Petőfi Népe, 1969. május (24. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-11 / 106. szám
tefusok még egy kört kértek. — El kellene már indulni — gondolta. Azok észrevették a szándékát. — Sehová, öreg! — De a lovam ... — Sehová, öreg! — Az asszony .., Ellentmondást nem tűrő volt a hang: —- -Sehová! Az öreg azt akarta mondani, hogy neki ne parancsolgasson senki, de hallgatott. Ivott a többiekkel. A kihalt pusztában meglapuló, ijedt madár volt a tanya. Tovább tűrte az ugratást. — Megy-e a gebe, öreg? — És a kuplung, hogy működik? Az öreg kért egy kört. Amazok dicsérni kezdték. — Hiába, a maszek, az maszek! Valamelyik azt mondta: — Fogadjunk, átmenne az öreg megrakodva a pocsolyán! — Fenét menne át — mondta a másik kettő egyszerre. — Fogadjunk, átmegy! ö hallgatott. — Na öreg? — kérdezte az egyik. A hangja fehér volt és szétfolyó. — A pocsolyán? — A pocsolyán! — Hát... — Átmegy? Sokára szólalt meg: — Megrakodva? — Ügy. — Hát, attól függ! — Mitől? — A tehertől. — Tíz zsák jó lesz? Hallgatott. Egy hete már, hogy alig eszik a ló. Sovány. — Jó lesz tíz zsák? — hangzott a kérdés sürgetően. Pác ébredt benne. Miért ne? De aztán ezt mondta: — Beteg a ló. A tefusok röhögtek. — Ettől meggyógyul, meglátja! Az öreg az időt húzta. — Azt mondták, hogy tíz zsák? — Azt. — Az még elmenne — gondolta az öreg. De ezt mondta: — Nem. — Aztán miért nem, öreg? — kérdezte a bőrkabátos. — Beteg a ló. Amazok összesúgtak. — Adunk egy százast, ha átmegy vele! Nem akarta elhinni. — Egy százast? — Egy százast! A z öreg gondolkozott. Egy százas. Vehetne kevés abrakot. Jutna bagóra, fröccsre is. Mégis azt mondta: — Nem! — Miért, öreg? — Mert nem! — mondta keményen. Aztán halkabban hozzátette: — Nem tehetem tönkre..: Egyik tefus elröhögte magát. — Nem is bírná az a gebe. Rég a szögön lenne a helye. Az öreg mérges lett. — Ló az még azért, higgye el! — Hát ha ló még, próbáljuk ki! — mondta a röhögés. — És biztosan megadják? Varga Mihály: A bőrkabátos elővett egy százast. Letette a házigazda asztalára. — Látja, átadjuk Pali bácsinak. — ö lesz a bíró — mondta a másik, az alacsonyabb. Ekkor halkan ezt mondta: — Jól van, mehetünk. Az udvaron ott gubbasztott a ló. Az öreg még az istrángot se vette le róla. Minek? A tefusok gyorsan átrakták a tíz zsákot. A sovány, öreg ló alázatosan állt a rúd mellett. Az öreg nem segített a rakodásban. ¥ ndulhat — mondta a bőrkabátos. Társa mintha már bánta volna az egészet. Csak annyit t“tt hozzá: — Legyünk túl rajta. Az öreg felült az ülésre. Egy rántásra elindult a ló. — Megy ez — gondolta elégedetten. — Megy ez, csak bánni kell vele. A pocsolyás rész vagy húsz lépésre volt. — Gyorsítani kéne — gondolta az öreg. Rántott egyet a gyeplőn. A ló nem vett tudomást róla. Nagyon is lekötötte a cipekedés. — Na — biztatta a gazdája. A pocsolyához érve már a szélén elakadtak. A kerék agyig a bűzös vízbe süllyedt. — Na — rántott egyet a gyeplőn az öreg. Az ostorért nyúlt. A ló újra nekirugaszkodott. Átlátszó csontlábai megfeszültek. A kocsi nem mozdult meg. Az öreg mérges lett. Idegesítette az erőlködést kísérő röhögés is. Abrahám Rafael: Linoleummetszet. — Az istenit az anyádnak! — kiabálta. Aztán szelídebben ezt mondta: — Na, hát menj már, na! Nem ment. — Na... ! A ló már nem is próbálkozott. Érezte, hogy hiábavaló. Az öreg mást gondolt. Lelépett az ülésnek használt rossz ládáról. Megveregette a ló pofáját. Súgott is neki valamit. — Csak nem szerelmet vallott neki? — kérdezte a bőrkabátos. Megmarkolta a zablát. Az ostorral hátrasuhintott. A ló megindult. Az öreg arcán fény csillant meg nyomban. Újra suhintott. Néhány lépés után a ló megállt. Fele már megvan — gondolta az öreg. A kerekek még jobban beragadtak. Latyakos volt a puszta, és az ég is. Az öreg most megint mást gondolt. A kocsi mögé ment. Nyomni kezdte a felső tSstével. Az öreg biztatta a lovat, válogatott káromkodással. És nyomta a kocsit, ahogy csak bírta. A kocsi nem mozdult. Hozott egy vastag karót, emelni kezdte az egyik kereket. Közben állandóan szidta a lovat. Eltört a karó. Káromkodva eldobta. Másikat hozott. Nem boldogult azzal sem. Mást eszelt ki. Egy nyaláb rozsét rakott a kerekek alá. Fogta a gyeplőt, és biztatta a lovat. A kocsi megmozdult végre. De egy lépést sem tett meg, máris elakadt újra. Az öreg érezte, hogy nagyon fáradt kezd lenni ő is. Az állát megütötte, sajgott az is. Derékig sáros volt, de ez most nem érdekelte. — Át kell menni! — gondolta. Miközben rángatta a gyeplőt, ilyeneket motyogott magában: — Autó... ! A fene essen beléjük! Majd megmutatom! Megmutatom, mire jó még a ló! Biztatta a lovat: — Ne, ne! Ne! Ütötte a hátát a bottal. A ló erőlködött. Sovány teste ide-oda lengett a pusztai szélben. A fák közönnyel néztek a pocsolyás égre. — Ne, ne! Hiába volt minden. A kocsi mozdulatlan maradt. A tefusok elégedetten röhögtek. — Ugrott a száz froncsi, öreg! Az öregben az elkeseredés méreggé változott. Főleg a lovat gyűlölte. — Csak pár lépés, a fene egye meg! — gondolta. Vállával nekifeszült a lőcsnek. A tefusoknak ekkor azt mondta Pali bácsi: — Abba kell ezt hagyni. A bőrkabátos felcsattant: — Menjen a fenébe, vén zugmérő! ök közben ittak. Az öreg minden erejével nyomta a lőcsöt. És egyre jobban ütötte a lovat. Nekivadult. Kidagadtak az erek a nyakán, összeszorította a fogát, hogy fájt. Próbálta egyik kezével a kereket emelni. Hatalmasat ütött a lóra. Az megugrott. A kerekek megmozdultak. Az öreg még hatalmasabbat ütött. Üjra megugrás. Aztán újabb. Végre megindultak! Néhány lépés után elakadtak. Az öreg felüvöltött mérgében. Ütötte, verte a lovat, ahol érte. Elködösült minden előtte. Nem látott, nem hallott, csak ütötte a szerencsétlen csonttömeget, verte a vastag bottal, és önkívületében rángatta a gyeplőt, észre se vette, hogy közben annak egyik szára elszakadt. em látta már a tefusokat sem. A ló újra megugrott. És végre: kiértek a szárazra. Győztek. Az öreg még ment néhány lépést, azután összeesett. A tefusok vitték be a kórházba. Amikor már harmadik hónapja ott volt, elpusztult a lova. Neki tapintatból nem mondták meg amikor meglátogatták. Vittek neki egy üveg kadarkát. Tahi László: A féltékeny ember Amikor Szekeres Lajos annak idején nőül vette Lipták Ilonkát, ismeretségi körükben az a nézet alakult ki, hogy házasságuk boldog és tartós lesz, de csak egy esetben, ha Lajos leszokik legendás féltékertységéről. Lajos még csak udvarolt Ilonkának, amikor már minden lépését számon tartotta. Reggel, délután, hajnalban razziaszerűen fel-jelhívogatta telefonon. Legszívesebben hermetikusan elzárta volna Ilonkát a külvilágtól, annyira szerette. A lány eleinte nemcsak eltűrte ezt, de szinte büszke volt rá. Később már idegesítette, hogy Lajos állandóan ellenőrzi, hogy keresztkérdéseket tesz fel, s hogy őrjöngeni kezd, ha menyasszonya három kedves szót szól valami férfiemberhez. Sr joggal idegesítette, mert szerette Lajost, és semmivel sem vétett a hűség ellen. A féltékenység a becsületes nőket bántja legjobban. A hűtlenek számolnak vele és felkészülnek rá. A hűtlen nő meg tudja magyarázni, hogy nem hűtlen, ugyanezt a hű nő nem tudja megmagyarázni. A becsületes nő vagy nem veszi komolyan az oktalan féltékenységet, vagy dühös lesz tőle — s ezzel mindkét esetben arról győzi meg a férfit, hogy oka van a féltékenységre. Ilonka hű volt Lajoshoz, s ezért sokat szenvedett. De bízott abban, hogy a házasélet majd megváltoztatja Lajost. És nem csalódott: Lajos még féltékenyebb lett. Lajos naponta nyolc órát dolgozott a hivatalában. A nap másik tizenhat óráját megosztotta a feleségével. Hogy pedig a távoltöltött nyolc órát se nyugtalankódja át, időnként hazaszaladt néhány percre a hivatalából. Ilyenkor lent várta a taxi, csak éppen hogy kezet csókolt a feleségének, és már rohant is vissza. Mi baráti aggodalommal néztük mindezt. Úgy véltük, hogy Lajos féltékenysége kóros természetű, s a kezdődő elmezavar első tünete lehet. De Ödön, aki egy irodában dolgozott vele, azt állította, hogy Lajos normális, hivatali felettesei szeretik, szorgalmas, pupillazavarai nincsenek, reflexei kifogástalanok. Akkor már túl voltunk azon, hogy Lajosnak prédikáljunk, és a józan észre hivatkozzunk. Éppen én magyaráztam neki egyszer, hogy a féltékenység apja a hitvány önzés, anyja az alacsonyrendűségi érzés — legyen hát önzetlenebb és legyen önérzetesebb, különben éppen az ellenkező eredményt fogja elérni. Lajos akkor szinte bűntudattal magyarázkodott. — Halálosan szeretem a feleségemet — mondta, és nem hiszem, hogy baj származhat abból, ha vigyázok rá. Gondolj csak arra, hogy ha veszel egy jó jegyet valami premierre vagy koncertre, amely nagyon érdekel, napjában kétszer is megnézed, nem veszítetted-e el azt a jegyet. És mindannyiszor külön örülsz a rád váró gyönyörűségnek, valahányszor látod, hóm/ a jegy megvan. — De a helyedben én attól félnék, hogy a jegy elkeveredik. és hm ... elvész. Addig nézed, hogy megvan-e, amíg éppen te magad veszted el. Hogy a hasonlatnál maradjak. Lajos legyintett: — Szamárság! Én jóhiszemű féltékeny vagyok. — Hogy értsem ezt? — Nézd... Én Ilonkának nem a hűtlenségéről akarok meggyőződni, hanem a hűségéről. Ez nagy különbség! Érted? — Értem — hazudtam, és láttam, hogy egészen reménytelen az ügy. Lajost nem lehet észre téríteni. Mindegy — gondoltam, és levettem a kezemet Lajosról. De nem úgy Ilonka, aki végre a cselekvés terére lépett. Olvasta ugyanis valami orvosi könyvben, hogy a féltékenység sokszor idegzavar, és ha rendszeressé válik, kóros állapot. A könyv szerzője a gyógyításra el is mondta káreseteinek egyikét: K. J. mérnök kínzó féltékenységét és csodálatos gyógyulásit egy rövid kúra után. Ilonkának ez szöget ütött a fejébe. Addig magyarázta, hogy a kórral könnyebb megbirkózni még idején, míg Lajos — nyilván emlékezve az én prédikációmra is — ráált, hogy felkeresi a professzort. De abban a pillanatban, amint ráállt, már gyanakodni is kezdett: — Szóval, járjak doktor Kénesihez... És te azalatt mit fogsz csinálni, ha szabad kérdeznem? Ilonka nem szerette volna, ha ezen bukik meg a kecsegtető terv. Készséggel felelte: — Minden alkalommal veled megyek, s ott várlak meg a várószobában. Te csacsi! Erre már Lajos sem tudott mit szólni. Másnap, már hétfőn fel is kereste doktor Kénesit. Az elismert analitikus mindjárt az első alkalommal negyven percig elbeszélgetett Lajossal. Hogy miről, azt nem tudom, mert Ilonka sohasem kérdezte meg, márpedig én Ilonkától hallottam a történetet. Tény azonban, hogy az első vizit után Lajos szinte megilletődve jött ki a csupafém-csupaüveg rendelőből, nagyon nyugodtnak látszott. Az utcán hazafelé menet derűs történeteket mesélt katona korából, s egy szóval sem említette Kénesi doktort, sem azt, amit hallott tőle. Két héttel később Lajos a lépcsőn lefelé jövet azt mondta: — Azt hiszem, már csak egy hétig kell idejárnom. Gondolom, okosan tennéd, fiacskám, ha nem kísérnél el többet. Unalmas lehet ez neked, menj el Irmáékhoz néha. De Ilonka nem tágított. A nagyszerű sikernek részese volt, csak nem hagyja cserben a közös művet? Feljárt ö bizony rendületlenül a kezelés legvégéig. Kereken négy hétig tartott az egész. Ilonka boldogan jött el Lajossal az utolsó vizit után. Mindketten meghatódottak voltak és boldogok. Lajos azért, mert végére ért a sok — és költséges — beszélgetésnek, Ilonka meg azért, mert Lajos az utóbbi napokban már kezdett egészen kifogástalanul viselkedni. Ilonka arra gondolt, hogy nyugalma lesz, és békesség lengi majd be otthonukat. Lajos örökös gyanakodása nem fogja megszégyeníteni — milyen jó, hogy néha orvosi könyveket olvas. De nem sírt, csak egy kicsit nedves szemmel lépegetett Lajos mellett. Lajos oldalt nézett rá, és látta, hogy szomorú. Megállt, két kezet a vállára tette, és szembenézett vele. A szemében furcsa fény lobogott: — Miért van rossz kedve? — kérdezte szárazon. — Ó ... semmi... semmi ... — Legyen őszinte... vallja be azt. amit úgyis tudok ... Magának megtetszett doktor Kénesi!
