Petőfi Népe, 1968. december (23. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-24 / 302. szám
S ohasem tagadtam, na- Tabi László: gyón rossz tanuló voltam. Gimnáziumi pályafutásomból alig emlékszem másra, mint hármasra. Lusta diák voltam, nem voltak nagy ambícióim. Csak semmi feltűnés! — ez volt az elvem — maradjunk meg a szolid elégségeseknél. Azt viszont nagyon is tudtam, hogy mennyit kell tanulnom a hármashoz. Csodálatos Ösztönöm volt e tekintetben, csak két ízben tévedtem nyolc év alatt. Egyszer megbuktam latinból, egyszer kettest kaptam fizikából. Az év végére azonban mindkettőt kijavítottam hármasra. De miként lett hetedikben majdnem jelesem történelemből. és nem sokkal utóbb, hogy álltam bukásra belőle?... Abban az évben új történelemtanárt avattunk. A régit nyugdíjazták. Az új tanár tiszteletére az első leckét bevágtam, különben Is az volt a tervem, hogy megjavulok, és színjelesen végzek. Hát szóval bevágtam a pún háborúkat, és mit tesz isten, az új tanár ki szólított. Óriásit produkáltam. Az osztály meg volt döbbenve, és Lápóczy — így hívták az új tanárt — elismerően bólintott: ez igen! Akkora jelest irt be, hogy még a Czira is látta az utolsó pádból. Ettől a naptól lógva nagy ember voltam Lápóczy szemében. Amikor megtudta, hogy egyébként igen közepes tanuló vagyok, még jobban megkedvelt. Nyilvánvaló lett előtte, hogy a történelem életem célja, s nem tartozom a minden tárgyat egyformán magoló eminensek közé. Nem a jeles bizonyítvány lebeg a szemem előtt, hanem a történelem tudás, K i sem hívott többé feleink Bizonyára úgy érezte, bogy a pún háborúkról tartott beszámolóm után sértés lenne; ha feleltetne, Ha magyarázott, időnként bizalmasan felém bólintott, mint aki azt mondja: JPersze, Szvoboda, maga ezt nagyon jól tudja, de hát a többiek, ugye..." Nyugodtan ültem a Jelesemen szeptembertől májusig. A pún háborúkkal nagyobb sikerem volt, mint magárnak Hannibálnak. Évközben pedig megtanultam alkalmazkodni a jelesemhez. Lápóczy magyarázatai közben szorgalmasan és főlényeaz ifjúsági klubban talál- összetartó a fiatalság. Van juk. köztünk érettségizett is, ipaA sarokban magnó szól, a ri tanuló is, meg tsz.tag, kályha mellett csöppnyi bi- — S az öregek? Nem el- liárdasztalkán folyik a jáu lenzik, ha más nemzetiségű ,ték. lányt vesz el a fiuk, vagy így megy férjhez a lányuk? — Se emiatt nem szólnak már, se a vagyon miatt. — Maguk tudják-e még az anyanyelvűket? — Tudjuk hát Tanultuk! az iskolában is. — S a szüleik? — Otthon ki-ki leginkább az anyanyelvén beszél, olvas. Újságokat járatunk, s a könytár 30 százaléka nem; magyar nyelvű. De egymásközt már inkább csak magyarul beszélünk. Hanem azért ápolják a! népi hagyományokat. Bu- nyevác táncegyüttesük a 1 szüreti napokon sikert ara- í tott Kecskeméten. 5 — Milyen szórakozóhely > van még Garán? < — Kocsma, meg a cuk-< rászda. De nekünk jobb itt. í S igen, az állami gazda-) Ságban, ott van egy KISZ-) klub. Hanem azok már tíz-5 kor bezártak. < ÉJFÉL UTÁN I Csakugyan. Jóval elmúlt) tíz óra, szedelőzködünk. ! Baján kiderül, hogy a ta-i nítónőképzőben mégis csak; megtartották az író—olvasó; találkozót. Szép számmal { gyűltek össze a fiatalok. 5 Felvesszük Ferit. i A Béke Szállóban még ja-í vában szól a zene. A művelődési ház ablaka már í sötét. > Nemesnádudvaron is zár- > va a művelődési ház, nem! tudtak megvárni bennünket. < Kecelen sötét a cukrászda! ablaka, Soltvadkerten be-! zárt a vendéglő. > Kihalt az út. Bócsa után! megelőzünk egy elkésett s Trabantot. ! • < Le Sage sánta ördöge í csupa rosszat, csúnyát látott Madridban. Amit mi láttunk, szívderítő. Körkép egy magyar tájról, 1908-ból.! Mester László—Szabó János; sen bóllntgattam, olykor-olykor fontoskodó kérdéseke* tettem fel, amelyek senkit sem érdekeltek, legkevésbé éppen engem. Az év végére már magam is elhittem, hogy tudor vagyok. Máig is rejtély előttem, hogyan Jutott eszébe Lápó- ezynak hat nappal a bizonyítványkiosztás elótt újra kiszólítani engem, a kiváló historikust Talán megtudott valamit a múltamról, talán élvezni akarta legjobb diákjának tudását —■ mindegy. Kiszólított Egy betűt sem tudtam. Meg sem szólaltam. Feszengtem, egyik lábamról a másikra álltam és hallgattam. Lesújtó percek voltak, Lápóczy hol letette a cvikkerét, hol felvette. Alaposan megnézett én vagyok-e az csakugyan. Fájdalom, én voltam. Nem értette a dolgot és jobban megviselte az ügy, mint engem. — Leülhet Szvoboda... — mondta fásultan és én a helyemre vonultam. A következő órán már az év végi osztályzatokról beszélt Amikor a nevemhez ért, így szólt: — Hát Szvoboda ... magával igazán nem tudom, hogy mit csináljak... Jelesre állt a legutóbbi óráig... Fejlehajtva álltam a helyemen. G szomorúan folytatta: — Nézze, Szvoboda, én nem merek ítélni a legutóbbi felelete alapján ... Talán Indiszponált volt... Vagy valami családi ügy... Kettest kellene adnom, de szeretnék magának jelest adni. Szeretném, ha kiköszörülné a csorbát... Jöjjön ki, Szvoboda] Síri csend az osztályban. Nem akartam hinni a füleimnek. Erre a tragikus fordulatra nem számítottam. A legszívesebben odaáll- tam volna Lápóczy elé, és azt mondtam volna: — Most már mindegy, tanár úr kérem... Majd Jövőre kijavítom, van még egy évem. Hagyjuk ezt a csorbát, tanár úr, amúgy kiköszőrületlenül... De hát ezt mégsem mondhattam. Ügy mentem ki a kartedra elé, mint egy temetési ló. És úgy is feleltem. A fiági örökösödésről kérdezett, ■ én, szerencsétlen, még azt sem tudtam, hogy mi az a fiág. Azt mondják, olyan vörös volt a fejem, mint egy paradicsom, ahogyan ott álltam. EU is hiszem. Roppant kínos volt. Lápóczy most már dühös lett, mert becsapottnak érezte magát, — Leülhet — mondta keményen. És megcsóválta a fejét. É n nem törődtem az egésszel. Adjon kettest vagy hármast, bánom is én. Sőt. jobb. ha hármast ad. Éppen az az egy kettesem legyen? Elcsúfítja a színhármasomat. Ha színhármast viszek haza. atyám mukkot sem szól. Ellenben, ha van egy kettesem, felpofoz, amiért nem tudok többet szerezni. Szép meleg május volt, kit érdekelt a történelem? Lápóczyt. A legközelebbi órán ugyanis megint lapozgatott a noteszában, s egyszerre csak azt mondta: — Itt van ez a Szvoboda... Rejtélyes, hogy mi van magával, Szvoboda... Álljon fel, ba magával beszélek! Felemelkedtem és sajnálkozó mozdulatot tettem: — Tanár úr kérem, ugyanis a múlt héten meg voltam hűlve, és nem tudtam készülni rendesen.., Lázam volt, de azért nem akartam hiányozni az iskolából... Látszott Lápóczyn, hogy szívesen elhiszi, amit mondok. így szólt: — Egészén tanácstalan vagyok magával.Jöjjön ki, Szvoboda... Nem akartam hinni a fülemnek. Hát lehetséges az a huszadik században, hogy harmadszor feleltetnek egy diákot egymásután? Ügy látszik, lehetséges. Kivánszorogtam és vártam a kérdést, amelyről már eleve tudtam, hogy nehéz lesz. —- Beszéljen valamit Mária Terézia reformjairól. Ugyan kérem. Mit beszélhetnek komoly férfiak ilyen női ügyekről? Nem beszéltem Mária Terézia reformjairól. Tudtam, volt egy Mária Teréziánk, hallottam, hogy különböző reformokat csinált, de hogy mit, hol és mikor, azt nem tudtam. Az osztály beleröhögött a pádokba. S zegény Lápóczy most már látta, hogy kígyót melengetett a keblén. Kinézett az ablakon, s úgy éreztem, hogy belül sír. Nagyon, nagyon csalódott bennem. Nemrégen még nem tudta, hogy jelest adjon-e, vagy kettest, majd később nem tudta, hogy kettest adjon-e, vagy hármast, most már ott tartott, hogy a hármas és a négyes között habozott. És ez most már az utolsó óránk volt, döntenie kellett. Felém fordult: Mondja, mit csináljak magával, Szvoboda? Megbuktassam? Ez volt az első kérdés, amire felelni tudtam volna. De pirulva hallgattam. Talán mégsem fog megbuktatni... — erre gondoltam. És akkor Lápóczy feltette a cvikkerét és újra felém fordult: — Hát még egy utolsó kérdés... Beszéljen nekünk valamit a pún háborúkról... Óriásit produkáltam ismét. Lápóczy megkönnyebül- ten küldött helyre és csak annyit mondott: — No látja, Szvoboda... Abban az évben kettest kaptam történelemből. ** Szegény Lápóczy nem hagyta veszni az illúzióit. És azóta tudom, hogy az ember ne legyen polihisztor. Egy valamit tudjon, de azt tökéletesen. Fájdalom, azóta sem kérdezték tőlem a pún háborúkat. Gara. A „mini-biliárdban” ügyesebbek a lányok. Az igazgató bemutat négy fiatalembert: Zom József, Lápity Antal, Domokos István és Csibri István. A klub vezetőségének tagjai. Egy német, egy délszláv, egy székely és égy magyar. —- Pontosabban szólva: én vagyok a „mesztic” — nevet Csibri István — bunye- vác—magyar keverék. A klub vezetőségében mindegyik nemzetiség két taggal képviselteti magát. — Így láttuk jónak — mondják —, a hagyományok végett. De ellentétek már nincsenek közöttünk. Az az idő már elmúlt, amikor valósággal hadilábon álltak a legények, aszerint, hogy ki melyik nemzetiséghez tartozik. Máskülönben is ira^cr^ t j nrwríl Holló Lászlóval A művész élete érdemes a figyelemre. Tanulságul, segítségül szolgálhat. Hát még, ha olyan gazdag és izgalmas életút van mögötte, mint a 82 éves Holló László mögött! Oldalakon át lehetne sorolni életének és művészi pályájának legjellemzőbb adatait. Lobogó lángú művész. Ha a képeit nézed, magával ragad élénkségük, mozgalmasságuk, lendületük. Atmoszférateremtő, alkotó. Látomásos, robbanófeszültségű művekkel vall az őt körülvevő világról. Mennyi munka, kísérletezés, harc vezette őt át a viszontagságos éveken! Láttam fél egy házi és budapesti kiállításait. Olvastam a róla szóló írásokat Hallottam sokat idős barátaitól, örültem hát, amikor debreceni műtermében találkozhattam vele. Kék szem, mosolygós arc, fehér szakán. — Ügy tudom, most Párizsban van kiállítása. — Igen. Am — sajnos —, nem mehettem el fájós lábammal. Panaszkodik, de mosolyog. Nézem újabb képeit. Feltűnően élénkek a színek: zöld, kék, sárga, vörös. Em- berszeretete, gyermekesen tiszta hite az emberben mindenütt jelen van a vásznain ... Átforrósodik a lélek, amikor a színek, formák felszabadult világába láthat, s részese lesz egy olyan gyönyörűségnek, ami hosszú időre nyomot hagy benne. A mester és műterme két egymást kiegészítő, egységes, pazar gazdagságot jelentő világ. Érdekes ellentét: törékeny, halk szavalt kemény, energikus kézmozgással kiséri. Az egyik képre mutat: — Ez is félegyházi élményem. Kiskunfélegyházán született, s ott töltötte gyermekkora szép éveit. Nagyapja tanyája, a piac, a csendes városka kanyargó utcái, a kocsmák kiszűrődő zaja: ezek voltak az élményforrások, melyekből táplálkozott akkoriban. Móra Ferenc barátja volt — Móra mesélt — hej, de gyönyörűen tudott mesélni. Elérzékenyül, csendesen emlékezik, lassan ejtve ki a szavakat — Soha nem szakadtam el lélekben a szülővárosomtól ... A Kiskun Múzeumban külön termet töltenek meg a Holló-képek, Az ő ajándékai. Az egyik asztalon a Kiskunság új számát veszem észre. Erről kérdezem a mestert. — Szép dolog ez, hogy Bács megyének saját folyóirata van. Büszkék lehetnek rá. — Sok látogatója van? — Van. Jönnek. Szeretnek és ez jó. Igaz, hogy zavarnak néha a munkában. — Ha dolgozik, nem engedem be őket! Ezt a mester megnyerő, fiatal felesége mondja, aki egyben titkárnő is; óvó, féltő, vigyázó, gondviselő őrangyal. Most gyermekkori élményeit meséli ismét Laci bácsi. Hancúrozások, verekedések, cseresznyelopás. Huncutul nevet: — írd meg, hogy jó gyerek voltam. Csak tanulni nem szerettem. A barátairól kérdezem. Mostani barátairól. — Van sok: ügyvéd, orvos, múzeológus, író, szerkesztő. Sokféle akad. Szeretem az embereket. — Ügy tudom, Kecskeméten is van barátja? — Igen. Sántha György és Simonka György költők. Sántha Gyurit le is festettem annak idején. — Láttam a képet — mondom — ott van ma is Gyuri bácsi ágya fölött. , Láthatóan megörül ennek. — Hej, Gyuri, Gyuri! Üdvözlöm, mondd meg neki! Szeretném már látni. Meg Simonkát is. Jöjjenek el Debrecenbe! Ismét a képeket nézem. Keménység, harcos lendület, életigenlés. És olyan lelkesítő derű, lángoló életkedv, lobogás, tűz, hogy lehetetlen nem fellelkesülni. — Honnan veszi a mester ezt a gyönyörű lelkesedést; ezt a különös erőt. lendületet? Olgára mutat, komoly — szép arcú feleségére: — Tőle kapom. Azután széttárja energikusan a karját: — És a nagyvilágtól, az élettől, melyek szépség és változás tekintetében kimeríthetetlenek. Ezt a változást, ezt a sokféle szépséget akarom meglátni és kifejezni. Hogy nagy művész, a legnagyobbak közül való, az régóta nem vitás már. De, hogy mennyi meglepetést tartogat még hátralevő éveiben, azt nem lehet tudni, önmagát újrateremtő, tehetségét, művészi alkatát állandóan megújító alkotó ő. akiben az elhivatottság lenyűgöző emberi magatartással, páratlan szerénységgel párosul. Őrizze meg erejét, alkotókedvét, az emberi kor legvégső határáig!... Varga Mihály
