Petőfi Népe, 1969. március (24. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-11 / 58. szám
M69. március II. kedd S. oldal v. Hajsza a kommunista párt ellen 1919 januárjának közepén az egész nemzetközi munkásmozgalomban nagy megdöbbenést váltott ki az a hír, hogy Berlinben bestiálisán meggyilkolták a német forradalmárok két — világszerte ismert és tisztelt — vezetőjét, Kari Liebknechtet és Rosa Luxemburgot. A gyilkosság hátterében Noéké, a jobboldali szociáldemokrata hadügyminiszter állt. Az ellenforradalom nemzetközi erői elérkezettnek látták az időt, hogy az erőszak minden eszközét harcba vessék az egyre nagyobb tömegeket meghódító és ezért számukra egyre veszedelmesebbé váló kommunista mozgalommal szemben. Az antant magyarországi képviselői már korábban is több esetben felszólították a kormányt a kommunisták elleni erélyes fellépésre. Nyilvánvaló, hogy ezek nélkül is sor került volna a kormány és a szociáldemokrata párt terrorista intézkedéseire. Welt- ner nem véletlenül emlegette a munkástanács január 8-i ülésén a kommunistákkal való leszámolás eszközeiként a terrort, a revolvert és a gépfegyvert. A kommunisták ellen folytatott hadjáratban a jobboldali szociáldemokrata pártvezetősóg járt az élen. A támadást ott akarta kezdeni, ahol magát a legerősebbnek érezte: a budapesti munkástanácsban. Már január 3-án. Vanezák — aki később a Bethlennel kötött paktum egyik előkészítőjeként tett újabb bi- eonyságot munkásáruló mivoltáról — brutális verekedést kezdett — a munkástanács ülésén a kommunisták ellen. Január 28- án pedig a munkástanácscsal határozatot hozattak a kommunistáknak a munkástanácsból és a szociáldemokrata pártból való kizárására. Ez utóbbinak természetesen semmi értelme nem volt, mert a kommunista pártba való belépés magától értedődően egyet jelentett a szociáldemokrata párt elhagyásával. Kísérletet tettek arra is, hogy Ukil, VHáa.BWjalárJil i ito K MÜ N l$I A tC?'\ MAGYARQatZäQI Tagsági jegy. jjVVüJLÍn^v a kommunistákat a szak- szervezetekből is kizárják. Ez irányú törekvéseik azonban megbuktak a szervezett munkásság nagyobb részének ellenállásán, és csak néhány szervezetben sikerült némi eredményt elérniük. A katonatanácsban az erőviszonyok lényegesen mások voltak, ott a kommunista tagok kizárását meg sem kísérelték. A kommunisták ellenségei tisztában voltak azzal, hogy a párt erejének, tömegbefolyásának növekedésében döntő szerepe van sajtójának, mozgósító hatású röplapjainak és plakátjainak. Február 3-án hajnalban a rendőrség megszállta a Visegrádi utcai párthelyiséget, és az ott talált valamennyi újságot, röplapot és egyéb kiadványt elkobozta, a berendezéseket összetörte. A kommunisták számára nem volt kétséges, hogy ezt az akciót a forradalmi erőkkel szemben alkalmazott további terrorintézkedések fogják követni. A kormány magatartása és a szabadon szervezkedő ellen- forradalmi erők egyre nyíltabb fellépése azt az elhatározást érlelte meg a Központi Bizottságban, hogy fokozni kell az erőfeszítéseket a munkásosztály felfegyverzéséért. „Proletárok, fegyverkezzetek!” — ezzel a címmel írt gyújtó hangú cikket február 6-án Szamuely Tibor a „Vörös Üjság”-ban. Weltner, Böhm és a többiek természetesen meg akarták akadályozni, hogy a kommunisták fegyverbe hívó szava a munkásosztály soraiban visszhangra találjon. Azt akarták elhitetni a néppel, hogy a demokrácia vívmányait, a dolgozók érdekeit a kommunisták veszélyeztetik. A dolgozóknak és a íkatonáknak mind nagyobb tömegei ismerték fel azonban, hogy a kommunisták által megjelölt utat kell követniük. A hadseregben növekedett azoknak az alakulatoknak a száma, amelyek magukat a forradalom vörösgárdájának tekintették. A népőrség és a nemzetőrség osztagainak is mind nagyobb száma állt a kommunisták mellé. Egyes üzemek munkásai is hozzáláttak a vörösgárdák szervezéséhez. A „kommunisták ez idő alatt teljesen a maguk pártjára hódították a tengerész nemzetőrséget, amely nyíltan is kommunistának vallotta magát és 2000 főnyi létszámot képviselt. A katonaság is teljesen szimpatizált velük, erősen fokozta sikereiket ez a körülmény, és amellett a népőrségnél és a védőőnségnél is látható volt a kezük munkája...” — mondotta Dietz főkapitány «TŐI az időszakról. Hasonlóképpen megnövekedett a kommunisták befolyása a leszerelt katonák és a munkanélküliek szervezeteiben. A leszerelt katonák és a munkanélküliek sokezres tömeggyűléseken tüntettek a kommunisták mellett. Mozgalmuk a kormányt annál inkább nyugtalanította, mert a leszerelt katonák jelentős része megtartotta fegyverét... Ülésezett a járványügyi bizottság A Bács-Kiskun megyei Közegészségügyi. Járványügyi Bizottság idei első negyedévi ülésén hétfőn először dr. Mohácsi Alajos megyei közegészségügyi, járványügyi felügyelő tartott beszámolót. Elmondotta, hogy a fertőző betegségek száma a megyében örvendetesen csökkent. Míg 1967-ben a megbetegedések száma fölötte járt az ötezernek, ehhez képest tavaly az egynyolcadára esett vissza. Emelkedett viszont — túlnyomórészt a kommunális szempontból mostohábban ellátott városszéli lakosságnál — a dizenté- riás megbetegedések száma. Főként a kecskeméti járásban, illetve a megye- székhelyen az előző évinél több volt a fertőző máj- gyulladás. Mindkét betegség százalékos aránya azonban még így is az országos alatt maradt. Ezután dr. Kovács Gyula megyei szakállatorvos tartott előadást az állategészségügy élelmiszer-higiéniai vonatkozásairól. A kiterjedt témakört felölelő előadás körvonalazta az élelmiszer-higiénia feladatait. Szólott az előadó arról, hogy az eddig is szoros együttműködésben dolgozó megyei egészségügyi szervek a közelmúltban felosztották egymás közt az állati termékeket készítő, tároló, illetve forgalomba hozó intézmények (vágóhidak, ételgyárak, pecsenye- sütők. konzervüzemek, tejüzemek, piacok. üzemi konyhák, vendéglők stb.) ellenőrzését. Hogy az egészségügyi szervezetre ezzel kapcsolatban mekkora feladat hárul, azt jól érzékelteti az is, hogy tavaly a megye vágóhídiam 180 ezer állat, a baromfiipar telepein pedig csaknem 10 millió baromfi került levágásra. Az előadást követő hozzászólásokból kitűnt, hogy az utóbbi években számos kisüzemnek adtak lehetőséget élelmiszeripari tevékenység folytatására, viszont jórészük a legelemibb higiéniai követelményekkel sincs tisztában. Mindezt rendszeres felvilágosító munkával, következetes intézkedésekkel lehet és kell is ellensúlyozni. J. T. Tartalmát és a formáját is tekintve, kitűnő antológiát adott közre a Móra Ferenc Könyvkiadó. A „Hősök voltak” című félezer oldalas mű a magyar és a nemzetközi munkás- mozgalom harminchat hőséről huszonkilenc elbeszélést tartalmaz. (A két számadat azért különböző, mert az elbeszélések némelyike két-három forradalmár életét, tetteit együtt ismerteti.) A könyvpiacon egyébként nem először kapható a „Hősök voltak”. Először 1955-ben, másodszor 1960- bam látott napvilágot, a mostani tehát harmadik kiadásként kerül az olvasó kezébe. (Néhány elbeszélését a közbeeső években különböző gyűjteményekben, s külön is megjelentették.) A mű csaknem másfél évtizedes „pályafutásának” sikere egyrészt a kelendőségére, másrészt a kiadónak arra a szándékára utal, hogy a folyamatosan felnövő ifjúságunk érettebb korosztálya számára példaképei helytállásának tanulmányozása, megismerése végett bővebb lehetőséget nyújtson. A „Hősök voltak” azonban nemcsak a fiataloknak tanulságos olvasmány, hanem az idősebbeknek is. Bemutatja a magyar és a nemzetközi munkásosztály szervezett mozgalmának különböző időszakaiból azokat, akik a kapitalizmus, az ötven évvel ezelőtti fehérterror, s az 56-os magyar ellenforradalom, illetve az utóbbi előtt a fasizmus elleni küzdelemben élenjártak — többségük mártírhalált halva az ádáz harcban. Így ismerhetünk meg izgalmas epizódokat Frankel Leó, a párizsi kommün munka- és kereskedelemügyi bizottsága vezetője, Szántó Kovács János, a múlt század végi agrárszocialista mozgalmak kiemelkedő alakja, Kun Béla, a Magyar Tanácsköztársaság vezető politikusa, a fasiszták által meggyilkolt Rózsa fivérek, Schőn- herz Zoltán, az 56-os ellenforradalom négy áldozata, Mező Imre, Asztalos János, Sziklai Sándor és Kalamár József életéből. És a többiekétől, akik inkább a halált választották, de nem alkudtak meg az osztályellenséggel. A hézagos felsorolás sejteti, hogy a „Hősök voltak” első kiadásától eltérően a 12 és fél évvel ezelőtti ellenforradalom elleni harcban mártírhalált haltakról írt elbeszélések is helyet kaptak a gyűjteményben (mér a második kiadásban is), s e harmadik kiadás annyiban is különbözik á korábbiaktól, hogy ezek legjobbnak minősített elbeszélései mellett az olasz Gramsci-ról, Di Vittorio- ról, Togliatti-ról, a cseh Fucikról, a bolgár Dimit- rovról és a francia Tho- rezről írtak is megtalálhatók benne. A kötet olvasása mindig is időszerű, de most, a Magyar Tanácsköztársaság félévszázados jubileuma alkalmával, különösképpen az. Kegyeletet is ápol a mű, a Marxtól idézett mottójának megfelelően: „Mártírjait a munkásosztály nagy szívébe zárta. Hóhérjait a történelem már odakötözte ahhoz az örök pellengérhez, amelyről papjaik minden imája sem oldhatja le őket.” T. I. B. Szepelnyak: ávdníi >■ í Kassai Ferenc fordítása 6. A főhadnagy rémülten szalutált és rohant teljesíteni az utasítást. Leírhatatlan zűrzavar keletkezett a hídon. A teherautók és tankok nehézkesen fordultak. A jobb partról visszafelé hömpölyögtek az ágyúvontatók. A gyalogság lázas sietséggel igyekezett beásni magát az asztallap simaságú bal parton. S közben keletről egyre újabb és újabb visszavonuló egységek érkeztek. A parancsnokoknak továbbították a „Führer személyes megbízottjának” utasítását. Kreiss az órájára nézett. „Tizenkét óra. Kettőkor érkeznek a páncélosaink. Egyelőire minden rendben. A jobb oldali part védtelen. De a hidat aláaknázták. Meg kell keresnem a vezetéket.” Az ezredes cigarettára gyújtott és a jobb part felé indult. Az Opel követte. „Ez az átkozott Szobko, nem száll le a nyakamról” — szitkozódott Kreiss. „Egy lépést sem tágítok, galambocskám” — gondolta Szobko. A híd közepén Kreiss megállt és térképet húzott elő. Ügy tett, mintha figyelmesen tanulmányozná, s közben a szeme sarkából nyugtalanul figyelte az átkelést irányító főhadnagyot, aki SS-tisztekkel sugdoló- zott. A tisztek kigombolták pisztolytáskájukat és Kreiss felé indultak. „Ez lenne a vég?” — futott át Kreissen a szomorú gondolat. Szobkóra pillantott: Szobko az ülés alatt kotorászott. „Nem hittél nekem — gondolta keserűen Kreiss. — Elrontod az egészet és büszke leszel, hogy leszámoltál az árulóval!” Az Oberleutnant, nyomában az SS-tisztekkel Kre- isshez lépett: — Ezredes úr, megmutatná nexünk a küldetést igazoló okmányokat? — Ügy, szóval ön kételkedik a Führer személyes megbízottjában ? — Pontosan. — És azt akarja tudni, jogom van-e a Führer nevében cselekedni? — Pontosan. — Akkor kénytelen leszek kielégíteni a kíváncsiságát — mondta nyugodtan Kreiss és belső zsebébe nyúlt. Szobko sóbálvánnyá dermedt. „Ha igazolni tudja magát — fasiszta! — gondolta. — Az alávaló! Hát persze, együttműködött a partizánokkal, hogy végül csapdába ejtse a páncélosainkat. Megérte a disznónak ... Ha az SS-ek rám támadnak, közéjük hajítom a gránátokat!” Kreiss azonban irattárcája helyett pisztolyt húzott elő. Egy pillanatra sem emelte fel a hangját. „A Führer nevében!” — mondta és keresztüllőtte a főhadnagyot. Az SS-ek veszedelmesen közeledtek Kreisshez, de ő nyugodtan és hangsúlyozott lassúságával helyezte fegyverét pisztolytáskájába. A számítás bevált. A tisztek két lépésnyire álltak Kre- isstől, minden nehézség nélkül elolvashatták a pisztoly markolatára erősített ezüstlemez feliratát: „Harcostársamnak és barátomnak. Guderian.” Az SS-ek tiszteletteljesen megmerevedtek. — Pisztolytáskákat begombolni! szólt Kreisis. — Így. Most pedig teljesítsék a parancsomat. Leállítani a visszavonulást! Szobko letörölte homlokáról a hideg verítéket, sápadt arcán halvány mosoly futott végig. „Ha meg- ússzuk élve, bocsánatot kérek tőle. Hermann okos fiú, meg fog érteni...” A németek most végérvényesen meggyőződtek róla, hogy az ezredest a legmagasabb teljhatalommal ruházták fel. Kreisst azonban kizárólag a híd alatt rejtőző aknák vezetékei érdekelték. Átsétált a jobb partra és lelépkedett a vízhez. A pillérnél megpillantotta a vezetéket. Miután gyanún felül állt, senki sem kérdezte meg tőle, miért vág ki belőle egy kétméteres darabot... Háromnegyed kettő volt. Szobko erősen megszorította az „ezredes” kezét. — Remek voltál. Hermann! Köszönöm! — Jól van. Majd aztán. A híd megmenekült... Hol vannak a tankok? — Keressük meg a mieinket ! — Rendben. Fordulj meg. Mielőtt az Opel Kapitän legördült volna a hídról, Kreiss magához intett egy tisztet. Őrnagy úr, kinevezem parancsnokká. Senkit sem engedhet át a jobb partra! — Igenis, ezredes úr! Az Opel eltűnt az erdőben. Szobko gyorsan rádió- érintkezésbe lépett a páncélhadsereg parancsnokával. — A tankok közelednek — mondta Kreissnek. — Repülőgéppel fedezik őket. — Kitűnő. Félóra múlva az átkelőhely fölött megjelentek az Iljusin-gépek... A tankok akadálytalanul gördültek át a hídon. A támadás folytatódott. Hermann Kreiss az egyik legnagyobb partizánalakulat felderítő-parancsnoka lett. Ott tudta meg, hogy a Szovjetunió Hőse. Még sok ragyogó akciót, merész rajtaütést hajtott végre. A híres felderítő ma egy területi autóközlekedési igazgatóság vezetője. Kék Volgájával gyakran tűnik fel az utakon, ahol oly sűrűn bukkant fel egykor Opel kocsiján, a legkülönbözőbb német rendfokozatokkal. — Vége —