Petőfi Népe, 1969. február (24. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-16 / 39. szám
Olvasásra tanítani - iskolán kívül is Pálfy Gusztáv: Pihenő AFFÉLE küszöbnek tekinthető a Kiskunság új száma. Mint már megírtuk, a megye irodalmi, művészeti és tudományos antológiája utoljára jelent meg, kerek kétéves nekilendülés végére nem pontot téve ezzel, hanem megnyitva az útat az állandó folyóirat előtt. Afféle küszöbnek tekinthető tehát ez az utolsó szám, ahonnan már beláthatjuk az új folyóirat, a Forrás tájait. Bátran állíthatjuk; biztató a kép. Kezdetben több ízben kifogást emeltünk a Kiskunság szerkesztése, az írások csoportosítása és nem eléggé koncepciózus válogatása ellen. A hibák egyre fogytak, s ez az utolsó szám akár lehetne az új folyóirat első példánya is. Nem célunk valamennyi művet és cikket elemezni. Ehelyett inkább az összképet szeretnénk érzékeltetni a legérdekesebb írások bemutatásával. Mindenekelőtt lássuk az irodalmi rovatot. Ezúttal is gazdag a Kiskunság verstermése, összesen 13 vers, amely mégis mintegy áttekintés a Kiskunság költői köréről. A fiatalokat Szente István és Rácz Zoltán képviseli, az öregek közül Sántha György kapott ezúttal helyet. A széles skálára való törekvés önmagában is dicsérendő, külön elismerést érdemel azonban a szerkesztőbizottság azért a törekvéséért, hogy feltérképezze a megyét és ismét nyilvánosság' elé segítse a már régen hallgató, de értékeket jelentő alkotókat. Ezúttal a 80. életévén túllevő Sántha Györgyre esett a választás, aki két évtizede most először szólalt meg újra. Gál Farkas két nagy és három kisebb versével szerepel ebben a számban. Külön szeretnénk azonban felhívni a figyelmet Pécsik Dezsőre, akinek szinte „fogadott apja” a Kiskunság. Itt indult el, s mégis nekünk is meglepetés a most közölt „A szótlanok ordítása” című nagy verse. Jó célt szolgált a Kiskunság, ha olyan nagy kritikus, mint Komlós Aladár, vállalta, hogy bevezető méltatást írjon a vers elé. Pócsik erőssége főként képeiben van. Hadd idézzük itt példának négy sorát, amelyben a volt napszámos szegényparasztok sorsát ábrázolja: Friss italotok sem volt, csak ! az ige könyökölt vállaltokra, / miközben nyolcvanezer holdas / testté lön. A jövőt illetően is alighanem a legnagyobb gondja a széppróza lesz megyénk folyóiratának. Egyetlen országos szempontból is jelentős írónk, Raffai Sarolta, nem tehet eleget annak a friss érdeklődésnek, amely körülötte támadt. Annál szebb, hogy bár neki ugyan nincs szüksége már a helyi fórumra, mégis igyekszik teljesíteni a szerkesztő bizottság kérését, s írásai mindig díszére válnak a Kiskunságnak. Ezúttal egy regényrészletet olvashatunk tőle. Az irodalmi rovat másik érdekes szépprózai írása Simonka György tollából jelent meg. Kedves, bensőséges emlékezés Juhász Gyulára. A megformálás méltó a nagy költő emlékéhez, az írás maga értékes adaléka Juhász Gyula portréjának. AZ ÉLŐ MÜLT rovat továbbra is híven követi a nagy hagyományok feltárására vonatkozó célkitűzéseket. Ez egy megyei folyóirat legfontosabb feladatai közé tartozik, hiszen olyan cikkeket publikálhat különösebb terjedelmi korlátozások nélkül, amelyek elhelyezésére másutt nehéz volna módot találni. Kiss István a tudós Váczy István életrajzát közli ebben a számban. Szabadi Sándor Kecskeméti Végh Mihályról Nem tudom, mások hogy vannak vele, de én kevés szenvedélyes olvasóval találkoztam eddig, akivel a magyartanára szerettette volna meg az olvasást. (Ha azt mondja erre valaki, hogy van olyan is, az csak a tiszteletreméltó ritka kivétel.) Hogy az irodalomtanárok, a magyarórák miért nem alkalmasak arra, hogy a diákok többségét egész életre a könyv, az olvasás szenvedélyes szeretetére szoktassák, annak többféle oka van. E lap hasábjain Orosz László, Szekér Endre és Beke József leplezetlen őszinteséggel írtak erről. Fejtegetéseikkel nehéz lenne nem egyetérteni. A téma fontossága, a kialakult helyzet egész problematikája szükségessé teszi, hogy minél többen tollat ragadjunk, szót emeljünk ez ügyben. Természetesen a tanítási órákon kell (kellene!) elsősorban olvasásra és az olvasás, az irodalom szeretetére, értésére tanítani a fiatalokat. Ehhez persze sok minden kellene: feloldani a még gyakori ridegséget, merevséget; szenvedélyesebb és szubjektivebb tanári magyarázatokra, a tanár—diák viszony meghittebbé tételére lenne szükség. Az egyes művekről, vagy a művek részleteiről, de akár az írókról, költőkről általában több egyéni vélemény kialakítását kellene szorgalmazni. (Ám hogyan történhetne meg ez ott, ahol a tanárnak sincs egyéni véleménye, ha ő is csupán a tankönyvek elcsépelt, legtöbbször szürke és unalmas frázismegállapításait ismétli meggyőződés nélkül?) Van jó példa is: egyik tanár barátomról tudom, hogy nem egyszer 5-ös jeggyel jutalmazta azt, aki az óráján vitatkozott vele az éppen tárgyalt költészeti témáról. Ez kellene. Az, hogy az órák légköre családias, meghitt, felszabadult legyen, ahol mindenki kellemesen érzi magát, nincs gátlása, félelemérzése, mert tudja, hogy szabadon megnyilatkozhat, véleményt mondhat, s előállhat még kételyeivel, ellenérzéseivel is. Arra kellene nevelni, biztatni tanulóinkat, hogy maguk alakítsák ki véleményüket, ne fogadjanak el emlékezik meg. Igen fontosnak tartjuk Heltai Nándor cikkét a kecskeméti szervezett munkásság kulturális törekvéseiről. Kiterjedt búvárkodásaira támaszkodva lelkesen írta le megállapításait és következtetéseit. Kár, hogy — nem tudni szerzői, vagy nyomdai hiba-e — helyenként értelemzavaró hiányok csúsztak a szövegbe. A Hazai tükör három riportot tartalmaz. Zoltán Zoltán a konzerviparról vitatkozik egy igazgatóval. Érdekesen állítja szemben a véleményeket anélkül, hogy végső ítéletet mondana. Gondolatébresztő írás, de nem ártott volna némi szerkesztői beavatkozás a közlés előtt. Színes, érzékletes Hatvani Dániel tisza- kécskei riportja és hasonlóan csak jót mondhatunk az ágasegyházi tanyavilágról szóló beszámolóról, amelynek Nagy Piroska a szerzője. Szabó János Diószegi Balázs festőművészről rajzolt beleérző, rövid portrét. Itt jegyezzük meg azonban, hogy a jövőben helyes volna a megjelentetett képek címét is közölni. A Horizont rovat címéhez illően valóban kitekintés a nagyvilágra. Irásműnek is kitűnő Fazekas Lajos modern riportja Grigorij Csuhrajjal. Vadas Zsuzsa, Christian Jacque filmrendezőről írt érdekesen. Külö- lös értéke ennek az írásnak, hogy a filmművészet esztétikai kérdéseiről is világosan, találó megfogalmazásban tudott szólni. Egy rendkívüli élmény a témája Tarján Istvánnak. Varga Mihállyal, a Kiskunság szerkesztőjével meglátogatták a nyáron Fábry Zoltánt.) A riport érzékelteti nemcsak a nagy író mindennapjait, lebilincselő egyéniségét, hanem rajta van a találkozás frisseségének hamva is. Gazdag a Szemle rovat, s külön említést érdemel a szlovákiai magyar irodalom ismert képviselőjének, Dobos Lászlónak méltatása Tolvaj Bertalan tollából, aki szintén neves vezéregyénisége a szlovákiai magyar szellemi életnek. A KISKUNSÁG utolsó száma tehát érdekes, színvonalas és változatos. Megmutatkozik benne, hogy valóban felfelé ível az út, a megyében élő alkotók mindinkább helyet követelnek maguknak és megérdemelték, hogy fórumot kapjanak. A Forrás, amit az egész országban terjesztenek majd, bizonyára méltán sorakozik fel a többi vidéki folyóirat mellé. Egyetlen feladat vár még a szerkesztőbizottságra, amely valóban sürgős: Javítsák meg a megye folyóiratának küllemét, tegyék modernebbé a tördelést és ügyeljenek a sajtóhibákra, amelyek ebben a számban bizony még bosszantóan burjánzanak. M. L. készen, gondolkodás nélkül semmilyen állítást, kinyilatkoztatást, származzon az akár a tankönyvből, akár a tanártól. Ha a diák megküzd, megszenved saját igaznak vélt állításáért, akkor az nyomot hagy benne, akkor maradandó lesz. Csakis így érjük el, hogy a diák nem csupán a „lecke” miatt, a jegy miatt, a rettegett következő óra miatt tanul, hanem saját gyönyörűségére is, és elsősorban azért. (Mellesleg: nem tudok elképzelni szomorúbb dolgot, nagyobb bűnt a pedagógia megcsúfolásában, mint mikor a magyarórán feszélyezett, merev a légkör, amikor a rosz- szul értelmezett tanári tekintély és szigor megdermeszti a hangulatot ott, ahol a szépség és gyönyörködés, az esztétikai élmény és az elmélyült gondolkodás, a művek élvezete kellene jelen legyen. Sajnos, sokszor nem így van. Hogy mi van helyette, arról oldalakon át lehetne írni! Szekér Endre meggyőzően érvelt az író—diák találkozók mellett. Igaza van. Azt tenném még hozzá ehhez, hogy a diákok iskolán kívüli, órán kívüli munkájában nagyobb szerepet kellene szánni az irodalommal való foglalkozásnak. Szavalóversenyekre gondolok, közös felolvasásokra, irodalmi színpadok, szakkörök rendszeresebb és tervszerűbb működtetésével. Az a tapasztalat, hogy a diákság javát elsősorban nem a tankönyvízű, iskolai tanulmányokat közvetlenül segítő foglalkozások, témák érdeklik, hanem inkább az olyan kérdések, művek, melyek éppen tá- voliságuk, esetleg furcsaságuk miatt nincsenek szoros kapcsolatban a tantervvel. A tanár felkészültsége, korszerű ízlése a biztosíték rá, hogy a látszólag zavarosban, a bonyolultan feltáruló világban a diák képes legyen előbb-utóbb eligazodni. Sokkal nagyobb arányban kellene részt venniük diákjainknak a különféle városi művészeti és irodalmi rendezvényeken. Persze, ehhez az kellene, hogy a magyartanárok is elmenjenek azokra. Egy-egy szép vers- vagy prózarészlet, ha átéléssel, szépen hangzik el a színpadon, egy színes, tartalmas előadás a TIT-ben, vagy másutt, aktív részvétel az irodalmi színpad munkájában eredményesen kiegészítheti, segítheti a magyarórákat, a magyartanárokat abban a törekvésükben, hogy az olvasást az eddigieknél jobban megszerettessék. Meg kell érteniük diákjainknak, s éppen az irodalomórák vonzó légkörében, hogy nem olvasni annyi, mint becsukni a szemünket a világ előtt. És azt, hogy gyenge fércművet olvasni, vagy rosszul, az igazi élmény hőfoka nélkül olvasni — annyi, mint csupán félig élni; annyi, mint megfosztani /önmagunkat az igazi szellemi gyönyörűségtől, attól, hogy a világot és benne önmagunkat fokozatosan megismerjük. Azt mondanám tehát végezetül és összefoglalásképpen: elsősorban ne a tankönyvben, ne a tantervben, ne az ahhoz való merev ragaszkodásban keressük az okát annak, ha tanulóifjúságunk nem úgy szereti az irodalmat, a könyvet, az olvasást, mint ahogyan mi türelmetlen hitünkkel szeretnénk. Hanem abban: elég színesek, elég felszabadító erejűek, elég szenvedélyesek és elég egyéniek, elég magávalraga- dóa/k, s mindezek alapján elég vonzóak a mi irodalomóráink és a szakköri foglalkozásaink? Olyanok, hogy mások helyében mi is élvezettel végig ülnénk őket? Mert ha nem olyanok, akkor baj van. Az ám: mi lenne, ha ebben a vitában a diákok is megszólalnának? Varga Mihály Ezt kérdeztem. S te álltái győztesen mellettem, ahol senki sem, kicsi kezedben zászló. „Higgy bennünk!’’ — ez volt írva rá. Aztán elmentél innen messzi. — Most én lépek a falakon ki, hogy egyszer még, mint régen, nefelejcskéken rám nézz. FELFELÉ ÍVEL AZ ŰT A KISKUNSÁG űj szamáról Csordás Nagy Dezső: JANI Mikor az embert kétségekbe zárják a bombaműves szellemek: szívébe lép, s mint egy virág, kinyílik egy gyerek, és szemei mint a nefelejcs szirmai fénylenek. Jani! — Mikor gondok, betegség otthonom négy falát bevehetetlen erőddé emelték, — te törted át. Parányi nyelved pergette gyorstüzét, fénylőn szállta át galambraj-szavad szilárdnak hitt mindenik falamat. És kitűztem fehér zászlóimat. Hát van élet mégis a csillagokban? értelmes, tiszta, fénylő, angyali? — ezt kérdeztem: Jani! Hát lehetnek még mások az emberek? s nem végződik az időtlen menet az ősök vadonéban?
