Petőfi Népe, 1969. május (24. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-16 / 110. szám
1969. május 16. péntek Tanulni, tanulás nélkül Jegyzetek a vizuális ismeretterjesztésről „Mert a festészetnek nincs szüksége különféle nyelvek tolmácsolására, mint az irodalomnak, és könnyen megérteti magát az emberekkel, akárcsak a természet által létrehozott dolgok” — írta hajdan a reneszánsz zseniális alkotója, Leonardo da Vinci, és — művészeti nevelésről szólván — rá szívesen hivatkoznak azok is, akik soha nem olvasták az idézetet. Azt már sokkal kevesebben emlegetik, hogy ugyanez a Leonardo mégis kódexoldalakat írt és rajzolt tele a festészet elméletéről, hosszú fejezetekben foglalta össze nézeteit. „A Csillogásról”, „Árnyékról és Fényről”, sőt arról, „Hogyan lehet felismerni a jó festményt, s milyennek kell lennie, hogy jó legyen”? — és bár könyvét elsősorban festőknek szánta, bőségesen okultak belőle már akkor is azok, akik nem csinálják, csak csodálják a festészetet. Évszázadokkal ezelőtt Leonardo is részt vett a maga módján abban a tevékenységben, amit ma úgy hívunk; művészeti ismeretterjesztés. Nem túl szép, nem is túlságosan népszerű kifejezés, jó néhány embert — szerkesztőségbe érkezett levelek, telefonok, szóban elmondott bosszankodások bizonyítják — egyenesen ingerel. „Amit magyarázni kell, az már nem művészet’.’ — gyakorta így szól a bosszús ítélet, és mennyire igazságtalan — annyira érthető is ez a kifakadás. Üzemben, szántóföldön, íróasztal mellet eltöltött műszakok után arra talán még kapható az ember, hogy olykor elmenjen egy kiállításra, múzeumba, megnézzen egy tv-műsort, valamilyen művészeti alkotásról. De hogy még utána (vagy előtte) „magyarázatokat” hallgasson, mert csak így érti igazán a látottakat — akkor inkább a művészet sem kell. Pedig a hozzáértésnek nem mindig ez az ára, a kifejezésben; „művészeti ismeretterjesztés” sokkal barátságosabb és hangulatosabb dolgok is rejlenek annál — a sokak számára nyomasztó — elképzelésnél, hogy zárt teremben ülve hallgassuk egy ember több órás magyarázatát, vagy napi fáradtságos munka után nehezen emészthető könyvekből „bevágjuk” a művészetet. Maradjunk mindjárta könyveknél. Ezekből is többféle van, és a képzőművészeti kötetek közül a legbarátságosabbak a különböző albumok, reprodukciós gyűjtemények. Barátságosak, mert nem szöveggel, sokszor nehéz, idegen szavakkal és szakkifejezésekkel telt szövegekkel akarnak elsősorban hatni, hanem a látvány szépségével. És van még egy előnye az albumnak: otthon van. Van hátránya is: elég drága. A közkönyvtárak albumválasztéka mellett azonban még egy ajánlata van a „barátságos ismeretterjesztésnek”: a reprodukció. Ezek a darabonként is szinte fillérekért vásárolható mind jobb minőségű színes nyomatok igazán bárki számára elérhetők, s ugyanazt nyújtják .„részletre”, mint a drágább kötetek. Mert a papírra nyomott reprodukció mellett mind több a híve a „celluloidra nyomott reprodukciónak” is, és ez utóbbi esztendőkben-hónapokban mind több az olyan dia is, amely méltó egy művészeti gyűjtemény összeállításához. Látni, nézni, megfigyelni — ez a leonardói elv nem változott, ha a festészet-szobrászat nagyon sokat is változott Leonardo óta. A modern művészet „érthetetlenül” idegen alkotásaira különösen érvényes ez a „használati utasítás”. Hiszen amit másodszor, harmadszor látunk, az már nem bosszantóan szokatlan, és tizedszerre talán már az ismerősnek, (ha nem is a teljesen megismertnek) szóló természetes-. séggel fogadjuk, talán boszszantóból kedves ismerőssé is válik. Az album, a reprodukció, a diapozitív és a diafilm e sűrűsödő, barátságosabbá váló találkozásokat segíti elő — barátságos környezetben, otthon. Ezt teszi új társunk, a televízió is. Még mindig nem a tv tudatos ismeretterjesztő előadásaira, művészettörténeti filmjeire gondoltunk! Csak a tv-híradók néhány, percnyi „kiállítás-előzeteseire”, vagy a nagy múzeumokról készült filmekre, amelyekhez ugyan van magyarázat, de a lényeg a képernyőn van szöveg nélkül, a látvány. A műalkotás látványa persze a legkitűnőbb reprodukciónál, diánál, a legszellemesebben fényképezett tv-műsornál is tökéletesebb, ha természetes: ha magát a műveket látjuk. Kiállításra járni, múzeumban ismerkedni — még mindig magyarázat nélkül! — ez ugyancsak hasznos ismeretterjesztés. Nem kell hozzá okvetlenül vezető, katalógus sem, csak érdeklődő szem, szépet kereső figyelem. Es persze, múzeum, kiállítás. Ez a lehetőség nem mindenütt egyforma, de amikor a városbajárás mindennapossá válik, sőt, mind gyakrabbak a falusi (nemegyszer: tanyai) bemutatók, a kiállítás is egyre kevesebb ember számára lesz elérhetetlen. Így áll a dolog a művészeti ismeretterjesztés „fárasztóbb” formáival is. Mert a barátságos, otthoni, kényelmes formák mind bevezetői-kiegészítői ezeknek, amelyekről most nem beszéltünk. Ha úgy tetszik, lépcsőfokok. Hiszen, aki megtanulta szeretni a művészetet kiállításon, diafilmen, vagy akár otthon díványon heverve lapozgatás közben, ha igazán rájött arra, hogyan lehet „tanulás nélkül tanulni” — előbbutóbb nem elégszik meg ennyivel. Nincs kizárva hogy egyszercsak magától érdeklődni kezd a tv magyarázó műsorai, a művelődési házak hosszabb előadásai, tárlatvezetések kollektív magyarázatai — e „fárasztó” ismeretterjesztő formák — iránt. És ráébred, hogy nem is olyan fárasztóak. R. Gy. 2. — Jevsztyignyejeva poigártársnő, mondjon el mindent sorjában. — Az elejétől? — A legelejétől. — Szóval, Nyura felkeresett a jégszekrény miatt... — Ki az a Nyura? Anna Latina ? N — Hát persze. Ki lenne más? Neki ZIL jégszekrénye van, nekem meg ... — Arra kérem, onnan kezdje, hogy kiértek az utcára. — Kérem! Szóval fél kilenc tájban Nyura készülődni kezdett, én meg mondom neki: „Tudod mit? Elkísérlek a buszig”. A há''zunk szemben van a Bajkál Szállodával. Majdnem szemben, srévizavé. Mondom Nyurának: „Ne itt szállj fel, itt mindig szörnyű a tolongás. Menjünk át ezen a telken, ott van a 24-es végállomása. Ülőhelyed lesz, úgy utazol, mint a taxiban.” El is indultunk, szerencsére sokan jártak már előttünk, ösvényt tapostak a hóba... — Mondja kérem, az ösvény egyenesen a buszmegállóhoz vezet? — Nem, a megálló a Susokolova úton van, a 16. számú háznál. Szóval az a férfi már az ösvény elején utolért bennünket. Az aszszony előttünk haladt. — Mennyire lehetett önöktől? — Pontosan nem tudnám megmondani. Olyan ötven, hatvan lépésnyire lehetett. Ha előre tudtam volna ... Tyihonov figyelmesen hallgatta az asszony tanúvallomását. Hiszen ő és barátnője, Anna Latina volt a gyilkosság szemtanúja. — Hogy nézett ki az a eérfi ? — Hát... Olyan hétközíapian. Magas. Sapkát és ízt hiszem sötét télikabátot viselt. Aktatáska volt nála. — Latina polgártársnő, nem figyelte meg az arcát? — Nagyon sötét volt. Az ösvény szűk, háttal fordultam felé, amikor megelőzött bennünket. — Ketten elfértek az ösvényen? Vagy egyiküknek félre kellett fordulnia. — Éppen erről beszélek. Másképpen bele kellett volna lépnem a hóba. — Milyen volt az aktatáskája? — Szerintem nem is aktatáska volt. Inkább olyan kisebbfajta bőrönd. — Felismerné ezt az embert? Az asszony elgondolkozott, felsóhajtott: — Nem venném a lelkemre. Nagyon sötét volt. Börtönbe juttatni egy ártatlan embert... Tyihonov ■elmosolyodott: — Ettől ne tartson. De menjünk tovább. Tehát négyen voltak az ösvényen, maga és Jevsztyignyejeva,' Regélő sírok Madarason Ezerhétszáz esztendő .. . Amikor a roxolánok törzséből valaki meghalt, a holttestnél alig hosszabb fatörzset fűrészeltek el hosszába, középütt kivájták, mint ahogy az óceáni népek készítik a kenut a halottat belefektették, a fatörzs másik, ugyancsak kivájt felét ráborították, s a koporsó két szimmetrikus darabját kapcsokkal fogatták össze. Minderről már csak a csontok és a kapcsok maradványai árulkodnak Madaras határában, a vártnál nagyobb méretű szarmata temető feltárásánál. Nem tudni, az elhunytat miféle varázsszertartások mellett kísérték utolsó útjára, e nép életmódjáról nem maradt fenn írásos emlék, legalábbis olyan, amely tőle származik, a jó másfélezer évvel ezelőtt történtekről csak azok a leletek Ibeszélnek, amelyeken nem tfogott ki az idő. A szelíd bácskai halmok alól a történelem szava szól. Kőhegyi Mihály, a Bajai Türr István Múzeum régésze elmondja: — Az első tétova ásónyomokkal hét éve kezdtünk el kutatni a sírok után. Eddig több mint 260 sírt tártunk fel. Ügy vélem, jó kétharmad részben felszínre hoztuk a temetőt. Az idei ásatások célja az, hogy a temető nyugati szélét megtaláljuk. Az effajta temetők, s az itteni sem kivétel, körkörösen helyezkednek el, s középütt a törzsi közösség legelőkelőbbjei kaptak helyet. Általában minden családnak megvolt a maga temetkezési helye. Érdekes módon erre a sírrablásokból lehel következtetni. Alig van olyan sír, amelyben illetéktelen kéz ne turkált volna. Leginkább a szétszaggatott gyöngysorok utalnak erre. . . Az időszámítás utáni 3—E> században éltek itt a roxolánok, mint a szarmaták oldalági származékai. A Kaukázus menti és az itteni gyöngyleletek páratlan hasonlósága is a közös etnikai eredet mellett szól. Vándorló, sátrakban élő, soha le nem telepedő nép volt. Többnyire folytonos harcban álltak a hatalmas déli szomszéddal, a római birodalommal. Ellenállásuk százezer főnyi légiót vont el a birodalom más harci területeiről. Békés időszakban fellendült a kereskedelem, ezekből az időkből jóval gyakrabban kerülnek elő ékszerek és római pénzek, mint egyébbként. A régészek azt állítják: a madarasi ásatásoknál a leletekkel együtt olyan tények kerülhetnek felszínre, amelyek eddig közkeletűnek hitt állításokat ingatnak meg. Ekkora szarmata temetőt, mint itt, sehol másutt a világon nem tártak még fel. Gyöngyök, kar- és nyakperecek, amelyek tekert bronzból készültek, sodort drótból, az előkelőbbeknek címmel rendez kiállítást a Magyar Fotóművészek Szövetsége és a Duna Fotoklub a Bajai Türr István Múzeum földszinti termében. Az aranyból hajlított-formáit fülbevalók, s a rómaiaktól átvett-lemásolt fibulák, a nők ruhájának összetűzése végett — ezek a leggyakoribb leletek, amelyek a bajai múzeumban kapnak helyet. A csontok — az „antropológiai anyag” — a szegedi tudományegyetemre kerülnek. S mit rejt még a löszös, agyagos talaj? Lassan erre is válasz derül. Adott már támogatást a Nemzeti Múzeum, aztán a megyei tanács. Legújabban pedig kilátásban van a járási tanács segítsége is. Nem áll meg a munka Madarason. Ahol emberek temetkeztek, ott népek éltek. És nem tűntek el nyomtalanul. H. D. ünnepélyes megnyitó május 18-án, délelőtt 11 órakor lesz, beszédet mond dr. Sólymos Ede kandidátus, a múzeum igazgatója. NAPSÜTÉSBEN (MTI-foto — Benkő Imre felvétele) A magyar fotóművészet 125 éve önök előtt az ismeretlen férfi, és még előbb az aszszony, akit... — Igen. Amikor a barátnőmmel a telek közepére értünk, az asszony már az ösvény végén járt. A férfi utolérte. Azután mindketten eltűntek. Néhány lépést tettünk, akkor láttuk, ott fekszik szegény asszony a hóban. A férfi meg eltűnt. — Próbáljuk rekonstruálni mégegyszer az utolsó előtti momentumot, amikor négyen voltak az ösvényen. Látta a férfit, amint utóléri az asszonyt? — Láttam. — Ezután mindketten eltűnteik? — Nem. Még tettek néhány lépést, elől a férfi, mögötte az asszony. — Milyen távolságra lehettek önöktől? — Olyan ötven méternyire. — És a 16. számú háztól? — Talán harminc-harmincöt méternyire — mondta bizonytalanul Latina. — Meg tudná mutatni a helyszínen, hol lehettek? — Azt hiszem ... „ORVOSSZAKÉRTöí JELENTÉS” A bűnügyi orvosszakértői vizsgálat megállapítása szerint T. Sz. Akszjonova (kora: 28 év) polgártársnő halálát a baltüdő' és a szív súlyos sérülése idézte elő. Az azonnali halált okozó sebet egy hosszú (legalább 17—18 centiméteres) szerszámmal (árral) ejthették, miután a seb semmiféle lőfegyvertől származó pörkölődés vagy lerakódás nyomait nem őrzi. A szerszám a ballapockán át hatolt a testbe, felülről lefelé, s a negyedik bal oldali borda belső peremén akadt meg.” Sarapov még egyszer figyelmesen áttanulmányozta a jelentést. — Szerszámmal! Mi a véleményed, Sztasz? Tyihonov már felkészült a kérdésre. — A két szemtanú vallomása alapján feltérképeztük a helyszínt. Az ösvény hossza: 118 méter. Akszjonova holtteste 24 méternyire feküdt a 16. számú háztól. Mindkét tanú azt állítja, hogy az ismeretlen féli a háztól mintegy 10— 12 méternyire érte utói az asszonyt. Ez az, amit nem értek. Hogyan tehetett meg az asszony húsz lépést azután, hogy halálos sebet ejtettek rajta? S hogyan eshetett ezután össze egyetlen kiáltás nélkül. Sarapov újra végigböngészte a jelentést, majd megfordította a papírlapot. — Ez meg miféle mértan? — Kénytelen voltam felidézni iskolai tanulmányaimat. „A gyalogos „A” pontról indul el, „B” pontra érkezik ...” Sarapov bólintott: — Értem. És mire jutottál? — Háromféle változatot készítettem. Különböző gyorsasággal haladt át a gyilkos, az áldozat és a két tanú. Itt a végeredmények átlaga. — Szóval? — Latina azt állítja, hogy amikor utoljára nézett előre, már senkit sem látott az ösvényen. Számításaim szerint azonban még látnia kellett volna a gyilkost, azután, hogy az asszony ös/.szeesett. (Folytatjuk)
