Petőfi Népe, 1968. december (23. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-08 / 288. szám
Fekete István: Jó ember \Tannak kiváncsi olvasók, akik megnézik a könyv, ” vagy elbeszélés végét, hogy jól végződik-e. Ezeket az érzékeny lelkeket megnyugtatom, ez az írás jól végződik és elárulom egyúttal, hogy a címben jelzett „jó ember” — én vagyok. Elég későn jutottam hozzá, mert eddig mindenféle más címeket viseltem, amelyekről szerénységből csak keveset írok. Valamikor például jó atyám, ha megérkezett valahonnét, azt kérdezte: — Itthon van az a „lókötő”? Egyik drága, öreg tanárom pedig valamely helytelen cselekedetem után azt mondta: — István, címeres akasztófavirág voltál és az is maradsz! — Ebben a megállapításban csak a címer adományozásnak örültem, mert addig nem volt címerem és ezt nagyon nélkülöztem. Ezek a régi címek is tetszettek nekem, de nem annyira, mint ez az új, amelyet ismeretlen atyától kaptam, aki kerítésünk mellett ment kisfiával és ablakomra mutatott: — Látod, kisfiam, itt jó ember lakik. Olyan meggyőződéssel mondta, hogy elhittem, s azóta érzem is, hogy jó ember vagyok. A jóemberséghez fészekodúk kellenek, madáretetők az ablakba, napraforgómag (tökmag is jó), faggyú, vagy szalonna (nem sózott) és mindezek megszerzésére bátorság és akarat. Az utóbbiak fontosak! Az ismeretlen jó atya azért mutatott ablakomra, mert etetőimre úgy szálldostak a cinkék, rigók, csuszkák (népszerű nyelven: kurtakalapács...), mint kaptárba a méhek, s az éjszaka elveszett kalóriájukat akarták sürgősen pótolni. Jó embernek lenni, bár felemelő érzés — nem mindig könnyű. Alázatosság is kell hozzá. Egyik barátom — akitől napraforgómagot szoktam kunyerálni — például azt mondta, hogy nem csodálkozna, ha legközelebbi látogatáskor napraforgós pozsonyi kiflivel kínálnánk meg. Szóval meggyanúsított, hogy nem a madarak eszik meg az olajos magvakat, hanem kedves családom és vendégeink. A sértést alázatosan lenyeltem és nyugodtan hivatkoztam madaraink nagy létszámára, mert körülbelül száz ilyen kis kasztosom van. De még a nagymérvű napraforgómag-fogyasztás mellett is vannak zökkenők. Olykor úgy felemelkedik a fogyasztás, hogy egy szép este váratlanul elfogy az ennivaló és reggel már nem tudok etetni. Most jön a bátorság, mert erre is szükség lehet. A jóemberjelölt fireg, forog ágyában, aztán zaj-í*- talanul felkel és kioson a kamrába, melyet spájznak nevezünk. Kioson és vacog a foga, mert a kamrában hidegebb van, mint kint és ő nem kelthet gyanút komolyabb öltözködéssel. A kamra polcán egy tálban kockára vágott nyers szalonna van előkészítve másnapi olvasztásra. A kockákból hősünk tíz-tizenöt darabkát papírra kotor és a tál készletét megfelelően rendezi, hogy a hiány fel ne tűnjék... aztán akkorát tüsszent, hogy a befőttek hólyagpapírja majdnem beszakad. De reggel aztán nagy az öröm, s az etetőkön olyan dobolás, kopácsolás kezdődik, hogy alig tudom megírni jó emberségem egyszerű történetét. Nem baj! A kis kék-sárga kabátkák alatt telik a begy, virul az élet és nekem is részem lesz a kiáltásban, amikor a kis cinkék azt kiáltják, hogy — Pipitér, pipitér! — üdvözölve azt a kis virágot, melynek tudományosan százszorszép a neve, de a cinkék ezt még nem tudják. Minden elképzelhető helyen meghúzódnak, ahová nehezebben oson be a nyest és valami kóborló menyét. Bevallom azt is, hogy a madárkák leleményessége több ízben erősen próbára tette büszkeségem is, mert egyesek a teraszon kitömött túzok farka alatt helyezkedtek el, megfelelő fészket csinálva a pompás madár tollai közölt. A benne rejlő molytenyészetet azonban nem bántották. Csodálatos trófeám ezáltal kissé eltorzult, vadászbarátaim azonban még így is megcsodálják a hajdan tizenhét kilós madarat és a másik falon elhelyezett zord vadmacskakandúrt, amely — érthetetlen! — szintén évről évre kopottabb lett. Mi van ezzel a macskával? ... Egyszer aztán megtudtam. Csendesen üldögéltem a teraszon, és gyönyörködtem a két kis cinegében. Izgatottan tanácskoztak egy darabig, s mintha a kis „asszony” azt mondta volna a „férj’’-nek: — Eredj csak nyugodtan, ez nem bánt, ez jó ember ... — Szabad? — cippentett a „férj” és felrepülve a gyilkosszemű kandúrra, pamacsokban tépte ki szőrét és vitte fészeknek. Kicsit elszomorodtam, de nevettem is: A legszebb két trófeámat teszik tönkre— és áldozatosan, de emelt fővel hagytam sorsára a két gyönyörű vadászzsákmányt, amelyeket — egy jó ember nem hazudik — nem én lőttem. Lakóelődöm hagyta itt nekem, s a molyoknak... Bodor Miklóssal — Nézd ezt a katángkó- rót. Háromfelé tagolódik, innen indulnak ki az erek: emitt a szára hajlik a mélybe... Nézem a kórót, miben se különbözik a többitől. Bugaci kóró, amelyet tovagörgetett a szél. De a festő előveszi a vázlatfüzetét és belerajzolja. A rostokat, az ereket. A szárat. És akkor látom meg a kóró szépségét. A vázlatfüzetben 6ok-sok ilyen van már. — Mire jók ezek? Szemüvege mögött fény villan a szemében. — A természetet meg kell ismerni. Ha tehetem, kijövök ide az erdőbe, meg a pusztába. A természet titkait ellesni. Goromba őszi zimankóban tapostuk a minap a cserjést Bodor Miklós festőművésszel. Nem voltunk egyedül, velünk tartottaik tanítványai, a Holló László Képzőművészeti Kör tagjai, valamennyien félegyházi fiatalok. A festő vitte-vitte a tanítványokat, ki tudja hányadszor már fáradhatatlanul. Legtöbbjük üzemi dolgozó, segédmunkás, vagy diák, hóna alatt vázlatfüzet, kezében rajzszerszám. — És az eredmény? — Nagyon szeretik a természetet. Valóban. Közös alkotóműhelyüket bugaci növények díszítik, lekókadt napraforgó, beérett kukorica, bojtorján és ballangó, meg szamárkenyér — tele velük a kedves kis helyiség. És a tanítványok rajzainak, festményeinek legtöbbje is ez: a természetből vett témák. — Ezzel kezdjük. — Eb hogyan folytatják? — Aztán jön az Ember. És a dolgok összefüggései. Sokat vagyunk együtt. Elméleti óráinkon mindez sorra kerül. Érdekes, vonzó ember Bodor Miklós. Legjobban talán úgy jellemezhetnénk: társaságában lassabban megy az idő. Felötlik a probléma: egy kép a falon, virág a vázában, a napsugárnak vékony csíkja a függönyön át. A vizuális és titkos világ valamilyen darabja. És mindezt „meg kell beszélni”, megfejteni a titkot. Aztán ábrázolni. Hogy mindenki megértse. íme, egyik képe, közölte már lapunk is: tehén, mögötte ősi eke. Szánt a tehénke. Izzad, húzza az ekét. Gyomrában pedig traktor, munkagépek. Mi ez? Lázálom szülötte? Nézem, nézem, sokáig, mígnem megindul belsőmben egy mechanizmus és érezni kezdem a kép értelmét. Az ősi paraszti munkától vezetődik át a gondolat a korszerű jelenbe. Amikor tehe- nek-húzta eke nyomán hullott a mag, ma pedig már a gép végzi a nehéz munkát. — Milyen irányzathoz tartozónak vallja magát? — kérdezem. —- Egyikhez sem. Ügy látszik, még fejlődőben vagyok... Mosolyog hozzá. A ma negyvenhárom éves nagykörűi parasztgyerek (az marad mindig: kedves, mosolygós, őszülő halánté- kú, nagy gyerek!) ma is olyan optimizmussal nézi az életet, mint amikor Edvi Illés Aladár és felesége kiment hozzá a szolnoki művésztelepről, megnézni, mi igaz abból, amit a hatodikos kisfiúról mesélnek. És igaz volt: csuda dolgokat fest az a parasztfiú! A mester és felesége biztatta őt is, szüleit is. Ám amikor — már süvölvény korában — halomra alkotta a jobbnál jobb parasztportrékat, édesanyja így szólt: „Haszontalan ez a fiú, nem akar dolgozni” — összetépte, megsemmisítette valamennyi képét. Talán ez volt élete egyik legkeserűbb pillanata. És mennyi munka, mennyi törődés! Ifjúmunkásszervező, aki megbarátkozik a szovjet katonákkal és százszámra rajzolja-festi a katonaképeket. Vasvárott Tolbuhin és Konyev mansallról hatalmas transzparenseket készít. Katonaszökevényként Egerben az apácákat — akik bújtatták őt —, rajzolja le. Aztán segédmunkás a Félegyházi Vasszerkezeti Gyárban. Magánúton — éjjel tanult! — érettségi. Még tovább: rajztanárképző. Közben már Kiskunfélegyháza népművelési felügyelője. Aztán ismét a Szegedi Tanárképző Főiskolán — immár magyar szakon tanul. Mostanában szerezte meg a diplomát. Emellett a rajzok százai, ezrei. A bizarr, kedves, szívbe lopózó alkotások. Nyolc kilométerre a várostól tanyát bérelt, azt rendezte be — jobb híján — műteremnek. Kerékpáron jár ki, vagy felkéredzkedik egy kocsira. Ám ez iszonyúan szétszabdalja az időt. De megnyugtat. A tanyán, a pusztán és a bugaci erdőben érzi igazán otthon magát. Kiegyensúlyozott ember, szuggesztiv művész. Balogh József Abrahám Rafael: Falun. A gyakorlati feladatokkal törődjünk Megjegyzés a nemzeti öntudat vitájához Úgy gondolom felesleges vitatni, hogy a nemzeti öntudatról folyó eszmecsere élénk érdeklődést vált ki azok körében, akik hozzáteszik a maguk véleményét, és azok körében is, akik csak gondolkodnak a nemzeti öntudatról, s magukban fogalmazzák meg álláspontjukat. Még ha el is hangzanak olyan vélemények, hogy hovatovább a vita kedvéért vitatkozunk csupán, abban igazat kell adni a témához hozzászólók nagy többségének, hogy a nemzeti öntudatról folyó vitának gyakorlatiasnak kell lennie, hiszen napjaink alapvető kérdéseiről van szó, s valóban a célhoz legjobban a közérthető realitások visznek közelebb bennünket. Éppen ezért szeretnék magam is megjegyzéseket fűzni a Petőfi Népe november 3_i számában megjelent cikkhez. A cikk lényeges megállapításaival feltétlenül egyetértek, mindenekelőtt hangsúlyozom jó szándékát, s azt a törekvését is, hogy a vita folyamát a jelenleginél még helyesebb mederbe terelje. A cikkíró felteszi a kérdést: mit asináljunk az olyan fogalmakkal, mint a „jó magyarság” — „magyar szolidaritás” — „magyar hivatás” stb.? Mert — mint írja -_, ezek a fogalmak nem tehetnek arról, hogy a fasizmus lejáratta jelentésüket — tehát valamit kezdeni kellene velük. Mindez igaz. Csak az a kérdés, hogy hogyan és főként milyen céllal? Vajon végeztünk-e már valamiféle számvetést a tekintetben, hogy népünk túlnyomó többsége mit ért ma ezeken a régi fogalmakon? Meggyőződésem, hogy ha végeznénk egy ilyen felmérést, talán nem is kellene annyira sietnünk a régi fogalmak re- habilitásával, illetve nem lenne feltétlenül indokolt, hogy e meghatározásokat mielőbb besoroljuk a mai közérthető fogalmaink sorába. Felmerül a kérdés, hogy miért? Először is azért, mert azok a fogalmak, melyek ma a társadalom tudatában leginkáb előfordulnak, nagyonis megfelelőek és közérthetőek (szocialista ha- zafiság, szocialista nemzeti egység, proletár internacionalizmus). íme itt egy példa: népünk az elmúlt évek során, támogatva a vietnami nép igazságos harcát, alapjaiban ismerte meg az internacionalizmus lényegét. Ügy érzem, hogy a többi fogalmakkal Is így vagyunk. Másodszor azért sem Indokolt e régi fogalmak átértékelése, mert nem hinném, hogy ettől különösképpen növekedne öntudatunk vagy éppen jobb hazafiak lennénk, de még egészséges és jogos nemzeti büszkeségünket sem táplálnák különösképpen. A cikkíró a nemzeti büszkeség érzéséről szólva helyesen állapítja meg, hogy mit sem ér az olyan büszkeség, mely nem párosul erkölcsi követelményrendszerreL Viszont feltehető egy másik kérdés is: mennyit érnek azok a régi fogalmak, melyeket nem azért tisztítunk meg a reájuk tapadó szennytől, mert életbevágó szükségünk van felhasználásukra, hanem csupán azért, hogy úgymond, végtisztességben részesítsük őket. Végül ennél a kérdésnél időzve még valamit; vajon a szavak önmagukban meghatározhatóak-e? Érdemes-e a szavakat átértelmezni akkor, amikor jól értjük társadalmi méretekben is a lényeget. Mai fogalmaink nemcsak nevükben különböznek a régiektől, hanem legfőképpen abban, hogy forradalmi múltban és a szocialista jelenben gyökereznek, s magukban hordozzák a realitásokat. A nemzeti öntudat kialakításában igen nagy jelentősége van a gyakorlatias kérdésfelvetésnek és teljesen egyetértek a szóban forgó cikk írójával, amikor sürgeti az olyan vitát, amely akörül folyik, hogy miként lehet ás kell okosan szeretni a hazát. Ahhoz azonban, hogy gyakorlatiasak maradjunk, alapvetően szükséges azoknak a tényezőknek sokoldalú feltárása, melyek befolyásolják napjainkban a nemzeti tudat fejlődését. Nem hinném, hogy nemzeti tudatunk fejlődésének helyes irányát meg tudná változtatni a magyar labdarúgó-válogatott — még ha vereséget vereségre is halmozna, vagy pedig ha állandóan győzne is. Véleményem szerint némelyek túlbecsülik azt a veszélyt, amelyet közkeletű szóval „futballhazafiságnak” neveznék. És végül a példák után néhány konkrét tény: megvannak a módszerek és egyre gyarapodnak az eszközök is ahhoz, hogy minél szélesebb körben — társadalmi méretekben tudjuk megértetni és elfogadtatni a szocialista hazafisághoz tartozó követelményrendszert. Az ifjúsági szövetség, a társadalmi szervezetek helyes nevelési rendszerükkel nap mint nap elősegítik, hogy e követelményekből egyre többet valósítsunk meg. Ilyen fontos lépésnek tartom az általános és középiskolákban bevezetésre kerülő honvédelmi oktatást is. A hogyan dolgában tehát nem állunk rosszul, csak dolgozni kell szívósan és persze türelmesen, mert az eredmények nem olyan gyorsan jelentkeznek — mint egy labdarúgó-mérkőzésen. Szabó Attila
