Petőfi Népe, 1969. június (24. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-12 / 133. szám
HARANGOZÓ TERI Szülőfalum, Bátya, azt hiszem, egészen különös település. Többségében délszláv eredetű lakosság az annyira jellegzetesen magyar kalocsai járásban. Mindenki beszél „rácul", de rengeteg magyar szót kevernek bele, féltve őrzik a nemzetiségi hagyományokat, de nem féltékenyen, délszláv és magyar szokások ritka harmóniában fonódtak ösz- sze. Nem is történhetett ez olyan nehezen, hiszen természetesen adódtak olyan találkozási pontok, mint a dal és tánc szeretete. Bátya énekes falu, nézzenek meg egyszer egy kisasszonynapi búcsút! A családunkban is otthon volt a zene mindig, ma sincs másképp, ha évente egyszer-kétszer együtt van az egész család. Apám hegedül, bátyám szaxofonozik, édesanyám, nővérem és én énekelünk. A bátyai iskola ünnepélyein szerepeltem először, legélénkebben egy mesejátékra, a Jávorfácskára emlékszem, én voltam az árva királylány. Hetedikes lehettem? Fehér Zoltán. aki ma is kórusvezető és néprajzkutató Bátyán, már tanított énekelni. A kalocsai lánygimni- zium következett, majd • pályakeresés izgatott, lebegő évei Pesten. Egy télen csemegebolti eladó voltam Lörincen, talán még ma is az lennék, ha nem rettegtem volna any- nyira, hogy megfáznak hangszálaim az örökösen nyitódó-csukódó ajtón bezúduló hideg levegőtől. Meg ha nem vesznek föl a KISZ Központi Bizottságának énekkarába. Meg ha nem találkozom Fábry Edittel, a nagyszerű művésznővel és énekpedagógussal, ha nem foglalkozik velem olyan türelemmel, ha nem biztat, hogy jelentkezzek a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolára... Aztán a könnyűzene hi- vójelei is megérkeztek. A 65-ös „Ki pit tud?" — hát az felejthetetlen volt. A zsűri nem javasolt továbbjutásra, a közönség szavazatai vittek el a döntőig. (Tréfásan azt mondogatják otthon, hogy a bátyai és a kalocsai posta alig győzte a hirtelen megnövekedett forgalmat.) A Rádió tánczenei stúdiója, az első lemezek, az első turnék... És végre az első igazi siker: „Minden ember boldog akar lenni." Akartam én is nagyon erősen, küzdöttem is érte, ahogy tudtam. 1968 volt a csúcsévem, tényleg, mintha előttem szállt volna az a bizonyos kék madár. Made in Hungary, Táncdalfesztivál: első második díj cannes-i fellépés, slágerkupa: hihetetlenül mozgalmas volt. Talán túlságosan is, ezért vágyakoztam tíjra a virágénekek után, valami csöndesebb, mélyebb Ura után. Tényleg szezonszakma a miénk? Néhány év és vége a népszerűségnek? Nem tudom, azt hiszem ebbe az énekes is beleszólhat. nemcsak a divat. Mindenesetre nem ejt kétségbe, ha arra gondolok, hogy esetleg majd újra ugyanúgy kell dolgoznom, mint hivatásos enekespályám kezdete előtt. De más is elképzelhető. (Kevesen tudják, hogy a Tv esti meséinek bábjeleneteiben szerepel időnként a hangom.) Szó sem lehet róla, hogy eláruljam, milyen az idei táncdalfesztiválon szereplő számom. Azt viszont nem titkolom, hogy meghívást kaptam a sopoti könnyűzenei versenyre. Ha vége lesz az idénynek, nagyon igyekszem haza Bátyára egy kis családi éneklésre. A PETŐFI NÉPE Összeállította: Szabó János MELLÉKLETE Foto: Tóth Sándor A nyár tűnékenységét óhajtotta jelképezni bizonyára ez a csinos német kisasszony, amikor kigondolta nem mindennapi kosztümjét. A hőség hónapjainak naptárlapjaiból fércelte össze, s mint látható, a naptárlapok a divatszakmában is megőrzik eredeti tulajdonságukat, azaz bullandók, ha lejár az idejük. Tépelődjünk csak el ezen kissé! (Valószínű, hogy némely türelmetlen ifjú szívesebben tépné a naptárlapokat, noha az időt mostani, gyorsuló korszakában sem szabad túlságosan siettetni.) Mire a lapok lehullanak, itt az ősz, s vajon ki ruházza akkor a mezők liliomát? Vagy lehet, hogy időtlen jelmezében könnyen otthont kap egy vasbeton-üveg- házban? Vagy már vett is egy bundát abból a pénzből, amit ezért a felvételért kapott? Lengyelországban született indián Ionok A Michigan-tó melletti Gros« Village-ben elhunyt az egyetlen fehér indiánfőnök, aki... Lengyelországból származott. „Fehér Felhő” — ezt a nevet adták neki az indiánok, — valójában Stanislaw Smo- lak volt és 82 évvel ezelőtt Lengyelországban született 1904-ben, 17 éves korában Amerikába menekült, mert nem akarta, hogy behívják az osztrák hadseregbe. Az 1928-as gazdasági válság idején elvesztette állását a detroiti autógyárban és egy csoport lengyel emigránssal együtt az indiánok lakta Gross Village-be költözött. Hamarosan annyira elnyerte az indiánok bizalmát és nagyrebecsülé- sét. hogy törzsfőnökükké választották és a „Fehér Felhő” nevet adták neki. Smolakot művészi adottságai indián múzeum szervezésére vezették. Ezért a munkájáért a Chicagói Egyetem diplomával tüntette ki. Rekordgázsi Mind ez ideig Láz Taylor dicsekedhet azzal, hogy színészi alakításáért a legnagyobb gázsit kapta. A Cleopatra című filmben játszott szerepét pontosan egymillió dollárral honorálták. Most ezt a rekordot Lee Marvin amerikai színész megdöntötte. A Pokol a Csendes-óceánon című filmben nyújtott alakításáért 1 200 000 dollárt fizették ki neki. Jól kereső kandúr Clive Desmond londoni zoológus elégedett lehet a kandúrjával, amelyet kilenc évvel ezelőtt 15 fontért vásárolt. A kandúr valóságos filmcsillag lett. Eddig már több mint 100 filmben szerepelt és együttvéve 20 ezer fontot „keresett”. Ki láthat a fotósok leikébe? A Magazin munkatársa például télen (igaz, akkor nem volt még Magazin) hosszan fejtegette, hogy az ő munkastílusának leginkább a műtermi fényképezés felel meg, méghozzá úgy, ha helyébe jönnek a riportalanyok. A legutóbbi lapzárta előtt viszont egészen kitört a nyár, munkatársunkon nyugtalanság vett erőt, a távolba révedt, és kijelentette, hogy fotóté-> ma egyes-egyedül Tapolcán van, ő maga pedig soha életében nem szeretett teremben fotózni, csakis lombok alatt, zuhatag közelében, különben is azonnal utazik. Állta a szavát, képekkel tért vissza. Szép szavakkal szólt a lombsu- sogásról, a vízesés kristály- csöppjeiről, ellenben a képeken előtűnő lányokra nem emlékezett. Ügymond, ő csak a természetet figyelte, lehet, hogy a lányok is odatartoznak.
