Petőfi Népe, 1968. december (23. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-24 / 302. szám
E lőző este rosszul érezte magát. Ha nem áll mellette Gyula és József, a széles vállú. szikár dorogi bányász, összeesik az elmaradhatatlan szemlén, az Appel-on. S akkor mindennek vége. Oly szorosan fogták közre, hogy szinte csüngött közöttük. Többször is súgták: „Embereid meg magad. Az életedről van szó, Béla... Ha összeesel...” Igen, ha elterül a földön, már nem emlékeznék rájuk. Semmire sem emlékeznék. A láger sarkában komorló krematórium kéményén füstté váltan kiszállt volna a végtelenségbe. Az SS-ek nem kegyelmeznek a betegeknek. Talán jobb is lett volna... De nem. Gyula mindig arra tanította: Csak egy élete van az embernek, és ezért az életért, a becsületesért, az embertársaknak is használni tudóért harcolni kell az utolsó leheletig. Ha már úgy érzed, nincs hozzá erőd, akkor is azt verje ütemesen a szíved: Harcolni, harcolni! Ha mégis elbuktál, életed utolsó pillanatában azzal az értesse! csukhatod le örökre a szemed, hogy nem gyaláztad meg emberi méltóságodat. Ha nem küzdesz. de a véletlen folytán életben maradsz, a sírig kisért az önvád: Nem érdemied meg az ember nevet. Gyulától nem egyszer hallott ilyesmit. Öh. de nagy ember is voltál, Kulich Gyula! Becsukta szemét, s rongytakaróiba burkolózva próbálta felidézni magában megismerkedésük és együttműködésük epizódjait Néha kiverte a hideg, majd elöntötte a forróság, végül az érzéketlenség nyugalma áradt szét benne. Csak az agya dolgozott lázasan; rendezgette, időrendi sorba igazgatta emlékeit. A rendre is gyakran oktatta Gyula. Rendet a magatartásban, cselekvésben, a gondolatokban, érzelmekben... rendet a társadalomban. Erről beszélt első találkozásukkor is. A társadalom új rendjéről. Éppen öt és egynegyed éve. 1939 őszén, ő, a kőbányai ifik titkára üzenetet kapott, hogy Ku- lieh Gyula találkozni akar vele a Vilma királynő úton. Mennyi izgalommal ment a „randevúra”. Ö. a húszéves fiatalember, egy kerület néhány tucat mozgalmi fiataljának a vezetője, illegális találkozón _ ismerkedik meg a kommunista ifjúsági mozgalom első számú országos irányítójával. Akinek nevét az idősebbek is megkülönböztetett tisztelettel ejtik ki. Az igen, mondták, Kulich Gyula egyszer nyilvánosan leszedte a keresztvizet. egy neves íróról is. aki a szociáldemokraták gyűlésén odalyukadt ki a halandzsáival, hogy a munkásoknak nem lehet öntudata... E s a nyúlánk termetű Gyula, akinek tekintetéből értelem és a lélek derűs tisztasága áradt, pillanat alatt feloldotta a nála öt évvel fiatalabb Bélában a faszélyezettséget. Egy szelet nápolyit tartva a kezében, a felét odanyújtotta neki, s így kettétörve azt, ügy kínálta meg vele. ahogy az egyivású régi Jóbarátok között dukál. S nem azonnal tért rá a mozgalmi feladatra, hanem sok más egyébről beszélt; azt is megkérdezte: Reménytelenül szerelmes-e még a munkaadója leányába? Honnan tudta? Csak mosolygott. Ennyire ismerte a mozgalom résztvevőinek még az egyéni gondjait is. Lehetetlen volt nem a példaképének tekintenie Gyulát. T alálkozásuk után sok mindent megtudott róla. ■ Hogy kilencéves volt, amikor édesapja, a békéscsabai kis szabómester meghalt, s három kisebb testvérével együtt édesanyja nevelte. Mosni járt hajnaltól késő estig a fiatal özvegy a gazdagokhoz, de Gyula segített neki otthonuk rendben tartásában, az Tarján István: apróságok gondozásában. Kitűnően tanult, de csak a négy polgárit járhatta ki. majd háromévi inaskodás után női szabósegéd lett. Közben elsajátította a német nyelvet, s az eszperantót; a mesterséges nyelven levelezett -osztrák, román, cseh, holland, angol, norvég fiatalokkal, sőt, még két japán diákkal is. IX osárka almával tizenkilenc éves korában feluta- zott Budapestre, s hónapokig tartó munkanélküliség után egy Váci utcai előkelő szalonban kapott állást. Ám nem nyugodott, s elhatározta, hogy a szakmáját még jobban elsajátítani kiutazik a „divat fővárosába”, Párizsba. Ezért vasszorgalommal franciául is megtanult. Egy idősebb segéd beszervezte azonban a mozgalomba S Gyula minden erejével azon fáradozott, hogy az illegális kommunista párt minél odaadóbb harcosa lehessen. Látszólag a szociáldemokrata pártnak volt a tagja, de az idősebb kommunisták rejtekhelyeken megrendezett szemináriumaira járt, s végül őmaga is az előadók sorába lépett. Tanította, nevelte ifjú társait. Kerületi titkárnak, majd formálisan a szociáldemokrata párthoz tartozó, valójában azonban a kommunisták irányításával tevékenykedő Országos Ifjúsági Bizottság titkárává választották. Ettől kezdve megélénkült az ifjúmunkások mozgalma. A nyilasok nágygyű- lésének szétverése a Tompa utcában, háborúellenes nagygyűlés a Hűvösvölgyben, a gödi Duna-parton, munkás-parasztifjúsági találkozók Budapesten, Budakeszin, a fasizmus és a háború elleni röpcédulák tízezreinek szétszórása a főváros utcáin, a haladó ifjúság szervezkedése vidéken, az ötvenezer leventét felsorakoztató díszszemle meghiúsítása a Rákos-mezőn, — mindez Kulich Gyula közvetlen, vagy közvetett irányításával történt... Béla nem érzékelte már, hogy rab, újraélte a nagyszerű tettek élményeit, ... nem. nem szabad még a végére emlékezni..., Gyulával harcol, küzd ... A kiről csak később, börtönök mélyén, rácsok mögött tudta meg, hogy mimindent tett még a munkásosztályért, a pártért, a hazáért. Nem ő mondta el. És nemcsak azért, mert kevesen tudtak úgy konspi- rálni, mint ő, de a szerénysége is tiltotta, hogy a tetteivel előhozakodjék. Mások tájékoztatták a kínzásokkal meg nem törhetőket, hogy amikor Hitler koncul dobta oda a Felvidéket a magyar uralkodó osztálynak, Gyula azonnal Kassára utazott, s kapcsolatot teremtett az ottani kommunistákkal. Az illegális párt Párizsba emigrált vezetői 1039 februárjában őt hívták Zürichbe, hogy megtárgyalják vele a fasizmus elleni teendőket. S Budapesten ő tartotta a kapcsolatot a föld alá kényszerítőn párt Központi Bizottságának titkárával, Schőn- herz Zoltánnal, akit nem sokkal több, mint két éve, 1942. október 9-én Horthy vérbírósága kivégeztetett. K ulich Gyula előbb, 1940. április 9-én bukott le. S a kínzókamrákban, a börtönökben szinte állandóan a közvetlen közelében volt Béla. Néhány nap alatt mintegy négyszáz ifjúmunkást tartóztattak le a politikai nyomozók, köztük ót is. Többedmagával az alagi csendőrlaktanya pincéjébe szállították. Itt találkozott Gyulával. Gyötrelmas kínzás a pincében, a fájdalomtól vo- nagló ifjú testekből felszakad a hörgés. senki sem bírja ki hang nélkül a vandalizmus tobzódását. Illetve: Kulich Gyula — néma marad. Hat héten át gyötrik, mindhiába. Semmit sem tudnak kiszedni belőle, ami árthatna a pártnak. Megkínzott társai, neveltjei úgy néznek rá, hogy a tekintetük nemcsak csodálatot árul el. Köszönetét is kifejez: Erőt adtál! Köszönöm Gyula, hogy erőt adtál — suttogja emlé- kezőn hangtalanul a rab a rongyai között. — Erőt akkor, amikor a több hónapi rabkórház, a kétévi vizsgálati fogság után bíróság elé állítottak, s a nyolc és fél évi fegyházbüntetésed kihirdetésekor odavágtad: Urak, az önök rendszere nem tart már addig! Erőt adtál a szegedi Csillag-börtönben, a váci, a komáromi fegyházban, amikor a falon át kopogtatással jelezted, hogy a szovjet csapatok már hazánk területéről űzik vissza barlangjába a fasiszta hordákat. S amikor a fenevad ide, a dachaui koncentrációs táborba hurcolt bennünket, erőt adtál Gyula azzal, hogy azt mondtad: Jó jel a deportálásunk, mert arra mutat, hogy hazánk nemsokára felszabadul... Három hónapja, mióta itt vagyunk, mindennap erőt adott az optimizmusod... Tegnap is, amikor levert lábamról a láz, azt mondtad, néhány hét még... Éreztem, egész éjszaka, a Te utolsó éjszakádon, takargattál a rongyaiddal, babusgattál, ... mondtad, karácsonyéj van ... gondoljak gyermekkorom karácsonyaira, meg a jövő évire, amikor békében, otthon, együtt... A béke emberien szent érzése hatott át a szavaidtól... Ma reggel is ezzel az érzéssel ébredtem ..., s óh..., nem sírok. Gyula..., nem lenne méltó Hozzád... A barakkba bejöttek az SS-ek, neveket olvastak fel..., azét a huszonkilenc dorogi bányászét, meg még né- hányét..., és a Tiédet... Kikísértek benneteket. Odakint tombolt a vihar, hordta a havat.már ott jártatok a kapunál..., kiskabátban, facipőben..., Te ha- jadonfőtt.... és visszanéztél..., innen, a priccsem feletti ablakon át bámultam utánad eszelősen..., és mosolyogtál, Gyula ... ... és senki sem jött vissza közületek. De a biztató mosolyod itt maradt, halálomig az enyém marad. HATVANI DÁNIELi Üdülő a hegyoldalban Város hizlal füsttel, köddel vasban vérző völgyeket, üvegen átszűrt csend jött el, tág szél fúj a föld felett. Csillár kucorog réz-ágon , tojása a nyugalom, vacsora-csengöszót várom, cirpel, nyüzsög a szalon. Vénasszony-gond: mi lesz reggel? Szalámi, vagy sonka, vaj, pácolt özcomb, friss retekkel, osztriga és tintahal. Csavart fák görnyednek kétrét, álmaimat botosom. Majd csak elcsoszog a két hét linóleum-folyosón. Temperálva alszunk, tejben. Úsznak könnyű, zöld habok. Túlsó hegyek fényét szebben vetítik az ablakok. Mire felszállnak a házak vándor-vitorlánk kinő, ringat függő barázdákat képernyőn szálló idő. Holdba épült köd-falanszti fordul csömör-tengelyen, átkelőhely, zsalu-raszter ing-leng rumba-ütemen. Robot-kedvem tör a csendra, lázad krómozott vadon; félkarommal függeszkedve hintázom az ágakon. \
