Petőfi Népe, 1969. június (24. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-01 / 124. szám
Májusi ladikázás K ilenc évvel ezelőtt a Néprajzi Múzeum egyik munkatársa Szerem- lén járva többek között egy alig méteres, vésett virágokkal díszített tollú evezőt talált Pünkösdi evező. liefe, leányevezönek mondták a helybeliek. Mivel ilyen evezőről és szokásról a néprajzi szakirodalom sehol sem emlékezik meg, Csilléry Klára feljegyezte az emléket, és hamarosan közölte is a Néprajzi Értesítőben. Mint írja, az evezőt 1877-ben kapta a 12 éves Szabó Julianna. Akkoriban a fiús mamák már gyerekkorban kiszemelték a menynek valót, és azt rendszeresen megajándékozták. Előbb csak cukorral, később mézeskaláccsal, konfirmáció után, mikor már nagylánynak számított, díszített evezővel, faragott mosófával. Pünkösd másnapján délután az egész falu a Sugo- vica-parlra vonult. A legények zöld gallyakkal díszítették a ladikokat, s mikor a lányok is megérkeztek, név szerint hívták őket ladikázni. Ez a hívás vallomásnak számított, s néha nagy meglepetést keltett Minden lány a barátnőjét is vitte magával. Kezükben virág és pántlika, amivel a ladikokat még jobban díszítették. Az evezőket a legények kora délután elkérték és elhozták. A kisebb ladikokat összekötötték, ötöthatot egy sorba, így az egy bandába tartozó lányok együtt maradtak. A nagy halászladikok külön-külön haladtak. Volt velük egy-egy tamburás vagy harmo- nikás is. A lányok kezdték az éneket, a zenészek kísérték. fOéha 50 ladik úszott a vizen. Kieveztek a Dunáig, * ” meg vissza a falu alá, egész estig tartott a mulatság. A lányok csak kavargatták a vizet díszes evezőikkel, mert a ladikokat az állva evező legények hajtották. A ladikázásban részt vettek a gyermektelen menyecskék is, őket az uruk vitte. Az első világháború alatt szünetelt ez a szokás, de utána újra felelevenítették. Csak akkor már cigányzenével kísérték a nótázó lányokat, és a hangsúly inkább az esti mulatságra tevődött át. Az élelmes kocs marosok ugyanis sátrakat állítottak az erdőben, és a ladikázás után itt táncolt, szórakozott a fiatalság. Az 1930-as években a pünkösdi ladikázás egyre veszített fényéből, lassan meg is szűnt, bár körülbelül 1950-ig mindig akadt egy-egy ladikázó pár. De a díszes evezők készítése, ajándékozása, használata az 1890-es évek végén megszűnt. Hasonló szokás élt Bátán májusi kalinkózás néven, amit 1937-ben Gönyei Sándor még lefényképezett. Leányevezőre azonban a bátaiak már nem emlékeznek. z a lényege az említett közleménynek. Érdekes módon hamarosan visszhangja támadt. A következő számban egy 1849-es naptárra hívja fel a figyelmet Domonkos Ottó. Szokás volt, hogy a kalendáriumokban minden hónapnál arra az időszakra jellemző képet közölnek. Ebben, május hónapnál egy zöld ágakkal díszített ladik látható, benne három fiatal pár, ünneplőben. A háttérben dombos táj, egy várrommal. Ez a kép szinte megszólalásig hasonlít Gönyei majd 100 évvel később készült fényképéhez, csak a várrom hiányzik. De, ha tudjuk, hogy a múlt század közepén még azt írják Bátáról, hogy a hegyen egy várformára épült kolostor romjai láthatók, kézenfekvő a feltevés, hogy a naptárkészítő ezt az alig ismert, és csak vidékünkön élő népszokást örökítette meg, hogy ezzel tegye kelendővé könyvét. Bár a fametszet alapján a szokás meglétét a múlt század közepéig vissza tudjuk vinni, ma már csak emléktöredékeket gyűjtögethetünk róla. Mint a vízparti életforma sajátos ünnepi szokását, érdemesnek tartottuk emlékezetbe idézni. Dr. Sólymos Ede Abrahám Rafael: Jó széllel Galambos Lajos: Könnyű kicsi este Mikor kezdték legénykeszámba Tenni nálunk a fiúgyermeket? Csakis akkor, ha meg tudta már markolni a kasza nyelét. Addig kívül volt a küszöbön, nem volt beleszólása semmibe. Nekem mindezideig apám a kaszáját oda nem adta. Remek szerszám volt az, hetvenötös nagyságú, tisztán és gondozottan feküdt a padláson egész télen át, pengéje száraz sárga szalmába bújtatva. Olykor megkíséreltük mi már a forgatását, tavaly például, amikor apám nem látta, tengeri-csalamádét akartunk vágni vele. de a nővérem akkor is kivette a kezemből: úgy gondolta, ő erősebb hozzá: s aztán mi lett? Mint a valódi férfi, meg akarta fenni a pengét, s a kezét úgy elvágta, hogy a vére méteres sugárban freccsent ki. S még titkolózni kellett apám előtt, nehogy megtudja, mit műveltünk a kaszával. Ám ez az év a rendes munkán kívül más gondokat is hozott a férfiaknak. A földosztáson ugyan túl voltunk. de valami vita keveredett a szomszéd faluval egy olyan földdarabért, amelynek hovatartozását nem tudták eldönteni. Ebben az ügyben, meg a birtoklevelek ügyében, és ki tudná még elmondani, miféle ügyekben, hetenként is megszaladták a várost. S már itt volt az anyafű kaszálásának ideje. Az asszonyok sóhajtoztak, mi lesz itten a munkával, ha a férfiak mindegyre csak a közügyekben szaladgálnak? Ki fogja itt elvégezni az elvégzendőket? Hisz a paraszti munkának ilyenkor már nagyon megvan a sorja, nem lehet halogatni egyiket sem, mert akkor egyszerre csak a nyakunkba szakad az egész, s nem fogunk belőle kilábalni, míg csak az új hó meg nem érkezik. Mondottam, majd én levágom az anyafüvet. — Te? — nézett rám apám. — S mivel? — Kaszával. — Kinek a kaszájával? — Magunknak dolgozunk, hát »nyilván a mienkéveL Apám élesen nézett rám. — Nekünk nincs kaszánk — mondta —, csak nekem van. S az nagyon más dolog, igaz-e? Nagyon elszomorodtam: nyilvánvaló volt immár, hogy nem tart legénynek. Pedig hallottam már olyan esetet is, hogy valakik tizenhat esztendős korukban megnősültek. — Hát akkor holnap megint csak vigyem a teheneket legelni? — Vigyed. — Mi lesz a fűvel? — Majd vasárnap levágom. Édesmama pedig fölnézett akkor nagyon: — Vasárnap? És csend lett. Mert ő vasárnapok ünnepében hit hiába, hogy apám egésze: más ünnepekben. Otthon az anyám szaván kívül ilyen dolgokban más szó nem lehetett — Majd levágom — mondta apám —. holdfényesek az éjszakák, hát majd levágom. Így hát vihettem reggel legeltetni a teheneket. Kezes jószágok voltak, dp kinek volt ilyenkor kedve velük törődni? Elmondtam én magamban az éhes hasukat mindennek. Minek élnek? Minek vannak? Csak azért, hogy az ilyen nagylegény napjait tönkretegyék? Elkeseredésemben száraz falevelet göngyöltem kukorica- csuhéba, és azt szívtam. Láttam a mi földünk közelében, a Simon dűlőben, hogy földszomszédunk, Fazikas Józsi bácsi már kaszál. Jó kaszás hírében állott, mint apám. S jó kaszája volt. hírlett szüntelen az is. Annyira vágytam a kezembe venni, hogy azzal sem törődtem, merre bóklásznak körülöttem a tehenek. Mire kihajtott egy rendet, odaértem én is melléje. — Gondolatban — mondtam Józsi bácsinak —, tudom és már ennek a kaszálásnak minden módját. Csak az nem világos, hogyan kell tartani az embernek a kezét, hogy a kasza hegye bele ne vágódjon a földbe. — Nocsak. — Attól félnék mindig, hogy belevágódik és kettétörik a penge. — Apád még nem mutatta meg? — Nem. Mosolygott és átadta a kaszát. Beállította a kacsót tartó jobb kezemet, s meghatározta azt is, mennyire kell behajlítanom a balt. — Most próbáld, fiú — mondta. Suhintottam kettőt vagy hármat. — Ö, hát megy ez — nevetett Józsi bácsi. — Megy ez fiam, csak csináljad. Jött mellettem és magyarázott. A két tehén nekiállt a rendnek, s ették a vágott füvet. Arra vágytam, bárcsak sohse lenne vége ennek a földdarabnak, s addig tartana a rend, míg tökéletesen megtanulok kaszálni. De akkor lovas szekérrel vágtatott arra a földosztó bizottság egyik tagja és nagy hangon kiabálta: — Józsi, a szomszéd falu bement a városba. El- perlik a földet. Azonnal gyere. — A szentségit — mondta Józsi bácsi és már szaladt is a szekérhez. A föld végén fordult csak vissza és azt mondta: ha van kedvem, csak csináljam. A teheneket kössem meg, s rakjak eléjük füvet, míg csak bírnak enni. Leoldotta a derekáról a fentért is a fenőkővel, s a vizeskanna mellé állította. Elmentek, én meg ottmaradtam. A kaszával, a Józsi bácsi tarisznyájával, az ő ivóvizével, s a gyönyörű füvű rétjével. Kell ennél nagyobb boldogság? Kihájtottam a rendet, a teheneket megkötöttem, dúrtam eléjük füvet eleget, derekamra kötöttem a fentért, s visszafordultam, hogy új rendbe kezdjek. Kínlódtam? Nagyon sokat kínlódtam. Belevágtam a kasza hegyét a földbe? Bele én nem egyszer. De a penge egyszer sem tört el. Mire végeztem a hat-hétszáz öles földdarabbal, megtanultam a magam kínlódása árán mindazt, amit ehhez a tudományhoz tudni kell. Addig le nem ültem és meg nem pihentem. Ételhez nem nyúltam. Csak a teheneket vittem el egyszer a kútra, hogy igyanak. Aztán folytattam a munkát. Délutánba hajlott jócskán a nap, mire végignézhettem a rendek során. Ha valahol álló fűszál maradt, visszatértem és lesuhintottam. Senki nem mondhatta arra a munkára, hogy nem gyakorlott kéz fogta itten a kaszát. Az első rendek nem voltak ugyan szabályosak, nem voltak nyílegyenesek, de végül már minden tiszta volt és nemes. Megérkezett napszállat előtt Józsi bácsi és végigtekintett a földjén. Nem mondott se jót, se rosszat. Csak annyit kérdezett: — Elfáradtál-e? — Nem. — Na, majd mire hazaérsz — mondta. — Addigra érezni fogod a kínt. — Milyen kínt? — Majd megtudod, fiam. Mint két felfújt duda, olyan volt a két tehén, amikor hazahajtottam őket. Akkor este jól tejeltek. Én leültem a tornác földjére, úgy vártam a vacsorát. — Iszol egy kis tejet? — kérdezte anyám, amikor megfejt. De akkor egyszerre már nem kívántam semmit. Mozdulni sem kívántam. Sem lefeküdni, sem fent lenni, de még pillantani sem. Semmit nem kívántam. — Mi van veled? Hazajött apám és hallottam, hogy a pitvarban sug- dolóznak. Már elhírlett akkor, micsoda munkát végeztem én a Józsi bácsi földjén. De nem éreztem örömet a dicséretre, csak ültem és bámultam a könnyű kicsi estét. — Mi van hát veled? — jött ki újra anyám. Én édesapámra néztem és azt modtam: — Holnap belekezdek a miénkbe. S ő nem tiltotta meg. Ólmos kezembe vettem reggel a kaszát, s mentem. S láttam, a házakból hozzám hasonló korú, ifjú legénykék mennek a földekre az apjuk helyett. Mint a férfiak, már úgy haladtunk, csöndes beszédben és nem falevelet, igazi dohány szívtunk. Éreztük, elmúlt az az idő, amikor kívül voltunk a küszöbön. Már rajta álltunk. Az eddigiek öregebbek lettek, s átadták nekünk a szerszámot. Két hónapja körülbelül, hogy találkoztam újra Fazikas Józsi bácsival. Felhozódott ugyan ennek a kaszálásnak a története, de én bolond fejjel, elfeledtem megkérdezni tőle, vajon nem bánta-e meg, hogy akkor átadta nekem a kaszát?
