Petőfi Népe, 1969. május (24. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-27 / 119. szám
IMS. májas 27. kedd 8. oldat Idegenvezetést tanultak A Katona József Gimnázium I/b. osztályának tanulói a politechnikai órákon idegenvezetést is tanultak. Egyik feladatunk voh Kecskemét nevezetességeinek feldolgozása. Lelkes, kutató munka in-, dúlt és egymásután kerekedtek ki a diákok érdekes dolgozatai a Művésztelepről, a ZIM-rőJ, a jeles' termelőszövetkezetekről, a konzervgyárról, stb. A legsikerültebb munkákat közelmúltban iskolai kiállításon mutatták be. Ennek sok érdekes látnivalója között egy szokatlan dolgozat keltette fel a látogatók figyelmét. Négy kislány — Érsek Edit, Kovács Margit, Dómján Ágnes és Gabriella — arra vállalkozott, hogy a város patikáinak történetét dolgozza fel, mint idegenforgalmi érdekességet — Hogyan választották ezt a szokatlan témát? — A Petőfi Népében Képünkön Érsek Edit, Kovács Margit, Dómján Ágnes és Dómján Gabriella. Utolsó hetek többször olvastunk cikkeket Kecskemét régi patikáiról, érdekelt bennünket, sőt más városokban már láttunk is ilyen múzeumnak berendezett patikát. — Hol találtak megfelelő adatokat, segítséget? — Felkerestük a Jókai utcában a gyógyszerészeti régiség gyűjteményt és a cikkek írójától, Lóránd Nándi bácsitól kaptunk fényképet és adatokat. — Hogyan találtak rá erre a meglehetősen eldugott és kevéssé ismert múzeumra? — Kémia szakköröseink többször tettek már ott ta nulmányi látogatást és sokat meséltek róla. Így terelődött rá a figyelmünk. Tröten Extózis a képernyőn Szombaton késő este mutatta be a televízió Kovács András új és nagy érdeklődéssel várt riportfilmjét. Címe: Extázis 7-től 10-ig, Hétvégén, 10 óra után mán nem a legfrissebb az em-, bér, de ezúttal nem kellett tartani az elszenderedéstől. Nem csak az időnkénti nagy hangerő és üvöltés marasztotta ébren a tévénézőt, hanem az őszinte kíváncsiság is. Vajon a neves filmrendező, akinek kitűnő valóságlátásáról már annyiszor meggyőződhettünk, mit tud mondani nekünk erről a — bizonyára számára is szokatlan — témáról. Ezúttal ugyanis arra vállalkozott Kovács András, hogy néhány jó hírű magyar beatzenekart mutasson be közelről, s azt a közeget, amelyben ez a műfaj megnyilvánul. Tehát nem azt vizsgálta, vajon mennyire értékes a beat-zene, hanem arra keresett választ, miként reagál a beat-re a közönség, a fiatalság. Aki már csak gyerekein keresztül élheti át a mai ifjúság élményanyagát, s aki gyermekeinek is csak az otthoni, tehát nyilván fegyelmezettebb és választékosabb megnyilvánulásait ismeri, úgy érezte most magát, mintha egy rejtett ablakon keresztül figyelhetné meg ennek a korosztálynak a viselkedését egy számára egészen szokatlan környezetben. Könnyű lenne most azt mondani, hogy kiábrándító volt ez a viselkedés, de ez nem lenne igaz. Egy csöppet sem volt kiábrándítóbb, sőt még annyira sem, mint amikor a felnőttek duhajkodnak, s magyar nótákat gajdolnak részegen, eltorzult ábrázattal. Inkább azt mondanám, elgondolkodtató volt ez a film, nagyon is elgondolkodtató. Töprengésre és nem dühös kirohanásra ingerlő. S ez főként a film készítőinek — az okos mértéktartásnak, a kontrasztos szerkesztési módnak és belemagyarázás nélküli szövegnek — az eredménye. Ha jól értettük Kovács András mondanivalóját — amit legtöbbször hangsúlyozott, nyilván az megegyezik az ő véleményével is, s a bevezető szavak is erre utalnak — a dolog szociológiai része a következő: A fiatalok olyan szükségletek kielégítését várják a beat-től, amit talán máshol nem találnak meg. Valamiféle közös élményre vágynak, s ebben benne van az is, hogy — nem mindegyikőjüknél és nem egyformán —, valami mellett vagy valaki mellett állást foglalhatnak. Elítélik az egyik zenekart, s istenítik a másikat, nem szeretik a szenvelgő dalokat, de némelyikük — Illésük például határozottan keresik a kapcsolatot a folklórral, s nem tagadják, hogy alapélményeik zenei síkon Kodályban és Bartókban kereshetők, hiszen iskolás korukban ezt szívták magukba... Valamiféle keretre, szervezettségre vágynak, s ezt a beat-muzsika hallgatásában vélik legjobban kiélni. Közben üvöltenek és rángatóznak is persze, mert az emberek — különösen míg fiatal — valahol le kell vezetnie felgyülemlett energiáit, indulatait, A pszichológus szerint a beat komplex jelenség zenei és társadalmi szempontból is. honnét vezet út erre is. arra is. Megája persze a középszerűség lázadásának illúzióját is. „A bornirt kispolgár is hosszú hajat növeszt, de attól még kispolgár marad.” Nem ott van hát a hiba, hogy a fiatalok tömegei hallgatják és élvezik a beat-zenét, hanem amikor igényeik leszűkülnek csupán erre az egy dologra. Amikor ez tölti ki az életüket, amikor csak ezt a fajta muzsikát tudják élvezni, csak az üvöltözésben és rángatózásban tudják levezetni fölös energiáikat, amikor elhalványodik körülöttük mindenféle más ráhatás ... Kovács András mondanivalója: nem elég tagadni azt, amit a fiatalok csinálnak, meg is kell érteni őket S ez a riportfilm segített a felnőtteknek is ebben a megértésben. Ha a beat-zene továbbra is fülsértő é: érthetetlen számunkra e; még nem ok arra, hogy ta gadjuk létjogosultságát. Pláne ha azt olyan Ízlésesen művelik, mint egy-két Illés-számnál magunk is tapasztalhattuk. De segítenünk kell az ifjúságnak abban, hogy ne csupán a „beat-papok” zenéjére — az egyik egyetemista fiata’ használta ez a találó kifejezést — tudjanak együtt maradni, hanem legyen mér sok más alkalom is, aho. kiélhetik magukat táncban, zenében, változatos és tartalmas szórakozásban. T. P. Tóth K. istvánné — Ménteleken és még a széles környéken is csak Giziké néni — az utolsó heteket tölti a tanteremben, mint aktív pedagógus. Harminchárom évi szolgálat után nyugdíjba megy. — Milyen volt a három évtized? — Nagyon-nagyon szép — válaszolja a törékeny, kedves arcú pedagógus-aszszony. — Nem mondom, voltak nehézségek is, de azokat a hivatástudat mindig segített legyőzni. Aztán beszél az éledéről. Budapesten, a Damjanich utcai tanítóképzőben végezte tanulmányait, majd — nem lévén más választása — egy kis Bihar megyei faluban vállalt állást, Mezőpeterden. Nehéz volt elszakadni a szülői háztól, Rákosszentmihálytól, ahol édesapja szintén tanító volt. Nyolcvan gyereket — hat osztályt — bíztak rá és azonkívül még az ismétlőiskolában is volt negyven tanulója. Diósdliget, majd Rácalmás következett, később Tápiószele, ahol férjhez is ment. Ezután Öcsa, ahol egyfolytában tizenkét évet töltött. 1953-ban került mostani munkahelyére, Méntelekre. — Milyen volt akkor ez a település? — Sívó homok, elhagyott tanyavilág. Naponta négy kilométert gyalogoltam az '.skoláig, meg vissza. Itt, a usztán tanultam meg, mi z: tanítónak lenni. Nemsak a gyerekeket, a szülőiét is, sok mindenre meg ;ellett tanítani. Anyjuk /oltam valósággal még a felnőtteknek is. De meghá-álták. Bármilyen társadalmi munkára volt szükség az iskolában, mindig volt segítség bőven. Tóth K. Istvánná szerényen elhallgatja, másoktól cudom meg: pályafutása során gyökeresen eredeti módszereket dolgozott ki az oktatásban. Ezeket egy rövid cikk keretében ismertetni lehetetlenség, maga is rengeteg pedagógiai értekezést írt már erről a szaklapokban, mintatanításokon mutatta be gyakorlati elképzeléseit. 1958-ban 48 tanulmányi felügyelő két napig vizsgálta — és dicsérte — a módszereit. Hat éven keresztül kísérleti iskolát vezetett, nem múlt el nyári tanfolyam az ő részvétele nélkül. Számos tankönyv bírálatát bízta rá a Tankönyvkiadó és maga is írt, szerkesztett tankönyveket. Legjelentősebb, amire ma is büszke: a háromrészes írás munkafüzet, amelyet az első osztályban országszerte használnak. Utolsó hetek egy pedagógus életében — búcsú a katedrától. Nehéz elszakadni a kedves falaktól, a zsibongó gyerekseregtől. Ezt talán nem is lehet egészen. — Ha mód lesz rá, helyettesíteni azért szeretnék — mondja Giziké néni. És mintha könny csillogna a szemében... Balogh József Állandó vendég az osztályban: Kasza Marika. Még csak jövőre lesz elsőosztályos. Giziké néni és tanítványai. 1L — Nehéz róla, mint halottról beszélni. A halottakról mindig csak jót mondanak. Vagy jót, vagy semmit. Elfelejtik, mennyi kicsinyes gyengéje van az embernek. Amikor aztán valaki véletlenül meghal, körös-körül mindenki elsápad. Űristen, hiszen ez bármelyikükkel megeshetett volna! S hirtelen roppant hálát éreznek a halott iránt. Hiszen végeredményben helyettük halt meg ... Ezért mondanak a halottról csak jót. Vagy jót, vagy semmit. — Elég komor kis filozófia — vetette oda Sztasz. — Á, nincs nekem kedvem filozofálni. Csak bánt, hogy Tányáról is ugyanúgy beszélnek majd, mint a többiekről. Pedig ő egész más volt! — Bocsásson meg.;. ön szerette Tánya Akszjonovát? — Azt hiszem, ma már ennek nincs jelentősége. Azonkívül, miért kell enynyire intim érzelmet bolygatni? — Tanyát érthetetlen körülmények közt gyilkolták meg. Minél többet szeretnék megtudni róla. A halála már nemcsak az ön magánügye. — Értem. Hát tételezzük fel, hogy szerettem. — Szerette? Vagy csak tételezzük fel. hogy szerette? — Szerettem. — Tánya miatt vált el a feleségétől? — Erről is tud? — Mindenről tudnom kell. Szóval? — Nem. Nem Tánya miatt váltam el. Egyszerűen ... értelmetlenné vált a házasságunk. Idegenek lettünk. Jelena a mai napig sem akarja ezt megérteni. — Az ön volt felesége. Jelena Bukova tudott az Akszionovához fűződő kapcsolatáról? — Igen. s ez éles konfliktust okozott közöttünk. Jelena követelte, hogy hagyjam el Tányát és térjek vissza hozzá. — Akszjonova tudott erről? — Nem. Azaz, végül is megtudta. Névtelen levelet kapott valakitől. Nyilván Jelena írhatta. Tyihonovban felvillant a Tánya retiküljében talált boríték képe. — Miért nem mondott, el rögtön mindent Akszjonovának? — Ugyan! Ismernie kellett volna Tányát. — Sztavickij öntött a konyakból, ivott. — Azonnal a pokolba küldött volna. így is mindig szemrehányást tett: „Túl szépen beszélsz te mindig”... Ügy viselkedtem. mint a kisdiák, aki ellógott egy órát, s mert tudja, hogy úgyis megbüntetik, „most már mindegy” jelszóval folytatja az iskolakerülést. Valamiféle csodában reménykedtem. Abban bíztam, hogy idővel mindez veszít a jelentőségéből. Erre mondják, hogy helyzeti hazugság. — Es azután? — Azután Tánya kapott egy levelet és én nem hazudhattam tovább. Akkor lett vége mindennek. — Látta a levelet? — Nem. Tánya szóba sem akart velem állni. — A felesége kézírását nyilván jól ismeri? — Persze. Miért? r» Tánya retiküljében találtam egy fenyegető levelet. Halála előtt két nappal kapta. — Az nem az. A névtelen levelet, amiről én beszélek, egy hónapja írták. Megnézhetném ezt a másikat? — Tessék. Sztavickij remegő ujjakkal hámozta ki a borítékból a levélpapírt. Átfutotta a levelet: — Ez nem Jelena írása. — Nézze meg figyelmesebben. — Mit nézzek rajta? Csak ismerem a feleségem kézírását? Hálistennek nem ő írta ... — Ha feltételezzük, hogy Bukovának mégis volt valami köze a levelekhez, akkor kézenfekvőnek látszik. hogy ilyen kényes dologhoz csakis nagyon közeli jóbarát segítségét vehette igénybe. Véleménye szerint. ki lehetett az? Sztavickij elgondolkozott: — Tálán Zina Pankova, a barátnője. — Ki az? — Színésznő. Jelenával dolgozik együtt az operettszínházban. Sztavickij újra töltött magának. Tyihonov ismét az ablaknál állt. a szakadatlanul hulló hópelyheket nézte. (Folytatjuk)
