Petőfi Népe, 1969. augusztus (24. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-03 / 178. szám

Termelékenység és életszínvonal

Közismert tény, hogy hazánkban az elmúlt esztendőben a termelékenység nem fejlődött a kívánt mértékben. Az egy főre jutó termelés mindössze 1,4 százalékkal növekedett az állami iparban 1967-hez képest, de több ágazatban elmaradt a korábbiaktól is. Nem volt jobb a helyzet megyénkben sem, ami feltűnő: elsősorban’ az úgynevezett tárcaipar volt az elmaradó, holott a technikai és egyéb feltételek! nyilvánvalóan ott voltak a jobbak. Az eddigi felmérések szerint nem javult a helyzet az idei esztendő első felében sem, ami arra vall, hogy a kiváltó okok nem szűntek meg, s továbbra is keresni kell a módját, hogy ez a tendencia megszűnjön népgazdaságunkban.

A félreértések efkerűtfee végett mindjárt le kell szögezni, hogy egy-két év távlatában mérve nem valami ijesztő jelenségről van szó, habár a nemzeti vagyon gyarapodásának egyik fő mércéje világszerte a munka termelékenységének növekedése. Nálunk, ahol a gazdaságirányítás rendszere átmeneti állapotban van — feloldottuk a régi megkötöttségeket, de az új gazdasági befolyásoló eszközök gyakran még nem elég hatékonyak a megfelelő szabályozásra — nagyon sok tényező kiválthatja ezt a jelenséget. Volt bizonyos túlzott „bebiztosítás” is — éppen a lakosság, a dolgozó emberek érdekében — például a létszámgazdálkodás területén. Így alakulhatott ki — egyes helyeken a viszonylag ma még olcsó munkaerő is közrejátszott ebben —, hogy a vállalatok több munkaerőt foglalkoztattak a szükségesnél. S a technikai beruházások, vagy a nagyobb felkészültséget igénylő racionalizálások, munkaszervezési, technológiai és egyéb újítások helyett a nagyobb létszámmal igyekeztek megoldani növekvő termelési feladataikat. A felhígításban közrejátszott a bérszintgazdálko- dás jelenlegi kötött rendszere is, melyet célszerűen vezettek be a reform kezdetekor, de nem segítette például a vállalati önállóságot a jobban kvalifikált és magasabb bért is igénylő szakemberek alkalmazásában.

Anélkül, hogy ennek részletezésébe is belemennénk, hiszen az elemző munka mindenütt folyik e tekintetben, hadd szóljunk a termelékenység elmaradásának egyetlen vonatkozásáról, mely közvetlenül is kihat a lakosság helyzetére. S ez az, amiről sajnos napjainkban még igen kevés szó esik. A termelékenység és az élet- színvonal összefüggéseiről van szó, melyet minden kezdő közgazdász és alapfokú politikai iskolát végzett átlagember is jól ismer. Most mintha mégis az alapelvek hangoztatásával kellene kezdeni. Mintha egyes gyárak és üzemek vezetői elfeledkeztek volna arról a korábbi állásfoglalásról, mely mint elsőrendű célt tűzte ki, hogy a termelés növekedésének kétharmada a termelékenység fokozásából származzon, s a létszámnövekedésből legfeljebb az egyharmada. Jelenleg

ugyanis általánosságban éppen fordított a helyzet — tisztelet és elismerés a kivételeknek.

Hogy ez mit jelent a gyakorlatban? Jelenti a termékek drágább önköltségét, melyet legtöbbször áthárítanak a termelők a fogyasztóra, s köztük természetesen a boltokban vásárlóként jelentkező saját munkásaikra is. Igaz ugyan, hogy ezt az évi nyereségosztásnál legalább részben visszaadhatják nekik, de ez sovány vigasz, ha minden vonalon, mint tendencia lép fel és hatványozódik. Ezért tehát feltétlenül szembe kell szegülni a létszám indokolatlan felfutása, az emberi munkaerő pazarlása ellen.

Összefügg az életszínvonallal a termelékenység úgy is, hogy kevesebb előállított termékért több pénz áramlik ki a szükségesnél. Ez ugyan fokozza a vásárlóerőt, de a másik oldalon — mivel nem termeltük meg a fogyasztáshoz szükséges értékeket és cikkféléket — indokolatlan hiányt idézhet elő.

A termelékenység stagnálása, vagy visszaesése kihat végső soron a nemzeti jövedelem alakulására, az elosztható és beruházható javak mennyiségére, az export és import alakulására is. És itt elsősorban nem is csak a mennyiség növelése a mérvadó, hiszen nem minden termékféleségnél indokolt a termelés növelése. A minőség alakulása, s az eladhatóság kritériumainak vizsgálata szorosan összefügg az előbbiekkel.

Ha tehát nem is ke® félreverni a vészharangot, a túlzott türelem is indokolatlan. Ügy is mondhatnánk, hogy az átmeneti időszakra való hivatkozás ideje már lejárt. Ezzel ma már nem védekezhet egyetlen vállalat vezetője sem, amikor a termelékenységről esik szó. A tényekkel való szembenézésre és mielőbbi hathatós intézkedésekre van szükség minden vonalon, különben olyan kincseket herdálunk el, melyeket sehol másutt — mivel az idő fogalma is egyik alkotó elemük — meg nem nyerhetünk, vissza nem hozhatunk. S mivel nem vagyunk dúsgazdagok és kidobni való pénzünk sincs, nem hanyagolhatjuk a dolgot. A termelékenység növelésének útjára kell lépnünk isimét mihamarabb, hogy a szocialista világban, ne kelljen ilyen tekintetben sem szégyenkeznünk eredményeink elmaradása miatt, és hogy a tervezett rendszeresen emelkedő szinten haladhasson tovább dolgozó népünk életszínvonala.

F. TÖTH PÁL,

Dusnokon

láttuk

Fájó fogak leendő gyógyító műhelyéből, talán éppen arról a helyről, ahová majd a „vallató" szék kerül, kaptuk lencsevégre ezt a dusnoki pillanatképet. A tanács házilagos építő brigádjának tagjai ugyanis a fogorvosi rendelő és szolgá lati lakás építkezésén fog lalatoskodnak.

(Pásztor Zoltán felvétele.)

Talán túlságosain friss még az élmény, ezért foglalkoztat újra meg újra a gondolat: Ennek az asszonynak katedrát kellene adni a gyakorló szülők iskolájában! Hadd tehesse közkincs- csé példás módszereit. Aztán átvált a gondolat, s vitába szállók önmagámmal Ugyan! Katedrát olyan iskolában, amilyen nincs is? Hiszen enélkül is nevel, tanít. A Kecskeméti Konzervgyár II-es telepén, ahol dolgozik.

Vajon nem volt-© lecke a javából, amikor porolt a gyárban dolgozó diák gyerekekre ferdén néző asz- szonytársaival. mondván’ „Van nektek szívetek, anyák vagytok ti?1 Hogy lehet ilyen idegenül, ilyen fagyosan bánni gyerekekkel?

Mindig tele vagytok panasz- szal ellenük? Hogy lehet az, hogy a mellém beosztott fiatalok kivétel nélkül mind jó gyerekek? .. ."

És vajon nem a katedra nélküli tanítás hatása húzódik-e meg azok mögött a kérdések mögött, amelyeket a László Károly utca 9. számú ház lakói így tesznek fel Ácsai Györgyeének: kilenc gyermek édesanyjának:

Hol nevelte ezeket a mintagyerekeket?”

— Boldog vagyok, hogy ezt kérdezhetik tőlem! — mondja a fiatalos. 40 éves anya. akivel — feltartva őt a téli tüzelő pincébe szállításának nehéz munkájában — a család első emelet 9. számú lakásában beszélgetünk. — Mert a háziban lakók mind kiváló emberek! Két mérnök-, egy tanárcsalád és így tovább. És mert azt is .tudom, az érzékeny fülem meghallotta: akadt bizony fenntartás és talán egy kis félelem is a „sok gyerekes” családtól, amikor idekerültünk... 1966.

augusztus 5-én volt. Jól megjegyeztük! Hiszen 1953 óta folyamodtunk lakásért, és nagyon-nagyon sok keserűségben volt részünk az előző helyen: az egyszer-egy méteresnél alig nagyobb konyhában és háromszor

Első emelet 9.

négyméteres szobában. De milyenben! Amikor Pesten zöngött az ég, nálunk már folyt be a víz. A házigazda pedig akármilyen jók voltak, nem szívlelte a gyerekeket ... Közülük csak az 1966. augusztus 17-én született Ágneskám nem emlékszik azokra a keserves körülményekre...

Mária, Sárika és a többiek

Azám. de hol a népes család? Merre vannak a gyerekek? — kérdem a világosszőke, napbarnította arcú (hiszen a szabadban, a gyár göngyölegtelepén dolgozik) Acsainétól. ö pedig mosolyogva nyugtat:

— Nem telik sok időbe, megláthatja, hogyan gyülekeznek! Különben a legidősebb lányom: Mária is a gyárban dolgozik. Az utána következő Sárika a háztartást vezeti. Ő ikertestvérnek született Katikával, aki sajnos, meghalt. Sárika meg sokat betegeskedett pici korában. Családunknak nagy segítség©, ő vezeti a háztartást, ő a pótanyuka!... Erzsi kollégiumban van. A napokban várjuk haza vakációra. A szőlő- és gyümölcs- termesztő szakmához volt kedve, azt tanulja a technikumban. Most éppen üzemi gyakorlatot végez. Gyuri, az egyszem tizenhat éves fiam... A tanárai biztatták: van hozzá esze. tovább kellene tanulnia. Mondtuk mi is. Mégsem tágított, elment az ÉPSZER Vállalathoz. Ezer forintot keres. Most már azért mondogatja, hogy csak beiratkozik ő esti iskolába! Júlia az idén végezte a nyolcadikat, a konzervgyárba készül. De itt is van!.... 1

Csakugyan. Kedves, zömök kislány perdül be a konyhába. Lekváros kenyérért, merthogy megéhezett az iszapszén őrzése közben. S alighogy kinyitotta a télire való befőttel máris jócskán tele éléskamrát, megérkezett a vakációra vállalt munkájából a 13 éves, ugyancsak dundi, bájos arcú Etelka is. Sőt! A nyomában máris itt a következő: a göndör, lenszőke csupa vidámság Évike. ö második

Osztályba készül, s most a napköziből jött — észre véve az éléskamrában levő nővérét — ezzel a felkiáltással: „Jaj, de éhes vagyok! Kérek én is lekváros kenyeret!” Mire Julika kiszól: „Adok, adok, csak szaladj le egy kicsit a szénhez. S vele szinte egyszerre jelezte Etelka is:

— Anyuka, én meg ebédelnék ... Bőven adagoltuk az üzemi konyhán az ebédet, nekem nem jutott... — Es máris önellátáshoz fogott, Sárika főzte zöldbablevest merítve a tűzhelyen álló 10 liter körüli fazékból.

— Ugye, mondtam ... Ha itt elkezdődik a gyülekezés! ... — jegyezte szeretetteljes mosollyal Acsainé, s kezdte volna befejezni a sort: — Ica hatodik osztályos, a picikénk. Ágneska pedig a nagymamánál van ma... — amikor az iszap- széntől roaszatosan bevihar- zott Évi.

— Julcsii, adjad már azt a kenyeret! Hát nem tudod, hogy várom?!

— Ejnye, de megkoplal- tatták ma ezt a kislányt — jegyzem meg tréfásan, mire Évi taigadóan rázza a fejét:

— Dehogyis! Almaleves, rizs és kalács volt ma az ebéd a napköziben...

Bizony,

résen kell lenni!

Közben hazatért a munkából és bemutatkozott Gyuri is. Rokonszenves, izmos legény. Kész fiatalember! A Három gyerek aztán elpártolt a pincébe, apunak mentek segíteni. Acsainéval és. Etelkával folytatjuk a beszélgetést. A család megélhetéséről, gazdálkodásáról. Egy-kettőre nagy számolásban vagyunk:

A családfő, aki az IKV dolgozója, havonta — az öt gyerek utáni családi pótlékkal együtt — 2200 forintot, az édesanya 1100-at, Mária 1350-et, Gyurka pedig 1000 forintot hoz haza havonta. Tehát 5650 forint a család jövedelme.

Én is kerestem a múlt hónapban 404 forintot, igaz, hogy azt még nem dolgoztam végig... — jegyzi meg szerényen Etelka, alki egyébként mindenár«* óvónácí

szeretne lenni.

— Azt nem számítjuk ide, kislányom... — Majd felém fordulva: — A nyári kis keresetét Etelkára költöttük, vele együtt vásároltuk el — magyarázza Acsai - ré. A kislány pedig térül- fordul, s máris hozza elő és boldogan mutatja a holmit: fehérnemű, kombinék és egy pár félcipő. Őszre, az iskolába.'

A kis kitérő után újból számolás.

— Bizony, észnél kell lenni a beosztásnál! Mert ez az én reszortom -r- jegyzi meg az édesanya. — A lakbér. villany, négy gyerek napközije, rádió és tv, no, meg az újság. A Képes és a Petőfi Népe... Ja, és a gáz! Ez együttesen kis híján 800 forint... Aztán a kéthetenkénti bevásárlás . .

Ami ezt illeti, tekintélyes tételekről van szó! Kéthetenként 30—40 kiló liszt, 10 kg cukor, fél kg paprika.

2—2 kg só ési gríz, 4 kg rizs, 5 csomag zsemlemorzsa és így tovább. Haza cipelni is elég a bevásárláson osztozó Etelkának. Sárinak és Gyurkának. S őlk veszik meg ugyancsak kéthetenként a 15 doboz cigarettát is apunak. Szó, ami szó, 1400—1500 forint marad ilyenkor az üzletben. És hol van még a napi 4 kiló kenyér, és 2 liter tej? No, meg a krumpli, amiből csak egyetlen főzéshez 5 kilót elhasználnak!

A „nagy” kívánság...

Önkéntelenül is a tűzhelyen álló jókora edényekre pillantok. Az egyik zománctálban nokedli. mellette egy kisebben pörkölt — csirkeaprólékból. s egy tál uborkasaláta.

— Mennyi uborkát használtak hozzá?

Három kiló feltétlenül kell — így Acsainé, és még hozzáfűzi: — A boltoktól én már elszoktam, de a vasárnapi piaci bevásárlás az enyém. És milyen könnyen ott marad három-négyszáz forint! Az a nagy szerencsénk. hogy van egy falat szőlőnk, és ott tartunk évente három hízót. Erről jut eszembe: ezek eleségére is elmegy havonta öt-hat- száz forint! És még valami: a kereső gyerekek zsebpénze. Erre is gondolni kell. Ez 30—50 forint körül mozog.. .

Végül összegezünk, nu marad a család egyéb kiadásaira, például a ruházkodásra. Mikor, mennyi. Ezer és kétezer forint között mozog ez az összeg. Bizony — Acsainé szavaival élve: „észnél kell lenni” —. hogy a család minden tagjának mindig fussa a legszükségesebbre! S akkor a háziasszony betekintést nyújt az összenyitott két jokora szobába:

— Berendezésünk még nagyon szegényes, de legalább az egyik szobába egy szép új hálóra valót szeret, nénk az év végéig összeku- porgatni. Pontosabban: az OTP-be való befizetésre, aztán maid törlesztjük. Ügy mint legutóbb a tv-t. Ez az egy modern bútordarabunk. de ezt nagyon fontosnak találtuk a gyerekek miatt...

Milyen érzések váltakoztak bennem Acsaiéknál tett látogatásom közben? Nehéz lenne szavakba foglalni! Tény azonban, hogy még a jóságos tündér is az eszembe jutott. Búcsúzás előtt ezért tettem fel a Butácska kérdést: Milyen kívánságot terjesztene elő a család egy ilyen jóságos tündérnek? Mire az éppen újból betoppanó Gyurka rávágta:

— Én egy fürdőszobát kívánnék! Mert mindannyian úgy szeretünk fürödni’

.. . x s peruy