Petőfi Népe, 1969. április (24. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-13 / 83. szám
Faragó Vilmos: Józan varázslat KI éha eszembe jut: miért nem írtam én soha verset? Nincs hozzá tehetségem? Valószínű, hogy nincs — de a tehetség hiánya még soha vissza nem riasztott senkit a versírástól. Különösen nálunk, Magyarországon, ahol a tréfás hiedelem szerint tízmillió költő serénykedik. Hiányzott hozzá a bátorságom? Igen. Valószínű, hogy ez hiányzott. Olyan környezetben nőttem fel. ahol csak a vaskos, kézzel fogható cselekvésnek volt becsülete; aki verset írt, menthetetlenül a kelekótyaság gyanújába került Nem szerettem volna ilyen gyanúba kerülni. Jogos lett volna ez a gyanú? Természetesen nem. Annyi jogosság azonban van mögötte, hogy verset írni: semmiképp se természetes állapota az embernek. Különös, kivételezett, rendkívüli állapot. Azért vállalkozik rá a költő, mert valami többletet remél, valami különös hasznot. Mi ez a haszon? 4 * \# alaha azt hittem, hogy ez a haszon: gyakorlati, ” közvetlen, azonnal aprópénzre váltható. Valaha ragaszkodtam hozzá, hogy a vers értékét praktikus hasznosságán mérjem. Azon a varázserőn, amely a költőt a versformálás cselekvő indulatáig, a közönséget pedig a világformálás cselekvő elszánásáig ragadja. Gondolat, érzelem, ritmus és rím a cselekvés szolgálatában — ide egyszerűsítettem a verset, és örömmel fogadtam a magyarázatot, amely a munkában jelölte meg a költészet ősindítékát, s a munkadalban a költészet ősformáját. „Őrölj, malom, őrölj, mert maga Pittakosz őröl, pedig ő Mvtiléna királya.” Varázslat a vers, ezt tudtam. De józan varázslat, mert ritmust, tehát rendet visz a gabonaőrlők, a fadöntöge- tők, a hajóvontatók, a cölöpverők, a fadöngölők, a fegyverforgatók és a gyermekringatók teremtő mozdulataiba. Vágyakat fogalmaz: „Föl kéne szabadulni már!” Követeléseket: „Adj emberséget az embernek”. Parancsot: „Hazádnak rendületlenül légy híve, ó magyar.” És cselekvésre szólít: „Döntsd a tőkét, ne siránkozz!” A gyakorlati hasznosságfelfogás olykor profán következtetésekig is elvitt, egy bölcsészkari Bóka-szemináriumon azt bizonygattam, hogy a villamoskalauz ősi nyolcasban fogalmazza kérdő-felszólító mondatát, mert így könnyebb újból és újból ismételnie: „Jegy ahol még / nincs kezelve!” Leegyszerűsítő iskola volt ez? Igen. De jó iskola. Egy életre belémoltotta a gyanakvást minden öncélú7 szépelgés, álzseniális ösztönködés és szóbravúros széli hámoskodás iránt. • C ha több engedménnyel a költészet természe- téből következő értékei iránt, ha az áttételes szépségek finomultabb megérzésével, ha differenciáltabb hasznosságigénnyel, akkor is, ma is úgy gondolom, csak annak a költészetnek van értelme, amely az ember alkotó cselekvését szolgálja. A vers. számomra, váltig józan varázslat marad, élni és cselekedni segítő mágikus ének, amelyet az értelem emel szárnyára, hogy zengő-tisza magasságokba röpítse. Intellektuális költészet? Igen, ez méltó a századhoz, amelyben emberiségnyi gonddá nőtt, hogy tisztán csillogói pengeéles eszméket szögezzünk a sötétség ordas eszméi ellen. Az áprilisi seregszemle már évek óta bizonyítja, hogy a mai magyar költészet java e százados feladat magaslatán áll. És hogy ez a költészet méltó ahhoz, akinek születésnapjával önmagát is évről évre megünnepli: József Attilához. •A szerzőt a napokban József Attfla-tJiJJal tüntették ki. Vascsillag A virágok közt némaság van, vergődnek az ősz szigorában, Vas-színű vizeken fuvalom, betonba öntött nyugalom. Nyomai a porba tapadnak csillag-léptű kismadaraknak, s ágakon leng az árvaság, ágakon leng az árvaság. Az ég kopár, alig világít, Terelgeti a köd bikáit. Hétágú vascsillag megfordul, a kínnak kék hegye kicsorbul. Árnyék se, fény se ül fölöttem, dombok, hegyek derékig csöndben. Nyugalom vas-színű vizeken, ne hagyj el, súlyos szerelem. HATVANI DANIEL: Acéldrót a glóriám Támasztom a fény-sziklákat, támaszkodom vaskorlátnak. hogy ne legyek oly vidám acéldrót a glóriám. Nők szemén a kormos prizma csak a reflektorban hízna, aszfalton nő a babér, ha ránézel, elalél. Csillárnál a hófelhő szebb, léptem alá nem hűli szőnyeg, mázsás csizmám nem kopog, sarkantyúja elkopott. Ha megvetik üvegágyam, búzaföldre dől az árnyam. álmomban az angyalok holdsarlója felragyog. Raffai Sarolta: en A KÖLTÉSZET MARIA. F. Tófh Pál: Altató nélkül Az éjszakák rosszak — előjön minden árnyék, hitetlenség és ostoba lelkünket mérgező szándék. Ilyenkor sorba állnak az ellenségeink, hogy lesújtsanak ránk orvul, gonosz ötletek tépik szívünket a petárdák, nyilak mérgezett hegye csorbul. Az éjszakák rosszak, Betegségeink jobban fájnak, gerincek, csigolyák, porcok harsognak ébresztőt a megnyugvásnak, Mellünkre ül a Munka is, amit nappal még szépnek láttunk, szívünk pitvarán karmolász — s röhög ha rúgkapál a lábunk. Emlékeink megsavanyodnak s keserű nyállal vegyül az óhaj, hogy bárcsak reggel lenne már új gyötrődéssel, buktatóval. Hadd keljen hát a Munka is bírókra velünk... S minden kétely eloszlik lám az ablakon át beáramló halk fényzenével. Törpék lesznek az ellenségeink s nevetünk futásuk láttán, s jut még egy bágyadt mosoly is hitvesünknek a hajnal ragyogásán. Könyörgés helyett csak kérdés: — Óh, ti gyötrelmes éjszakák, mondjátok, még hányán is vagytok, s altató nélküli életünk fantomjai meddig maradtok? Tudott, sejtett úgy néznek össze, közöttük mindig rések nyílnak előzékenyen, gyakorlottan élő és hamis gondjaimnak. Szenvelegni nagyon tudunk mi, asztalra verni nehezebben, valami mámorban leginkább. Tenni: Csak sokszor mérlegeltem. Kényes ügy a másokért jóság, a lemondás meg éppen téboly. Láb, kéz, fej már vesztésre ítélt, amint kilóg a kartotékból. Higgyem-e? Csak a kuporgónak lenne biztos a maga odva? Elnéző, szánó sóhajokkal leskelődjek gyújtó futamokra? Szenvelegni nagyon tudunk mi, a világot is lekörözve. Tudott, rejtett tehetetlenség ha önmagával nézne össze! Az lenne csak a világ vége. Jajos, kínos kincsünk temérdek. Nézzek szemközt magammal inkább: tüzek, odvak — egyként enyémek. NYERGES ANDRÁS: Varázslat Fekete szemek, vörös szájak, gyönyörű, ostoba varázslat, naponta meggyötörsz, verejték lep el miattad, nincs segítség, fekete, vörös gyöngyök, gyöngyök, megyek az utcán, szembejöttök, arany haj, vörös haj, zizeg, száll, veletek-nélkületek egy fáj, százszor szomjazom rátok, undor taszít, de megszomjazom újból, vacog a fogam, láz fűt, fagy ráz, elvetél mindig minden hajtás, virág sosem bomlik belőle — de mindig hiszem, hogy jövőre. aá,F"k°” Magellán Mikor a horgonyt felhúzták, már tudta, hogy vissza sohse tér az öröm mégis úgy dagasztotta mellét, mint vitorlákat a szél. Nem is öröm volt ez, hanem valami megtalált béke amitől egyszerre szabályosabb és keményebb lett a szívverése. Mert nem az érdekelte, hogy sohasem fogadja rivalgó nép az öbölben, nem lépked le a hajóról feldobott kalapok, zászlók között szakállasán és elgyötörtén. Nem azért indult el, hogy egyszer arannyal és rabszolgákkal megpakolva vitorlázzon a hazai parthoz és a kincseket a fejedelem lábához hordja. Tudta a célt és érezte az utat, s olyan szilárd volt benne a bizonyosság, mint a tengerben úszó jéghegyek, mint az ág-bogas korall-rózsák... Odalépett a kormányhoz. Gyűlölet és félelem lobbant a matrózok szemében amikor látták, hogy teljes fordulatot lendít a csikorgó bütykös keréken. De nem mertek szólni, feszített húrként pattantak egy mozdulatára mert ő volt a férfi, ő volt a hit és a tudás fölemelt arany-buzogánya. Ő volt a férfi, akiben a merész sejtelem fölizzott és bizonyossággá érett. aki élete gyémánt-vesszejével puha szivébe szúr ! a hitetlenek süket seregének. * akinek nem a tunya cifrálkodás okádék-halmaza volt a kedves. nem zsírszagú lakomák, fölhergelt ringyók segítették a győzelemhez. Nem hazug szónoklatok hordókongása. nem sunyi alázat, hanem a hit aranypálcája gyújtotta fel vérét, mint villám a házat... Dicsértessék hát a merész útmutató, aki elvezet az áhított partra. aki teste és lelke darabjait nem romló jelként elénk lerakta. Áldassék hát, akit követve biztosan hajózunk, aki iránymutató fáklya, akinek boldogan fehérlő csontjait seregünk • a túlsó parton megtalálja.
