Petőfi Népe, 1968. december (23. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-01 / 282. szám

1968. december 1. vasárnap K oldal Mozdul a köd Fischerbócsán Mintha visszafelé pereg­ne a film; a műúthoz kö­zel még nagy szőlőstábla terpeszkedik el, leveleit az ősz elrozsdásította, a dűlő- úton befelé haladva azon­ban parcellákká szűkülnek a táblák, egy-egy kis sző- lőcske, gyümölcsfák, nad- rágszíj-kukoricaföldek, el­száradt, kígyózó tökindák­kal, ritmikusan ismétlődő szárkúpokkal, ezek a ha­gyományos őszi táj díszítő figurái, s aztán, jó három kilométer után a tanyák házsorokká torlódnak ösz- sze, szabályszerű kis tele­pülés ez, a falujelleget erő­síti az elővillanó gúlaalakú templomtorony, van isko­la, vegyesbolt, italbolt (az utóbbi kettő pár éves, itt mutatósnak számító iker- létesítmény), földbetöppedt, jelentéktelen kis kultúrte­rem. .. Mikor állt meg itt az idő? Húsz, ötven, száz éve? Amikor a falvakhoz még nem értek el a kövesutak... Mert Fischerbócsára, s a még távolabbi Bagibócsára csak a már említett dűlő- űton át lehet eljutni, de akkor is csak száraz idő­ben. Esőben, hóban, lófo­gat kell ide, meg erőgép... ■ ■ ■ ■ Molnár Ferenc bócsai ta­nácselnökkel, meg Tóth Boldizsárral, a községi is­kola helyettes igazgatójá­val betérek a bagibócsai egytantermes iskolába. Ép­pen szünet van, Szabó Já­nos pedagógus az iskolával egy fedél alatt levő laká­sába invitál bennünket, el­mondja, ő az itteni tanya­vidék kultúrigazgatója is egyúttal, de kulturális élet nincs, két év óta már csak bált rendeznek, ebből van négy-öt évente. No igen, vannak itt fiatalok, ha nem is túl nagy számban, néhányan eljárnak a közeli erdészetbe, tízen lehetnek talán az Üjbócsa Tszcs kö­zös területén, de legfőképp odahaza a tagsági földeken dolgozgatnak, szüleik mel­lett^ Továbbtanulók? Öh, Ipari tanulónak még el­mennek néhányan, de a középiskolának csak egy- kettő vág neki évente, ám azok sem végzik el. pár év után otthagyják, főleg szü­leik biztatására, mondván, nem érdemes tanulni, itt­hon több jövedelemre tesz­nek szert, mint bármiféle diplomával. Kezemben megáll a ce­ruza. magyarázatra várok, de ehelyett Szabó János pálinkásüvegeket meg po­harakat vesz elő, tölt mind­nyájunknak, belekóstolunk • kemény/ mellbevágós ital, az bizonyos, hogy van egy olyanfajta utóíze, mintha... Mondom ezt hangosan is; no jó helven kapisgál, bó­lint a tanító, s nevet a má­sik kettő is. Ezt az italt le­het, hogy látta a finánc, de nagvon sokat errefelé nem, mert alig találna itt ta­nyát, ahol nem főzik titok­ban és tiltottan, de hiába a pénzügyi razzia, a pénz- büntetés, az eszközök el­kobzása. hiába voltak már. akik az erdőbe vonultak ki cselekedeteik folytatására, s _ félóra múlva fennakad­tak ä fináncok csatárlán­cán íóh. ilvenkor előjönnek a legendás históriák!); újabb és úlabb üstök ke­rülnek elő, bele a cukor és valamiféle ízesítő aroma, meg élesztő, más nvers- anvag nem kis kell Ide, s főzik hektós^ámra a pokoli italokat. Főzik,- mert a rossz úton is betalálnak ide autóikkal az orszáefutó sef- telők. akik már ideszoktak, megkapják literjét 35—40- ért, s továbbadják dupla­áron, mert a zugpiac háló­zata ki van építve ragyo­góan, olajozottan gördül­nek a kerekek, s még így is jócskán megéri a kocká­zatot, hiszen a „szakértők” szerint egy kiló cukorból nyolc deci pálinka készül. És hát egyre több itt is az autós ember, Bócsán lehet­nek vagy hatvanan (meg­kérdezzem ezek után, mi­ből telik autóra?); ezek már nem szorulnak közve­títőre, ők maguk hajtják fel a piacot. Beszéljünk itt kulturálódásról, fokozódó szellemi igényekről? Az. utóbbi öt évben 16 tanya' — igen, tanya! — épült Bócsán, jórészt a régiek helyén, igaz, de háromnak- négynek nincs elődje. Az a pár száz forint büntetés? Ugyan, kérem... A tanácselnök jól ismeri a statisztikákat, tudni véli például, hogy az egy főre jutó évi átlagos cukorfo­gyasztás országosan 23, a kiskőrösi járásban 34 és Bócsán 84 kiló. S az utób­biban nincs benne a nagy­kereskedelmi beszerzés. Rossz nyelvek szerint a bó- csaiak étrendje mégis in­kább a cukorbetegekére ha­sonlít. .. közös szántót két traktor­ral művelik, most készül­nek tehergépkocsit vásá­rolni; a terményt a csoport eladja saját gazdáinak, sza­badpiaci áron. Megveszik így is, az udvarokban dí­vik a sertéstartás, szép számmal akadnak gazdák, akik 25—30 süldőt is ne­velnek. — Csemegeszőlőt kellene telepíteni — sóhajt a tszcs- elnök. — De hát ahhoz gyengék, lazák az itteni ta­la jóik... Asszony a derékhadból Lám, a mozdulatlan idő­ben mégis felpislákolnak a jelen fényei. Szó szerint ér­tendő ez, Fischerbócsa két házsora között már leásták szabályos közökben a dur­va, esetlen faoszlopokat, de­Fákókék pamutpulóver­ben, fejkendősen, a gazda- asszony méltóságával lép­ked és szemlélődik a még vakolatlan, takaros ház kö­rül. Aki látja, szinte meg­érzi : az örömtől repes ez az asszony, A szomszédok és munkatársak — Csakugyan — mondja szelíden, már odabent a szobában. — Huszonnégy évi házasság ennyi évi ku- porgatás után számunkra ez a kis ház valóban ... szin­te nem is tudok betelni ve­le! — Vajon mennyibe ke­rült az építkezés? — Egy fillérig fel van je­gyezve minden, de még Kis, zömök ember Mayer István, az Üjbócsa Tszcs elnöke; előbb az irodában, majd az istállóból átalakí­tott ideiglenes pincében be­szélgetünk, ez utóbbi idei szerzemény, el kellett he­lyezni a 300 hektónál nem sokkal több első közös ter­mést. Mi lesz a borral? Megy a kimérésbe, Üjpest­re meg Esztergomba. (Ami­kor eljövünk, a tanácsel­nök rosszallóan jegyzi meg: jobban tennék a tszcs-k, ha a helyi igények kielégítésé­re törekednének, s a köz­ségben eszközölnének be­ruházásokat. A másik cso­port, a Szőlőskert félmilli­ót költött a gödöllői borki­mérésre. ..) Eléggé elöregedett a 400 holdnyi tagsági szőlő, tele- pítgetnek is imitt-amott, de egységes rekonstrukciós program nincs. Az 500 hold rekukon a kéreggel, ahogy az erdőből kivágták, s ki­feszítették már a huzalo­kat is, sőt tíz család már be is kötötte — a villanyt Bizony,, nem mindennapi villamosítás ez, a tanyai körülmények között az áramszolgáltatóra nem szá­míthatnak, így hát a ta­nács vásárolt egy generá­tort, meg egy felújított Ze- tor.motort, amit rövidesen elhoznak a kiskőrösi gép­javítótól, s a házakban ki­gyullad a fény, felbúg a mosógép motorja, s megvi­lágosodik a tv-képernyő. Bekötik a villanyt az isko­lába, a kultúrterembe, a vegyes- és italboltba is. Az itt lakók szabályszerű vil­lamosító bizottságot alakí­tottak, egyenként másfél ezer forinttal járultak hoz­zá a programhoz, meg nem kevés társadalmi munká­val, közösen építik meg pél­dául a generátorházat is. S nem „eleve elreudelte- tés’’ a rossz út sem; már tervek vannak a megépí­tésére, Szeretném hinni, hogy e törekvések eloszlatiák majd a tiltott pálinkafőzés go- molygó ködét is. Hatvani Dániel nem volt idő összeadni... Különben annyi benne a társadalmi munka, hogyha én azt kifizetném... Eljöt­tek az uram munkatársai, öten-hatan is egyszerre. Az összes szerelési mun­kát elvégezték. Átmentek a szomszédhoz is, aki tanács­tag társam és ott is segí­tettek. Onnan meg viszon­zásul a szomszéd segítői jöttek át hozzánk lendíte­ni. Pár napja költöztek he- tényegyházi új otthonukba Kiss Sándorék, érthető, hogy a ház asszonyának gondolatai gyakran kanya­rodnak vissza a „honfogla­láshoz”. Mint most is, amint fiának fényképére mutat: Anyai aggodalmak — ö is olyan nehezen ment vissza Kecskemétre vasárnap... Merthogy he­tenként csak egyszer jár haza. Ott lakik albérletben. Mint anyának és mint ta­nácstagnak ez az egyik leg­nagyobb gondom... A megyeszékhely üze­meiben sok hetényi fiatal dolgozik. A vonat menet­rendje és az autóbuszjára­tok nem alkalmazkodnak a munkahelyek műszakkez­déséhez. Marad tehát meg­oldásnak az albérlet. Pedig mint Kiss Sándomé mond­ja: — Az én fiam 19 éves és mint a legtöbb társa, na­gyon rendes gyerek. De szülői felügyelet, egy-egy jótanács, vagy éppen kor- holás csak kell még ebben a karban is. Mit tagadjam, féltem. Hiszen ki nem hal­lott már példát a rossz tár­saság hatásáról? Emellett teher az albérlet anyagi­lag is. Éppen a napokban jegyezte meg a fiam: „Anyu, olyan kevés az az 1500 forint, amit keresek!” Kisfiam, én ennyiből ne­veltelek benneteket — fe­leltem neki. Mert a MÁV- nál dolgozó férjemnek, aki bizony nem ismeri a ven­déglőajtót, most már vala­mivel több, de sokáig ép­pen ennyi volt a fizetése. Vonzza a tekintetemet a szoba egyik szögletében a népi hímzésű párnákkal ékesített heverő, s az üveg­ajtón át az előszoba jóko­ra kalocsai terítővei borí­tott asztala — A saját munkája? — Az. A téli esték ered­ménye. A nőtanácsbeli asz- szonyokkal szoktunk össze­jönni. Gyűlésezünk, időn­ként jókat főzünk, vacso­rázunk, kézimunka-tanfo­lyamokat szervezünk és köz­ben sok mindenről gyara­pítjuk ismereteinket. Ve­zetőségi tagja vagyok — amióta csak megalakult —, a községi nőtanácsnak. Olyan örökös pénztárosféle. Talán azért is, mert ismer­nek, tudják, hogy szere­tem „megfogni” a pénzt. Büszke is vagyok rá, hogy a nőtanács tanított meg közösségi méretekben gon­dolkozni és legutóbb ta­nácstaggá ajánlott. A családtól a közösségig Ezt olyan lelkesülten mondja, hogy szinte ked­vet csinál. Ha helybeli len­nék, feltétlenül kopogtat­nék a nőtanács ajtaján! De vajon Kissné hogyan talál­ta meg az odavezető utat? — Akkor kezdődött, ami­kor a ma már kétgyerme­kes asszonylányom iskolá­ba kezdett járni. SZMK- elnöknek választottak. Gon­dolom, azért, mert mindig ügyeltem rá, hogy a gyere­kek tisztán, szépen járja­nak. Szívesen elvállaltam, mert úgy éreztdm, hogy az iskolai és a szülői nevelés nagyon összetartozik. Las- san-lassan azon kaptam magam, hogy ami a kis községünket foglalkoztatja, minden érdekel és kő-”!- ről érint. A halk szavú szelíd asz- szony hirtelen újabb ol­daláról mutatkozik be, mert haragosan kifakad: — Például az, ami a kul- túrházunk q^ítése körül fo­lyik. Már nem is tudom, mit gondoljak a lajosmi- zsei ktsz-ről, amely a régi, roskadozó ház átépítését vállalta. Két év óta csinál­ják. Ki volt már tűzve az átadási határidő május 1- re, aztán november 7_re, és még mindig sehol semmi. Van gyógyszertárunk, or­vosunk, rendes iskolánk, de a művelődés dolga áll. Na­gyon bosszantó, hogy itt, a megyeszékhely szomszédsá­gában nincs hol összejön­nünk, se egy mozink, se semmi. Pedig nagyon kell, van igényünk rá! Hog”’n lehetne ezt a ktsz-szel is megértetni?.,. Emlék Búcsúzom már, amikor a ház asszonya, a konyhától egyelőre függönnyel elvá­lasztott éléskamrába invi­tál. Pompás látvány a két fal mentén katonás-rend­ben sorakozó sok-sok be­főtt. Gondolom, jut belő­le az unokáknak is. Ám a függöny nem azért libben- tette félre Kissné. — Látja ezt a kopott kis stelázsit? A férjem kineve­tett, amiért beállítottam ide ezt az ócskaságot. Az én negyvenéves fejemnek vi­sz mt most is nagyon ked­ves. 1944-ben ez volt a „konyhaszekrényünk”. Az új falak között is emlékez­tet arra, honnan indultunk el... Pemy Irén 69. Kis szünet után hozzá­tette: — Ahogy mondani szo­kás, a szükség a legjobb szakács. Engem is megta­nított a tutajos és fazekas mesterségre. Nézzék csak milyen edényem van. De megtanított varrni, mam- mutokaf szelídíteni és még sok mindenre megtanított... Reggeli után kiment a mammutokhoz. Magával vitte Ljubimovot és Usz- kovot is. A két óriás a kövekből rakott fedett -karámban állt és békésen eszegette a szá­raz sást, amelyet gondos gazdájuk télire készítettbe. Az emberek láttára meg- legyintették ffeiket, fel­emelték ormányukat és trombitáltak egyet. — Várjunk csak, — Usz- kov megállt. — Megisme­rik önt, vagy mi mindnyá­jan egyformák vagyunk a számukra? Adja csak ide a köpenyét, ön pedig ve­gye fel az én bekecsemet. Így ni... Most menjünk közelebb. Nyugodtan oda­mehetünk? — Nem tudom, hogyan fogadják önöket, de szófo­gadásukért kezeskedem. Jöjjenek... Vid és Pim óvatosan megszagolgatták Uszkovot és Ljubimovot, halkan fúj­tattak és tétován topogtak, mintha nem tudnák, mit is kezdjenek a vendégek­kel ... Szperanszkij meg­simogatta ormányuk rán­cos végét, aztán legyintett: — Menjetek ... Menje­tek ... Sétálni! Az óriások, akár az en­gedelmes háziállatok, ba­rátságosan bólogattak és elindultak a karámból az erdő felé, miközben sűrűn csapkodtak kiírta farkuk­kal. — Most pedig, barä+aim. hadd mutassam meg önök­nek sok évi munkám gyü­mölcseit ... Mind a hárman elindul­tak a déli fal lábához. Csatlakozott hozzájuk Bo­risz. Pétya és Luka Lu- kics is, aki már végzett az ebédfőzéssel, valamint Ká­va és Tuj. Keresztülvágtak a magas cédruserdőn. A kis ösvény élesen ka­nyarodott a falhoz. Kőről kőre, egyre magasabbra lépkedett a csoport élén haladó Szperanszkij. Végre elérték a kőomlás végét Keskeny párkány futott balra a fal mentén. A krá­ter gazdája felhágott a párkányra és intett társai­nak: — Meg is érkeztünk. Négy-öt méternyire fe­kete nyílást pillantottak meg. Négy méter magas lehetett. Mintha valami éles szerszámmal kettéhasí­tották volna a sziklát, s a „seb” még nem forrt volna össze. De naiv volt geoló­gusaink csodálkozása, ami­kor lépést tettek a kes­keny hasadékban és egy világos, magas fehér kő­terembe értek. — Mitől van ilven vilá­gos? — kiáltott fel Borisz. — Nézzen körül figyel­műén és megtudja. Fentről, a mennyezetről nappali világosság áradt. Hét széles, ablakszerű nyí­lás világította meg a fe­hér mennyezetet és a róla visszaverődő napfény egy­forma, nyugodt fénnyel árasztotta el a barlangot. De bármennyire csodála­tos is volt ez a barlang mesterségesnek ható abla­kaival, olyasmit találtak benne, amitől a 14-es szá­mú kutatócsoport minden egyes tagjának szinte elállt a lélegzete. Egy múzeumba csöppen­tek. Ebben olyan ritkasá­gok voltak, amilyeneket a mai ember soha sem lá­tott. A fal mentén sorakoztak a rég kihalt állatok képvi­selői. Olyanok voltak, mint­ha élnének. A büszkén fel­tartott fejű, óriás-szarvas, kétméteres agancsával kis­sé előrehajolt, mintha ug­rani készülne. Sűrű sötét­barna szőre fényesen csil­logott; széles szegye, úgy tűnt, mindjárt kitágul a riadt sóhajtól. Csupán üres szemürege oszlatta el az illúziót. A hatalmas. Föl­dünkről rég eltűnt állat ki volt tömve. Egy nagy, lapos kövön behemót medve feküdt. Ha egy mai barnamedvét fek­tetnénk melléje, az ősállat egyéves bocsának tartanók. A barlangi medve úgy fe­küdt ott, mintha megadta volna magát a sorsának. Súlyos, lapos, de nagyon széles feje előrenyújtott mancsain pihent. Sárgás­fehér karmai fenyegetőn kandikáltak ki a fekete szőr közül. Hatalmas erő sugárzott erről az örökre elaludt óriásról. Pedig va­lamikor rettegésben tar­totta a kőkorszak embereit, akik ugyanúgy, mint ő, me­nedéket kerestek a hegyi barlangokban. A kutatóink által már jólismert hatalmas orr­szarvú a medve mellett állt masszív lábain. Pétyába belehasított a gondolat: mi­kor és ki vonszolhatta el arról a helyről, ahol lete­rítették a szörnyeteget. De a következő pillanatban elmosolyodott, mert eszébe jutott Szperanszkij elbeszé­lése a másik orrszarv..val vívott harcáról. Persze, ez az a gonosz kerti tolvaj, amelyet sok évvel ezelőtt az öreg leterített a kőke­rítésnél. Uszkov szakította félbe a csendet: — Mindezt ön saját ke­zével csinálta? Szinte tehe­tetlen ... (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents