Petőfi Népe, 1969. február (24. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-16 / 39. szám
_ KJ a, már itt vagyok, csak kihúztam a kávéfőző B^ dugóját. Halló! Halló, Ancsa! — Jó, hallom! Azt nézem, hogy most mit fog mondani, hol tölti a szilvesztert? — Csak kihúztam a kávéfőző dugóját. Megkínálnálak egy csészével... — Nevetett. — Hallod? — Jó, azt nézem, hogy most mit fog hazudni. — Ja, nem is figyeltem. Ez most a felesége? Egészen csinos. — Nem tudom a nevét, de mintha már láttam vol- «a valamelyik filmben. Talán azt is Pietro Germi rendezte. — Ezeket mind ő rendezi, mi? Ért ezekhez a dolgokhoz. Ancsa belebúgott a készülékbe: — Állati! — Micsoda? — Hát nem nézed a képet? — Ja, igen, igen, csak elhelyezkedem... — Kati maga alá gyűrködte a díszpárnákat a heverőn. Behúzódott a sarokba, összegömbölyödött, ügyeskedve szür- csölt a feketéből. Bal kezének hosszú ujjaival átfonta a zöld telefonkagylót. Szétbomlott vörös hajának lugasából nézett ki a televízióra, a kékfényű szobában. — Klassz pasi, nem? — Ez az Ugo Micsoda? — Tognazzi. Hát nem? ■— Kicsit töpszli. — Töpszli a fejed! — Jaj, bocsáss meg, drágám, nem tudtam, hogy beleestél. Bizonytalan dünnyögés a vonal másik végén. Tognazzi a szalon óráját nézi. A terített asztal, Chianti, meg pezsgő. Tognazzi fehér ingben, szmokingnadrágban. A felesége kis köténykében sürög-forog. Eteti az urát. A gyerekek. Tognazzi az órát nézi, mennie kell. „Majd a televízióban, éjfélkor... majd integetek .. .” Ancsát mintha csiklandoznák: — Fogadjunk, hogy átveri őket! — Naná! A rohadt dög! — Csak arra vagyok kíváncsi, melyik nőhöz megy? — A rohadt dög! — hajtogatta Kati. Tognazzi érzékeny búcsút vesz a családjától. Rohan. Snitt. Hát persze, annál a n öcsikénél! Aki az Elcsábítva és elhagyatva című filmben is játszott. Kis fekete nő, olyan mint egy fiatal párduc. Ülnek a tévé előtt, éjfélkor. És Tognazzi, a stúdió-zenész a képernyőn pezsgős poharat emel, kacsint... — Nézd, micsoda rohadt dög! Látod? Ancsa hangja: — A fene egye meg, ugrál a kép. Valahol bekapcsolhattak egy mosógépet. Mosógépet, főidőben! — Hát nem látod? — Kati felháborodottan magyarázta: — Ül a nőjénél! Persze, a haverokkal jó előre felvetette ezt a szilveszteri képet. Látod? Halló! C send. Csak a tévéből hallattszott a lehalkított szöveg. Meg az olasz muzsika. Kati letette a csészét, végighasalt a heverőn, arca elborult. Kétszer - háromszor belefújt a kagylóba. •A Központi Sajtószolgálat 1968-as pályázatán harmadik dijat nyert elbeszélés. Szakonyi Károly: * — Halló! Halló! — Na, megigazítottam. A fene egye meg őket! Mosógépet kapcsolnak be főidőben!... És mi lesz a harmadik nővel? Mert még ahhoz is el fog menni, fogadjunk! Halló! Kati? — Itt vagyok. — Mondom, még ahhoz is el fog menni. — Jó, hallom ... — Mi bajod? — Semmi. — Á, te hülye, hát ez csak egy film. — Tudom. Tudom, hogy ez csak egy film. Van ott a kezedügyében óra? Hány óra lehet? — Nem, sajnos az óra a másik szobában van. Talán negyed tizenegy. Halló. \ Kati hanyatt dőlt. Aztán oldalt fordult, a falnak. Ancsa hangja utána kúszott a zöld készülékből: — Na, mit mondtam? Már ettől is búcsúzik! Allatdan bírom! 1/ ati ráugrott a zöld kagylóra. Térdepelt. — Mi 1 a fenét bírsz ezen? Bediliztél? Csend. Olasz muzsika. Harmonika, vagy verkli, ahogy szokták. Kati hátat fordított a kék derengésnek. Kaparászó hangok a membránon. — Kati! Sírsz? A férfi színész torokhangja, női nevetés, római utcazaj, pedig a hang egészen halkra van állítva, hogy közben lehessen csevegni a telefonba. — Sírsz? Vagy mi van? — Most mondd meg!... — Kati gyerekesen szipogott. — Most mondd meg! ötkor végez a hivatalban, ötkor! És minden nap éjfélkor... Azért vette ezt a rohadt televíziót, hogy ő nyugodtan minden nap éjfélig ... — De mit mond? Mégis, mit mond? Valamit csak mond? — Vigyorog. — Mit csinál? f — Vi-gyo-rog! _ J — Hogy? Egyszerűen csak vigyorog? Részeg? — Nem részeg. Megáll az ajtóban és vi-gyo-rog! —■ Nézd! Ennek is gyereke lesz! — Ancsa hangja az jazi filmélvezők hangja. — Te, én azt hiszem, leteszem a kagylót. — Jaj, ne, ne! Ne haragudj! Csak közben néztem a képet és ennek a fekete párducnak’ is... Bocsáss meg! Szóval, csak vigyorog? És te hagyod? — Mit? — Hát amit mondasz! Hogy nem jár haza. — Tehetetlen vagyok. — Meg se kérdezed, hogy hol járt? — Nem merem. — De hátha valami fontos dolga van valójában. — Mindennap? Ugyan már! — Hát persze, mindennap az sok. Hát persze.. 1 — Te, én tényleg leteszem. Nem untatlak ezzel. Most hirtelen rámjött. Nézd csak a filmet. Én leteszem. Kikapcsolom, és ... — Kati! — Csend. — Kati! — Halló!!... — Itt vagyok. — Ne marháskodj! Ha közel laknánk, odamennék most hozzád. Jó lenne? Ez a telefon semmit sem ér! — Te!... Tudod, az is lehet, hogy nincs nője. Hogy nincs senkije. Csak az a gyanús, hogy vigyorog. — Hát ez rém dühítő lehet. — Már arra is gondoltam, hogy egyszerűen csak nincs kedve haza jönni. — De akkor meg mit csinál estig? — Jaj, ebbe beleőrülök! ra ecsúszkált térden a heverő sarkába, a falig, a párnák közé. Már össze-vissza gubancolódtak a párnák. Két kézzel szorongatta a zöld kagylót: — És az a vigyorgás, tudod!... — Ez nem fér a fejembe. — Ancsa mintha csak véletlenül beszélne a telefonba. Hirtelen felkiáltott: — Jaj, nézted a képet? Ne haragudj, de szegény... — Nem néztem a képet! Nem nézek semmit! Semmit! — Csak azért, mert szegény... nézd! Meghalt! — Mit csinált? — Tognazzi. Meghalt. Jaj, nézd gyorsan! Ül a postán egy fotelban, holtan. Nem bírta... Költögetik, de hiába ... Ű, de sajnálom ... — Meghalt?! — Konyec! Isten büntetése, mi? Láttad? Kati lassan a tévé felé fordult, szétbomlott vörös haja mögül nézte az elsötétülő képet. Ancsa hangja reménykedővé vált, szeretett volna visszatérni Tog- nazzi-ra. — Láttad? Halló, Kati! — Legalább errer gondolna. — Kati bámulta a homályos képernyőt. — Erre. Hogy izgulok érte, nem történt-e valami baja. — Eh, ilyesmire ne gondolj! — De hátha! Hátha éppen ma jött volna időben! Csak valahol, valami... Ilyenkor már mindig az jár a fejemben, hogy felhívom a mentőket, a rendőrséget, a kórházakat... — Hülyeség! Anyanyelvűnk védelmében Mini-maxi és a lerendez NEMRÉGIBEN szóvátet- tem, mennyire elszürkíti, szegényíti nyelvünket a hobby, sztori, baki és a többi divatos, idegen szavakat majmoló vagy röví- dítési szándékkal gyártott kifejezés. Talán mondanom sem kell, hogy azóta — még munkatársaim körében is —ugyanolyan gyakran hallom ezeket a szavakat. S bevallom, nem is hiszek abban, hogy egy-egy újságcikk nyomán majd megváltozik a helyzet. Mégis, bármilyen kilátástalannak tűnik is, hadakoznunk kell tovább. Mindannyiunknak, akiknek kedves a szép magyar nyelv, s akik hisznek abban, hogy kötelességünk védeni azt a fel burjánzó gyomoktól. Nemcsak hazafias érzületből, hanem a fogalmak és jelentések, gondolataink tisztasága, egyértelműsége és gazdagsága, teljessége érdekében. Hadd szaporítsam tehát újabbakkal kis gyűjteményemet, melyet a korunkra jellemző divatos szavakból állítottam össze. Azt mondja valamelyik reggel a rádióbemondó, hogy összeállították az éjszaka „mini-krónikáját" ... Egy újságírónő írja valahol — tán éppen a Magyar Sajtó című szaklapban —, hogy „ha ezt a minitanácsot figyelembe veszik .. De olvastam már „maxi sikerről", láttam kiírva azt is. hogy „mini-bár", s azon már meg sem lepődik az ember, hogy a ruha csak maxi vagy mini lehet. Megfigyeltem, hogy ennek a divatnak is a sajtó a legnagyobb terjesztője. Nem írunk már kicsit, nagyot, alacsonyai, magasat, törpét és óriást, nem mondjuk valamire, hogy szűk vagy bő, nincs a szótárunkban ilyen szó, hogy terjedelmes, s ha Petőfi élne, egyesek szerint ma ezt írná ő is: Mini-lak áll a maxi Duna mentében... HOL VAGYUNK már attól, amikor Jókai 100 szót sorolt föl a verekedésre, Maday Gyula a debreceni nyelvjárás szókincséből 120 szóból álló gyűjteményt tett közzé a járás-kelés kifejezésre, Bánóczi József 322 szót szedett össze a buta ember megjelölésére, és akár hiszik, akár nem Lehr Antal professzor 3000 magyar szót talált a részeg emberre. Nekünk a kicsire és a nagyra csak a mini és a maxi maradt. De ki hiszi ezt el majd nekünk utódaink közül? Az úgynevezett funkcionárius-zsargonnak is megteremnek mindig az új „gyöngyszemei”. Valamikor volt az „átbeszél” és a „kitárgyal”, de aztán rájöttünk, hogy át-beszélni csak az utca egyik oldaláról a másikra lehet, s kitárgyalni is legfeljebb az ablakon át kihajolva. De hol vagyunk már ettől? Azóta új „vírusok’’ születtek a hivatali nyelvben is. Moát éppen a „lerendez” a legdivatosabb. Hiába mondták már el hivatásos nyelvművelők, hogy a le szócskának a magyarban általában lefokozó, csökkentő, kisebbítő, valahonnan leszállító, lefelé haladó stb. értelme van. Ha valamit tehát íe- rendezünk, az annyit tesz, hogy nem rendeztük, hanem ellenkezőleg, szétziláltuk a dolgot. Ködösít ez a kifejezés is, mint a többi hivatali zsargon-szó. Nem elintéztük, megoldottuk, rendbehoztuk, megcsináltuk, elkészítettük — csupán lerendeztük ... Érzik a különbséget? Ki beszél így? Aki csak általában „intézte” a dolgot. A LERENDEZ példájára láttam már különböző jelentésekben ilyen szavakat is: legépesít, leszárít, stb., a gépesít, szárit szavak helyett. Sajnos, eltompul a a nyelvérzék. Pedig csak azt kellene megkérdezni az ilyen szavakat használótól: vajon az édesapja, édesanyja, nagyapja mit szólt volna ha így beszélnek előtte? Divat még mindég a be indult — például a pártépítő munka vagy a téli tanfolyam — a megkezdő dött, elkezdődött helyett Egyre jobban terjed a össz-szócska használati amely igazi öszvér szó. A összest jelenti, de íg mondják: az össz-tagság belül, az össz-lakosság, : üzem össz-dolgozói st Teljesen feleslegesen tesz' hozzá, hiszen a tagság, i üzem dolgozói, vagy a 1 kosság kifejezése már ö> magában is az összesét, valamennyit jelenti. HOGY MI a megoldás? Minél egyszerűbben! Kerüljük a bonyolult körmondatokat, a ködösítő szakzsargont, nevezzük magyarul nevén a gyereket. Hogy így nem tűnik majd a hallgatóság előtt olyan választékosnak a beszédünk, s a felettesek előtt olyan okosnak a jelentésünk? Annyi baj legyen! Hiszen az sem kis dolog, ha megértik valamennyien. F. TÓTH PÁL — Tudod, ha megtartottuk volna. — Mit? — A gye-re-ket! Ha a gyereket megtartottuk volna, talán akkor... De éppen attól féltem, hogy majd idegesíti. — Kata felnevetett, kurtán, bele a kagylóba. — Hogy akkor majd nem jár haza ... — Mert az ember spekulál. — Mit mondasz? — Mondom: mert az ember mindig ki akarja számítani, hogy hogyan jobb. Megette a fene. Nézed a híradót? — Nem. — Várj, én is kikapcsolom. Kata nem mozdult. A sarkán guggolt, zsibbadt a lába, de nem helyezkedett kényelembe. A képernyőn egymást váltogatták a városok, utcák, tankok, gyárak, gépek. Tarkóra szorított kézzel fehér inges fiatalok futottak a fal mellett. Repülő zuhan a fák közé. Egy néger miniszter arca. Az ENSZ tárgyalóterme. A bemondó öblös, tárgyilagos hangja. I tt vagyok - Kati? • Mondd csak. • Mit? ■ Nem tudom. hallotta Ancsát a vonalból. — ')u«szcgi Balázs: Hazaidé
