Petőfi Népe, 1969. április (24. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-04 / 78. szám
1 oldal 1969. április 4. péntéft Egy életút tanulsága yizinger Sándor olyannak született — mint az ő korában a legtöbb parasztember: szegénynek és napszámosnak. A Szabadszállás melletti aranyegyházi homokbuckák a megmondhatói annak, hogy mennyit kellett dolgoznia a puszta megélhetésért. Az emberi életet a fel- szabadulás hozta meg számára is. 1945-ben Peszér- adacson a földosztó bizottságban dolgozik, majd hozzákezdenek a kommunista párt helyi szervezetének megalakításához. Nemcsak alapító tagja volt a párt- jiak, hanem titkára is, 1946. márciusától kezdve. Azóta 23 év telt el és VI- zinger Sándor ma is párt- titkár. Ritka évforduló ez — hiszen kevesen akadnak olyanok, akik megszakítás nélkül közel negyed évszé- szada pártmunkásként dolgoznak. Emellet megalakulásától kezdve tagja a munkásőrségnek. Az elmúlt 23 évről beszélgettünk, miközben lei- tüntetések, elismerő oklevelek és fényképek közt válogatva kirajzolódott a kép: egy nyugodtnakegyáltalán nem nevezhető, küzdelmes életútról. — Minden feladatot szívesen vállaltam, amit bármikor is rám bízott a párt. Volt azonban egy olyan eset, amikor nem örültem a megbízatásnak. 1950-ben, a tanácsok megalakulása után Kunadacson megválasztottak tanácselnöknek. Szabadkoztam, tiltakoztam, de hiába volt minden, vállalni kellett a feladatot. Jövő-menő ember voltam, nehéz volt megszokni az irodát, és a közigazgatási munkát. Közben a pártitkári teendőket is el kellett látnom. Igen nehéz öt hónap volt ez. Am a többi megbízatásra szívesen, szeretettel emlékezik: — 1946-tól 1951-ig Peszéradacson és Kunadacson, 1951-től 1953-ig Tasson voltam pártittkár. Közben pártiskolát végeztem — majd Dunavecsén választottak titkárrá, ahol egészen 1957 tavaszáig dolgoztam. Az ellenforradalom után részt vettem a párt újjászervezésében és mint a járási pártbizottság instruktora jártam a falvakat, hirdettem és magyaráztam a párt szavát. Nagyon kelleit ez akkor is. Azután, 1963-ban, új feladat várt rám. A szalk- szentmártoni Petőfi Tsz-be kerültem pártitkárnak. Az emberek hamar megszerettek — értettem problémáikat, tudtam beszélni a nyelvükön. — 1966-ban megbetegedtem — nyugdíjba kellett mennem. Néhány heti pihenés után újra ott folytattam a munkát, ahol abbahagytam. Amikor tavaly vezetőség-új jáválasztás volt, a dunavecsei községi alap- szerv tagságának rám esett a választása. Valójában még nem is érzem, hogy nyugdíjban vagyok — és ez a jó. Memcsak az elmúlt időszakot eleveníti fel, hanem a jelen gondolataival is foglalkozik. A községi pártszervezet élén új módszereket keres, mert vallja, hogy a pártmunkát hozzá kell igazítani az élet változásaihoz. Gyümölcsöz- teti sok éves tapasztalatait, de meghallgatja a fiatalok véleményét is. Így van ez rendién. i — Bizonyára sok hasznos tapasztalatot gyűjtött ösz- sze. Közülük melyiket tartja a leglényegesebbnek? — Ékre nem könnyű válaszolni, de azt hiszem az elvhűségen kívül a mindenkori igazmondás — a dolgok nyílt feltárása az elsőrendű követelmény. Még a mezőgazdaság átszervezésekor történt az alábbi eset: Felkeresett egy parasztember és elmondta, hogy a szomszéd faluban csak féléves időszakra lépnek be a tsz-be az emberek. — Miért nem lehet itt is úgy csinálni? — kérdezte. Késő éjszaka volt már, amikor a beszélgetést befejeztük, de vitapartnerem megértette, hogy a tsz-t nem lehet félévre szervezni, mert nem csupán a szövetkezetei szervezzük, hanem a parasztság jövőjét is, és ez nagyon hosszú távra szól. MMndig így próbáltam dolgozni — nehezebb vagy könnyebb időszakban egyformán. Ez adhatott erőt és lelkesedést nekem, és gondolom mindenkinek, akik a közös ügyért tevékenykedünk. És még egy valami, ami nagyon kell a pártmunkához: a szerénység, a mértéktartás. E nélkül nehéz jól szolgálni a népet és a pártot. Vizinger Sándornak ez sikerült, mert mindenkor ott állt, ahol a munka nehéz volt. És most sincs könnyebb helyen. Szabó Attila Portré—golyóstollat A fotóművészet élő klasszikusa a francia II; n rí Cartier Bresson, évekkel ezelőtt készített egy sorozatot. A címe nyers fordításban: A munka és művelői. A képek aláírás nélkül jelentek meg, mégis mindenki tudta, hogy melyik szakmát ábrázolják. Áz egyik legsikerültebb egy autógyári röpgyűlésen szónokló férfiről készült, a zsebéből kikandikáló mérőműszer azonnal elárulja foglalkozását. De ha az arcát és kézmondulatát figyeljük, ami a kép középpontjában van, azonnal látható. hogy a cím itt nem a foglalkozásra utalhat. Ez a férfi agitátor. Egy ilyen jellegű képet szerettünk volna készíteni Az ostortól — a mérlegig Egy reklámszakember, ha rá akarná tukmálni a portékáját, rögtön tudná, hogy főleg észérvekkel érhet el nála hatást. Kardos Jenő, az Országos Baromfiipari Vállalat Kiskunhalasi Gyáregységének csoportvezetője nem tartozik a könnyen lobbanó alkatok közé. S valószínű, hogy a feltételezett életrevaló kereskedő adott esetben a tájjellegű sajátosságokkal is számolna. Így például a kiskunok legendás hajthatatlanságá- val. Fél szíve mindig a földdel való „bajlódás” felé húzta. Néha még ma is tárgytalan vágyat érez a mező, a határ iránt, ha zápor után megcsapja a föld tavaszodó szaga, s a városszéli széles, falusias utcákat járva újra ráérez a megereszkedő, mindent betöltő alikanyattájéki csöndre. Hiába, a földműves létnek vannak kiégethetetlen nyomai, amelyek a dűlők közti szabad lélegzetvétel, az ellenőrizetlenség élményéből táplálkoznak. Emberünk, mint „afféle uradalmi cselédek családja” gulyásostorral a kezében eszmélt „Kisszállásán”. A második világháború évei alatt maga is megpróbálkozott az ősi mesterséggel. Földet bérelt, a fészerben szekér állt, a színben eke, borona, fogas. így érte a felszabadulás. Vegyes érzelmek következtek: a harcok utolsó napjaiban megmenteni az értékeket. Mint lovat hajtó ember attól is félt, hogy a németek foga- tosként magukkal „hajtják” a nagy futásban. És végül egyfajta bizakodással nézett az ország életében várható változások elé. Az államosítást követő évek a mezőgazdasági termeléshez közel eső üzemben, Kiskunhalason a baromfifeldolgozó gyárban találták. Dolgozott itt szezon- munkásként néhány alkalommal akkor is, amikor Schneider feliratú cégtábla hirdette még a tulajdonos nevét. De az idények végeztével mindig létszámfölöttinek bizonyult A negyvenes évek végén érezte csak, hogy szükség van rá. S azóta is itt dolgozik. Kétkezi fizikai munkásból lett felelős csoportvezető. Közben felnevelt két fiút. László vasesztergályos Dunaújvárosban, Gyula pedig két szakmában is kiképezte magát: elektroműszerész és autószerelő. Nekik már nem volt közük a hajdan sok küszködést követelő földhöz. Számukra a tavaszi zápor már inkább csak annyit jelent, hogy elveri a vastag port Kunszabó Ferenc: Kardos Jenő munkahelyéhez, a hűvös alagsori teremhez ládák, csomagoló dobozok közt vezet az út, a kiskunhalasi gyárban. Osztályozza a vágott baromfit Az egykori gulyásostortól a precíz mérlegig vezetett a pályája az elmúlt 24 év alatt. Kétévti- zedes gyakorlata révén már mérleg nélkül is megállapítja — 5 dekás tűrésen belül — az áru súlyát S még valami: az egykori szezonmunkás a tavalyi teljesítménye alapján 3166 forintnyi részesedést vett fel. Egyebek közt ilyen jellegű megbecsülést is hozott számára a mechanizmus reformja. No. meg a szabad szombatokat. A csoportjával nincs különösebb gond. Az élet — az üzemben és otthon — kiegyensúlyozottá vált. Mint az üzemi bíróság és a szakszervezeti tanács tagja beleszól a vitás kérdésekbe. De az üzemi demokrácia kiteljesítésével kapcsolatos tevékenységének jellemzőit már nem tőle tudtam meg. Dolgozótársai, Illetve a gyáregység vezetői beszéltek róla. Halász Ferenc Hónapok óta járom a Magyar Bácskát. A eél: a járási és városi vezetés lelkes támogatásával megírni ennek a tájnak a szociográfiáját. A munka — ha erő és tehetség futja — sikerrel biztat. Az öröm azonban szinte sohasem szimpla: a szépen kerekedő anyagból melléktermékek, a gyűjtögető számára is magvas tanulságok csapódnak ki. Ezekből szeretnék néhányat a megye közönsége elé tárni. Kétféle új kezdés A felszabadulást szülőföldemen, a Nyírségen, annak is egyik legsötétebb zugában éltem át. Élénken emlékszem az interregnum tömör félelmet keltő napjaira: a fasiszta német csapatok a falutól északnyugatra, egy homokdűnén állították fel nehézütegeiket, onnan lőtték az Ecsedi láp felől közeledő Vörös Hadsereg egységeit, amelyek természetesen bőven visszalőttek. Fejünk fölött nehézlövedékek vijjogtak és Sztá- lin-orgomák rakétái harsogtak napokon keresztül — az utcák mégsem voltak egészen üresek: emberek tűntek fel minduntalan, s az elhagyott úri házakból, a lezárt üzletekből hurcoltak szét minden megmozgatható! Sőt: éjjel megtámadták a gazdák házait, és elhajtották jószágaikat. Fokozta a rémületet, hogy hajnalonként a német és magyar katonák is visszavisszacsaptak egy kis paZ erza Istvánról, a hartai Lenin Termelőszövetkezet párttitkáráról is, olyan felvételt, amely elárulhatja foglalkozását. Próbálkoztunk vele, bevalljuk, nem lehetett megcsinálni. Zerza Istvánt ugyanis fölösleges volna elkönyvelni úgy, mint jó pártmunkást, funkcionáriust, munkásőrt, két évtizede termelőszövetkezeti tagot. Ezek elhallgattathatatlan tények, de az embert — akit ma Hartán mindenki megbecsül — nem lehet csak ilyen tényekkel, adatokkal, számokkal, vagy gesztusokkal jellemezni. Pontosan húsz esztendővel ezelőtt lépett a solti Dózsa Termelőszövetkeze- be. Itt ismerkedett meg először az igazi, a közös munka ízével, és itt látta először milyen fontos ez a fogalom, közös. Nem kiemelkedő, nagy élmény vitte a pártba, hanem hosz- szú évek kitartó szemlélődése eredményeként alakult ki benne a meggyőződés. Segítenie kell, többet tennie. Nemcsak társaival a munkában, hanem é r- t ü k is valamit. Akkor kerültek a ráncok a homlokára, az időtájt vésődött az arcára néhány kemény vonás. 1953-bam lépett a pártba. Először a Dózsa Termelőszövetkezet alapszervezetének titkára volt társadalmi megbízatásban. Aztán, amikor a dunatetétleni Micsurinnal egyesültek, őt függetlenítették. Az új termelőszövetrázs rablásraÉjszakánként sikolyok és hörgé- sek szálltak a község felett, s mi dermedten lapultunk a hideg anya- földhöz. Ráadásul a szovjet csapatok parancsnokai hosz- szú napokig nem találtak kontaktust a helyi lakossággal: nem volt kivel beszéljenek, nem volt kivel megindítsák az életet... Október huszonhetedikén szabadultunk föl, de az első — kirabolt — üzlet valamikor november közepén nyitott, s az iskolában januárban kezdődött a tanítás. Bajáról október tizenkilencedikén mentek ki a németek, olyan gyorsasággal p>akolózván a Duna vonala mögé, hogy a Vörös Hadsereg gépesített egységei csak másnap délelőtt érték el a Bátmonostor— Baja—Sükösd vonalat. Alig huszonnégyórás interregnum volt csupán, de ez alatt az idő alatt Baja polgárai fegyvertelen nemzetőrséget szerveztek, s tizenkilencedikén délután — a fasiszta csapatok kivonulása után! — nyitva voltak az üzletek. A „semleges” éjszakán népük és hazájuk kezet neve Egyetértés volt, de a tagság korántsem igazolta mindenben ezt a nevet. Sok éjszakát töltött álmatlanul ezekben az időkben. Ügy látta, a hiba a meggyőzésben van, úgy érezte, hiába mondják mások és mondja el ő is a legszebb, vaslogikával felépített érveket — egyszerűen nem értik az emberek. Pedig az ő nyelvükön beszélt, hiszen évekig veük dolgozott. Azt is tudta, hogy a pillanatnyi akarás nem elég. Néha maga is sokáig tűnődött egy-egy fogalmon, kifejezésen. Beiratkozott a középiskolába. Az Egyetértés 1965-ben beolvadt a már akkor is kitűnően gazdálkodó hartai Lenin Termelőszövetkezetbe. A tagság közel sem vonakodott úgy, mint az első egyesülés idején, valamit kezdtek megérteni az emberek abból, amit Zerza István és társai olyan kitartóan igyekeztek megmagyarázni nekik. Persze, a Lenin eredményei önmagukért is beszéltek. A párttitkár félbeszakította tanulmányait, ekkor már a felsőfokú technikumba járt és brigádvezető lett. Mi tagadás, elfáradt egy kicsit, nagy volt az új alapszervezet és maga is úgy gondolta, hogy jobb lesz visszavonulni. De a nyugalom helyett egészen más érzés lett rajta úrrá. És Zerza István ekkor ismerkedett meg azzal az erővel, amely — miközben másokért dolgozott — benne is felhalmozódott. Ezt az erőt nem lehetett figyelmen kívül hagyni, ez valahogy mindig tovább kényszerít. Többet tenni másokért, többet követelni önmagától. 1968 júniusában ismét párttitkárrá választották. Ismét tanulni kezdett, jöttek az álmatlan éjszakák és paradox módon velük együtt jött a nyugalom is, a munka nyugalma. Zerza István azóta diplomát szerzett és, hogy nyugalma továbbra is „háborítatlan legyen”, majd beiratkozik marxista—leninista esti egyetemre is. Baranyi Pál iránt felelősséget érző emberek járták az utcákat, s az emlékezők semmilyen afférról nem tudnak beszámolni! Zsubori György, ma a városi tanács tisztviselője, így beszéli akkori élményeit: — Kiscsávolyban laktunk, édesapám mészáros volt. Előző nap vágtunkf!), húszadikán délelőtt készítettük el az árut. Ebéd után zörgetnek: nyissunk ki! Mondjuk, éppen arra készülünk, teljes gőzzel, d?. nekünk két órakor van a hivatalos redönyfelhúzás. Pontban meg is tettük, s jöttek a vevők: civilek, katonák — szovjet katonák, természetesen, és mind fizetett, kivéve egyet, aki azt mondta, nincsen pénze, de raja nagyon szereti a sertéshúst. Megmértük neki, s jó étvágyat kívántunk hozzá. Pár nap múlva a szomszéd udvarban századkonyha rendezkedett be. Apámtól mindig kértek szerszámokat; elmosva adták visz- sza, megköszönték szépen — s viszonzásul hoztak kóstolót az ételükből: nekem a borscs ízlett legjobban ... Dokumentumokból megállapítható, hogy a bajai
