Petőfi Népe, 1969. március (24. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-16 / 63. szám
IQODf\LO/Wl Káldi János Idegenben Távol az otthoni fáktól, az enyéimet őrző temetőtől, 1 egy foljőtól, amely múld, nyárias, kis énekeket súg nekem ropom, ropom — szinte megállás nélkül — az idegen utat, egykedvűen. Egy hete még, hogy eljöttem, s a lélek, a szív már rosszul érzi magát, s kezdi a vitát ezzel a forró, kő-ezüst vidékkel, az úszó, fáradt, délutáni éggel, amelyen nem mennek az ismerős, könnyű felhődáliák. Csak egy hete még, hogy nem jön elém a dohányszínű utca, s nem játszanak az est piros zsurlói a nagytemplom falán s máris fájdalmas-nagyra nő bennem valamiféle — alig megnevezhető — hiány. Csak egy hete még — nem több! — hogy nem látom a kopár vasúti töltést, mely elnyúlt az égbe sétáimon; csak egy hete még, hogy úgy viselem — akár egy másra-szabott inget — az éjszakám és a nappalom. Leülök egy kőre, s arra gondolok, ami elmondhatatlan, \ amit száz révületben.született, csodás költemény sem mond el igazán. Megtépte a szél, mintha haragudna rám; és én motyogom, motyogom ezt a szót: hazám. A kritikusnak szerencséje van. mert a Pokol r é v bemutatását ankét követte, amely jó alkalom volt arra. hogy a vélemények szembesüljenek egymással, kiigazítsák egymást, s együttesen tegyék tárgyilagossá az ösz- szegzést. A film címe is szerencse: a Pokolrév önmagában felér egy hírverései, mert sejtelmes, közönségcsalogató. Sötét tónusú romantikát ígér kosztümös hősökkel, vagy vér- fagyasztó krimit tele idegfeszültséggel, borzongással — „jó” szórakozást a szó rossz értelmében. A meghívottak, akik előtt a filmet levetítették jobbára .népművelők voltak, s ők is a fentiek szerint „tájolták be” magukat. Azután egyikük elmondta az ankéton, hogy csalódott —. kellemesen csalódott. De nemcsak ő. a film minden nézője így járt. mert a Tanácsköztársaság végnapjaiban kibontakozó emberi drámának ereje van: képről képre jobban magához kör, lenyűgöz. A történet esemény dús és erős sodrású, mint a szűk mederben rohanó víztömeg, amelyet sehol sem akasztanak meg zátonyok. Ebben a filmben nincs felesleges közjáték, üresjárat, kitérő, amiből az alkotók elbizonytalanodására szoktunk következtetni. És minden időrendben, sőt logikai rendben következik, amiből világos, hogy az alkotók a filmművészet hagyományos stílusában készítették filmjüket. Hangsúlyozom, hogy ez nem dicsérete a klasz- szikus alkotói módszernek. Pokolrév Egy filmankét összegezése és nem megrovása a modernnek. csupán a látott műalkotást illető tény. Mindkét stílusban láttunk már jó filmet is, rosszat is. ezért ne essünk abba a hibába, hogy a két stílust egymás ellen fordítsuk. A Pokolrév a maga stílusában kiváló, ezért közönség- sikere bizonyos. Az persze kérdés, hogy mi fér el. és mi nem fér el et™ filmben. Az ankéton is kérdés volt. Egy hozzászóló úgy összegezte friss benyomásait, hogy sokat markolt a film. kevesebb „talán” több lett volna. Valóban: az ember szívesen lelassítana, megállna gyönyörködni egy-egy szép jelenetnél. de nem teheti, mert nagy az iram, az alkotók zsúfolják a szép jeleneteket. és a néző mindegyiket élvezni akarja. A „mi fér el?” megfelelőjeként érzékletessé teszi problémánkat a mazsolás kalács. Mennyi mazsola lehet a kalácsban? ... Csak mazsolától nem lehet, mert akkor már nem kalács. Más hozzászólásból az derült ki. hogy a filmben kész hatalmi csoportosulások vannak, de amelyik póluson a proletárdiktatúra helyileg jelen van. nincs jelen országosan: mintha a háttér hiányoznék ... Vagyis keveset VITA Olvasásra nevelés az iskolában markolt a film. Valóban: a Kormányzó Tanács képviselőit csak nagyon rövid ideig látjuk, és nem szimpatikus szereplőként, mert éppen leváltják a szdvünkhöz nőtt városparancsnokot. A „keveset markolt” kifogással szemben az alkotók elmondták, hogy nem dokumentumfilm készítése volt a céljuk. Játékfilmjükben a korra és a háttérre utaló jelzéseik számomra elegendők voltak megteremteni az atmoszférát. Csak később jutott eszembe, hogy én szigorlatoztam a százharmínchárom nap történetéből, de ez az előny nem adatott meg mindenkinek. tehát nem bizonyos, hogy már az első percben mindenki „helyére teszi” a cselekményt. E néhány megjegyzés nem kívánja lezárni az alapkérdést, és nem is any- nyira az alkotónak címzett kritika, inkább „megfigyelési szempont” a néző számára: ki-ki döntse el magában, hogy belefér-e a filmbe, ami benne van? Kecskemét helytörténetének ismerői az ankéton sok hasonlóságot vettek észre a Tanácsköztársaság történelmi valósága és a film- történet között. Pl. a vörös városparancsnok személyében Sihkó Ervinre, a „lánglelkű. mégis naiv” forradalmárra ismertek, az ellenfelét alakító Sass századosban Héjas Ivánra. A film alkotói nem titkolták a hasonlóságokat, elmondták, hogy sok irattári anyagot feldolgoztak előzőleg. Játékfilmjükbe több dokumentálható tényt beolvasztottak. A filmbeli történet hitelének ez fontos eleme. A forgatókönyvet Galambos Lajos írta. Galambos stílusának itt a kifejező erő és a hajlékonyság a legnagyobb értéke. A néző bírja szusszal a szédületes iramot, amelyet a rendezés diktál, mert a szöveg is viszi. Lakatos Iván operatőr képeinek zártsága a film hiteléhez, képeinek tónusa a film hatásához járul hozzá. Az ankéton azt mondotta egy felszólaló, hogy a filmnek minden alkotóját és mindenkit, aki munkájával hozzájárult a sikerhez. dicsérni kellene. Ez igaz. de lehetetlen. Még a színészi alakítások közül is csak a legnagyobbaknak jut hely. A révész lányát alakító Széles Annáról azt írja a MOKÉP propagandafüzete. hogy „ragyogóan szőke, szép, sudár lány.” Nem tudom, hogy fgy van-e. mert megigézve Széles Anna benső szépségétől. lélekből jövő ragyogásától nem figyelhettem meg. hogy szemre milyen. (Akár csúnya is lehetett volna.1 Kozák András rangos színész, de most. a vörös városparancsnok szerepében még rangosabb lett. Fenntartás nélkül elhisszük neki. hogy a forradalmi elszántság és a meleg emberség összeférhet. A film értékeinek ösz- szegzése helyett azzal fejezem be írásomat, hogy a Pokolrév — anélkül, hogy észrevennénk — megismertet velünk egy kort. amelyről a legtöbbünknek nincsen személyes élménye, de eszméiben a mienk. Zám Tibor OROSZ LÁSZLÓ olyan kérdést vetett fel, amelyhez már eddig is több pedagógus szólt hozzá a kérdésnek kijáró szenvedélyes hangon. Orosz László több diákjának szép érettségi feleletét hallottam. Ha mégis vészharangot kongat, szembe kell néznünk a felvetett problémával. Ez pedig nem más, mint á'»középiskolai irodalomtanítás eredménytelensége az olvasásra nevelésben. Az eddigi cikkek gondolataival az eredménytelenség okainak elemzésében, egyetértek. Csak azzal nem, hogy „tiszteletreméltó ritka kivétel”, ha a szenvedélyes olvasókkal magyartanárjuk szerettette meg az olvasást. Erre csak azt mondhatom, hogy az ilyen, nyilván a saját tárgyuk iránt sem lelkesedő tanárok pályát tévesztett emberek. Merem remélni, hogy nem sokan vannak. Én ezeket tartom „tiszteletre nem méltó ritka kivételnek”. Hogyan érhetnének el az ilyenek eredményt, amikor a tantárgyukat szerető tanárok sem tudnak lelkűk szerinti eredményes munkát végezni? A felvetett kérdés igen bonyolult. A megyei könyvtárban érdeklődtem, hogy szeretik-e az olvasók a költőket. Azt a választ kaptam, hogy nincs annyi verseskötetük, amennyivel az érdeklődést ki tudnák elégíteni. (Szándékosan költőket említek, mivel tudott dolog, hogy a regények iránti érdeklődés, különösen, ha leszűkítjük a kalandregényekre és a csak szórakoztató divatos regényekre, még azok között a középiskolai tanulók között is elég nagy, akik különben nem nagyon érdeklődnek az értékes irodalom iránt.) Valahol ott van a hiba, hogy nem olvas mindenki. A szenvedélyes olvasók viszont olyan nagy forgalmat bonyolítanak le, hogy a számadatok még a város egész lakosságához viszonyítva is nagyok. A vitacikkek még a címükben is felvetik az eredményes munka feltételeit. Mit, hogyan és mikor? — olvasom a szenvedélyesen megfogalmazott címekben. A mit és mikor adva van, azon aligha változtathatunk. Az, amit a tanterv előír és a szöveggyűjtemények tartalmaznak, és akkor, amikorra elő van írva. Csak a hogyan teheti eredményesebbé a tárgyukért lelkesedő tanárok munkáját. A cikkekben szétszórva megtalálhatók a helyes módszeres eljárások, csak össze kell gyűjteni őket. AZ ISKOLAI munka eredményessége szempontjából a tanulók nagy fokú elfoglaltságát (8—10 tantárggyal kell megbirkózniuk!) és egy részüknek csekélyebb irodalmi érdeklődését is figyelembe kell vennünk. Ha a tanulók átlaga elolvassa a kötelező olvasmányokat és azokon kívül néhány ajánlottat, valamint néhány szabadon választottat is, akkor már meg lehetünk elégedve. De vezessenek olvasónaplót (maguknak, nem pedig elsősorban tanári ellenőrzés céljából!). Mindazt jegyezzék fel benne, ami megragadja figyelmüket. Célszerű a fejezetekre és az oldalszámokra is utalni, hogy az olvasónapló segítségével később is bármikor feleleveníthessék az olvasott művek szépségeit. Jegyezzék fel az órákon említett, vagy a tankönyv említette olvasásra érdemes egyéb műveket, köztük sok olyant is, amelyet talán csak az iskolai szünetekben, vagy éppen az iskolából kikerülve érnek majd rá elolvasni. Ilyen olvasónaplót felnőttként is vezessenek. Sok mindent kellene még elemezni, hogy világosan lássuk az eredménytelenség okait, többek között azt is, hogy tanulóink hozzák-e a középiskolába az irodalom és az olvasás szeretetét. Talán a további hozzászólók sort kerítenek erre is. Én még két dologról, az érettségi vizsgáról és az irodalmi órák oldottabb légköréről szeretnék egyet-mást elmondani. AZ EREDMÉNYES iskolai munkát gátolja a néhol túlzsúfolt tankönyv a készen adott elemzésekkel, és nem utolsósorban az érettségi vizsga, amely az előre közölt és általában kidolgozott, bármilyen mutatós tételekkel is szinte arra csábítja a tanulókat, hogy a tankönyvet tanulják meg a vizsgára. Az érettségi helyes módja az lenne, ha a tanulókkal csak azoknak az íróknak-költőknek a nevét közölnék, akiknek a művei szerepelnek a vizsgán. A tanár jelölne ki egy vagy több kézbe adott verset elemzésre, a regény- és drámaíróktól pedig csak egy mű elemzését kellene megkívánni. Így a tanulók nem a tankönyv adathalmazát vinnék el a vizsgára, hanem csak az irodalom szeretetét és több évi rendszeres munkával kifejlődött elemzési készségüket. Az irodalmi órák oldottabb légkörét könnyű elérni, ha a tanulók meg vannak győződve tanáruk irodalom- szeretetéről. Ha a tanár az órán cselekvőén bevonja tanítványait az elemzésbe, és eredményes munkájukat osztályzattal is jutalmazza, a következő órán a számonkérés ideje megrövidülhet. Így több idő jut a további szemelvények szépségeiben való elmélyülésre. Szinte hallom az ellenvetést: nem minden tanuló szereti az irodalmat, és nem képes önállóan meglátni az irodalmi művek szépségeit. De ahogyan pl. a hallást is lehet fejleszteni rendszeres énekkel és zenével, csak legyen akármilyen csekély is, a legcsekélyebb irodalmi érdeklődés is elvezethet a művek igényes elemzéséhez. Így válhatnak tanulóink ösztönös műélvezőkből tudatos műélvezőkké, mint ahogy a képző- művészeti alkotásokat is lehet felületesen vagy elmé- lyülten, tudatosan élvezni. A tudatos műélvezés széppé teszi életünket, és így minden feketebetűs naptári nap pirosbetűs ünneppé lesz, amikor könyvet veszünk a kezünkbe. 38 éves tanári pályámon ezt a gondolatot igyekeztem elmélyíteni tanítványaimban. És talán szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy inkább több, mint kevesebb eredménnyel. A tíz- és húszéves érettségi találkozókon volt diákjaim még egy-egy szép Ady-, Katona-, Madách- vagy Petőfi-óra hangulatát is fel tudják eleveníteni sok idézettel és a művek szépségeinek a felvillantásával. MOST MÁR igazán jó lenne, ha a „szakmabeliek” után a jelenlegi és a hajdani diákok is elmondanák véleményüket. Kiss István Pálfy Gusztáv: Bőség.
