársa. így nemcsak a költő iránti szeretete, hanem az Ady-filológiában való alapos tájékozottsága is garanciája volt vállalkozása sikerének. Az Ady-irodalom könyvtárnyi, de szint® minden róla szóló mű vitairat, ezért a vita tárgyának, jellegének megfelelően mind az életműnek csak egy-egy részletét hangsúlyozza. A polémikus hév Vezér Erzsébet könyvéből sem hiányzik, de ő épp a csonkítások és torzítások ellen hadakozik az életmű teljes birtokba vételének. megmutatásának igényével. A KÖNYV felépítését tekintve életrajz, de elsősor' ban a művek genezisét magyarázza, s felkerül fonalára az Ady-kötetek kritikai visszhangja, jellemzése, értékelése is. Vezér Erzsébet — a teljes életműre való ügyelés már jelzett igényével — nagy figyelmet szentel Ady publicisztikájának és szépprózájának is, nem veszítve szem elől mégsem, hogy az életmű csúcsát Ady lírája jelenti. Erőteljesen harcol a szerelmes és istenes versek háttérbe szorítása ellen, közben azorr- ban újra meg újra hangsúlyozza, hogy Ady költészetének vezérszólama politikai, közéleti jellegű: harc a korabeli magyar társadalom minden bántó elmaradottsága. minden lázító igazságtalansága ellen. Egyetértésben Ady költészetének legjobb értőivel, de ellentétben az Ady-irodalom nagy részével és a közvéleményben élő Ady-képpel hangsúlyozza azt is. hogy Ady költészete nem a hangos sikert aratott, a „vér és arany” színeiben pompázó első kötetekkel, hanem a szürkébb nek és görcsösebb beszédűnek tűnő későbbiekkel jutott a csúcsra, s hogy Ady legérettebb, legnagyszerűbb kötete A halottak élén. A mű életrajzi jellegének megfelelően részletesebb verselemzések nem találhatók benne, de a kisebb elemzéseknek, egy-egy érdekes szempont, összefüggés, meglátás felvillantásának egész sora. Találó észrevételeket tesz a szerző Ady egyes motívumairól (pl. a hajómotívumről) és verseléséről is. Különösen érdekes a publicisztikában és versekben található egyezések, párhuzamok feltárása. A KÖNYVET Ady-kötettel a kézben érdemes olvasni. hogy egy-egy említett versnek azonnal utánanézhessünk. Az ismert versek is gyakran új oldalukat, eddig rejtve maradt jelentésüket tárják fel abban az összefüggésben, amelybe Vezér Erzsébet állította őket. A legjobb értelemben vett ismeretterjesztő könyv ez: kalauz az Adyéletműhöfc Orosz László Járitz Józsdval Két évvel ezelőtt kérdezte tőlem Kristó Nagy István lektor Budapesten: — Ismered Járitz Józsát? Csak néztem rá. — Nem ismered az Alföld nagy festőjét? Bevallottam az igazat. — Akkor nézd meg a pesti kiállítását! Igyekeztem pótolni hiányos ismereteimet Bevallom először bántott a lelkiismeret, ám később nyugtattam magam: országos igazságtalanság történt. Hogyan is idézte őt Dénes Zsófia írónő, Ady Endre híres barátja, a Művészet című folyóiratban? „ — Az ember vagy karriert csinál, vagy művészetet.” Nem értette a könnyű érvényesülés fortélyait, távol tartotta magát a koncért tülekedők éhes roha- mozóitól: alkotott. Alkotott hittel, szenvedéllyel, kitárulkozó lélekkel. A fák, a csendes, hallgatag házak, füvek, állatok gyermekiesen naiv szerelmese ő. örökké játékos kedvű gyerek. Nevet, felugrál percenként, eleven, mint egy apró manócska, és nagyokat, jóízüeket kacag. Kifogyhatatlan mesélő. Rendszeresen úszik, jógázik, fut, dolgozik: dacol a közeledő nyolcvanadik esztendővel. Érdekes, hogy ő, a polgári osztály szülöttje, a nyugati múzeumok megszállott látogatója, az egykori drezdai növendék, nagyvárosok színes forgatagának csodálója szinte mindig, mindenütt az egyszerű embereket, és az egyszerű, könnyen áttekinthető alföldi tájakat festette. Harminc év óta festek Kiskunmajsán. Mindig szerettem itt, bár az itt élők soha nem értékelték, nem értették művészetemet. — Odajön hozzám egy asszony, kérdezi: Kap ezért pénzt a művésznő? — Nem én, mondom. — Hát akkor miért fest? — Maga miért lélegzik? — kérdeztem. — Mert muszáj. — Na látja: nekem is muszáj. Láttam az arcán, Jiogy bolondnak néz”. Eszembe jut, mit írt róla Frank János, egyik méltatója: „Szinte érthetetlen, hogy ennek a kitűnő festőnek a neve miért nem ismertebb a közönség előtt, hogy lehet az, hogy hosszú pályafutása alatt sohasem kapott díjat, kitüntetést...” Frank János is megtalálja a magyarázatot: ez a művész nem tudta „adminisztrálni” magát. Hét évig dolgozott Párizsban. Ám a „világ fővárosában”, az „álmok városában”, a művészek „paradicsomában” sem tudott megélni alkotásaiból: tánctanításból élt. Szenvedélyesen alkot összeforr a tájjal, a témáival. A cselekvés életeleme. Nevetve mondja: — Mások azért dolgoznak, hogy éljenek, én azért élek, hogy dolgozhassak! Mestereiről mesél: Deák Ébnerről, Glatz Oszkárról, Iványi-Grünwaldról, Réti Istvánról, Berény Róbertról. Régi kiállításokra emlékezik; utazásait, emlékeit eleveníti fel színes szavakkal. Járt Angliában, Afrikában, Svájcban, Olaszországban és még sokfelé. Ám újra és újra visszatér Majsához. A majsai tanya, a szótlan, terhüket cipelő emberek, a hétköznapi örömök: ezekből áll össze az emlékezés gyönyörű tablója. Ezek tükröződnek alkotásain. Képei súlyosak, nehézveretűek. Láttukon a néző megnyugszik és erőt kap egyszerre. — Ügy tudom a Művésznő élt Kecskeméten is. — Éltem bizony. Először 1914-ben, aztán többszőr visszatértem az ottani művésztelepre. Jó volt ott! Tavaly egy neves francia folyóirat mutatta be alkotásait. A Művészet bő válogatást adott műveiből. Megrendezték Budapesten a retrospektív kiállítását. Kitűnő kritikusok kezdenek melléje állni. Ügy tűnik, mintha ez a kivételes tehetségű művész — ha későn is — végre igazi helyére kerül. Oda, ami őt annyi év után, annyi alkotói küzdelem, tanulás után joggal fn^gülj^t}. Nekünk, Bács megyeieknek különös jogunk és kötelességünk, hogy ezt az alkotót, ezt a művészetet magunkénak valljuk. Járitz Józsa művészete jelentősebb és maradandóbb, mint bármi, amit a Duna—Tisza közének festészete ma felmutat, s vetekszik a vásárhelyiek leg- különb eredményeivel. Varga Mihály gy ismerősöm mesélte, hogy párizsi tartózkodása alatt megismerkedett egy pipaszúrkáló. gyár igazgatójával, bizonyos Duvallal. A villogó szemű, deresedö bajuszú francia nagyon megörült az ismerősömnek, amikor megtudta róla, hogy magyar. Kiderült: Duval úr az elmúlt év folyamán három napot töltött Magyarországon, a Bámexbumfért vállalat vendégeként. — Ö, szép Magyarország! — kiáltott fel Duval lehunyt szemmel, szívére szorítva kezét. — Felejthetetlen élmény volt. Igazán felejthetetlen! — Merre járt, Duval úr? — érdeklődött az ismerősöm büszkén. — Látta a Balatont? — A Balatont, sajnos, nem láttam, de voltam Agár- don — halkította le a hangját és az arca egészen átszellemült a visszaemlékezéstől. — Agárdon, a pogány magyarok szent helyén, ahol évente egyszer lóáldozatokat mutattak be a törzsek. Megilletődötten, elszorult szívvel jártam be Agárd történelmi utcáit... — Pardon, minek az utcáit járta be? — kérdezte csodálkozva az ismerősöm. — Agárd utcáit — felelte Duval meghökkenve. — Lehetséges, hogy ön nem ismeri ezt a történelmi nevezetességű helyet? — Dehogynem ... izé ... többször is jártam ott — hebegte az ismerősöm. Kínos pillanat volt. Mintha gúnyos, lenéző mosoly suhant volna végig a francia arcán. — Ö, hogyne ... Persze, persze ... — Verpeléti úr vitt le kocsin ebbe a kis községbe, ö volt az útimarsallom. Verpeléti úr megmutatta azt a helyet is, ahol annak idején azt a vérszerződést kötötték. Most egy fából készült víkendházacska áll azon a helyen, s körülötte néhány barackfa. Festői látvány. Ebéd után leheveredtem az egyik fa alá és a történelem szelét éreztem fújdogálni. Nagy élmény volt. Szerettem volna valami emléket elvinni erről a helyről, hallottam ugyanis, hogy gyakran találnak ezen a telken régi pénzeket, serlegeket, kürtöket. Nem voltam rest és felástam a fél kertet. Verpeléti úr volt oly szíves és nemcsak ásót adott, de meg is mutatta, hogy a kertecske mely részét ássam fel. Sajnos, pechem volt: nem találtam semmit... — S mi a véleménye a Margitszigetről? M icsodáról? A Margitszigetről? Nem láttam. Mondom, csak három napot tölthettem az önök szép hazájában. A második napon Zömölki úr vett pártfogásába, ővele utaztam le Kadarkáira... — Pardon, hová? — Kadarkútra. A híres kadarkúti csata színhelyére, ahol egy maroknyi magyar vitéz legyőzte a félelmetes Ali bég hatalmas seregét. Zömölki urat, kalauzomat, a történelemben jártas tudós embernek ismertem meg. Pontosan megmutatta, hol állt Ali bég vezéri sátra és merről támadtak a magyarok. Most egy rozzant kút áll a török vezér sátra helyén. Több oldalról lefényképeztem ezt a kutat, háttérben a lebukó nappal. Zömölki úr olyan élvezetesen adott elő, hogy szinte magam előtt láttam a csatát, ön is járt már ezen a helyen? ártam ... jártam... hajjaj! — felelte az ismerősöm és közben szégyenkezve arra gondolt: valószínűleg hiányzott az iskolából, amikor a kadarkúti csatáról tanultak. — Na és a... Halász- bástya? — kérdezte reménykedve, sápadtan. — Csak messziről láttam, amikor Sümegi úrral Kunpeszérre utaztunk. Ez már a harmadik napon történt. — S ott, ott mit néztek meg? — A hajdani híres kunpeszéri királyi vár hült helyét. Sümegi úr elmondta, hogy valaha itt állt Európa legszebb vára. Építőjének nevét — valami olasz volt — már elfelejtettem. Most egy kopár legelő van a vár helyén. Természetesen lefényképeztem ezt a legelőt. Higgye el, uram, együtt sírtam Sümegi úrral, amikor hallottam, hogyan rombolták le a császáriak ezt a csodálatos várat, az első magyar királyok kedvenc lakhelyét, majd az egész hegyet, amelyen a vár állt... — rebegte Duval szipogva és együttérzően kezet szorított az ismerősömmel. Hazatérése után az volt az első dolga, hogy a történelem könyvben utánanézett Agárd történelmi nevezetességeinek, a kadarkúti csatának és a kunpeszéri királyi vár történetének. Egy árva betűt sem talált róluk a könyvekben. Végül a Bámexbumfért vállalatnál bizalmasan megsúgták az ismerősömnek, hogy a történelmi adatokból egy szó sem igaz. Verpeléti kartárs azért vitte le a francia vendéget Agárdra a vállalat kocsiján, mert ott nyaralt a családja és velük akart tölteni egy napot. Zömölki kartárs bort hozott Kadarkáiról, Sümegi kartárs pedig rég nem látott keresztanyját látogatta meg Kunpeszéren. 'T'ervezték azt is, hogy a negyedik napon meg- M mutatják a külföldi vendégnek Attila sírját, de erre már nem jutott idő. Azóta sem tudta szegény, hol van eltemetve a hun király. Mikes György
