Petőfi Népe, 1968. november (23. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-10 / 264. szám

1968. november 10, vasárnap 3. oldal Tervek és emberek Ne féltsük a háztájit... A zománckészítő műhely falán piros alapra írva ol­vasható : „Munkaverseny- nyel köszöntjük a KMP megalakulásának 50. évfor­dulóját”. A brigádnaplók azonban még arról is árul­kodnak, hogy a brigádok Hegedűs Béla a mérlegnél. pótvállalásokat tettek a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójának tiszteletére. Lám fél évszá­zad múltával sem halvá­nyult a szocialista forrada­lom győzelméért fegyverrel harcolók dicsősége. Fiaik, unokáik munkafelajánlá­sokkal, kemény helytállás­sal emlékeznek rájuk. Igaz ez is forradalom, ami a szo­cializmus felépítéséért fo­lyik, csak éppen nem fegy­verrel, hanem szerszámmal a kézben. És e harc zászló­vivői a szocialista brigádok. Hogy ez mennyire így van, azt igazolja a gyár ve­zetőinek véleménye is: — Sok nehéz termelési problémát oldottak már meg a szocialista brigá­dok — mondták többek kö­zött. — Az ő céltudatos munkaverseny-mozgalmuk nélkül nem is teljesíthetné a gyár feladatait. Elég csak annyit említeni, hogy míg 1967-ben 124 ezer kádat gyártottunk, az idén az au­tomata gépsoron már 170 ezer készül, a jövő évi terv pedig 200 ezer darab. A korszerű gépsorokról lejön ez a mennyiség, de a zománcgyártó és a zomán­cozó műhelyben folyó szo­cialista munkaverseny nél­kül ennyi készárut nem gyárthatnánk. Mindemellett tekintetbe kell venni, hogy a kecskeméti gyár látja el a ZIM salgótarjáni, bony­hádi, budafoki gyárát és az ország összes lemezzomán­cozó üzemét zománcanyag­gal. A zománcgyártó üzemben éppen műszakváltásra ké­szülnek. A keverék össze­állításával foglalkozó Ko­marov szocialista brigád vezetője Hegedűs Béla még egy utolsó pillantást vet az előkészített zománcanyagra. Rövidesen az Április 4 bri­gád lát munkához, a forgó- kemencékbe zománcot ol­vasztanak a keverékből. — Az idén 50 ezerrel több kádhoz kell zománcot ké­szíteni, mint tavaly. Elő tudják-e állítani ezt a mennyiséget? — kérdem Hegedűs Bélát. — Brigádunk érzi a fe~ 'el őrséget azért, hogy a ecskeméti gyáregység az dén 170 ezer kádat szállít- esson a kül- és belkeres- edelem részére. Természe- 1 esen nemcsak a mennyi- 'gre gondolunk, hanem ar- ■x is, hogy az általunk elő- észített zománcpúderrel inéi több exportminősé- ;ű kád készüljön. Novem­ber 7-e és a KMP megala­kulásának 51. évfordulóié tiszteletére pótvállalást tét tünk, mely szerint nemcsa’ a mi gyárunk, hanem az ország többi üzeme részére is elegendő mennyiségű zo­máncot termelünk az év utolsó negyedében. Mind­ezt pontosabb munkabeosz­tással a munkaidő jobb ki­használásával igyekszünk elérni. Eddigi eredménye­ink alapján — úgy érzem —, teljesíteni tudjuk válla­lásunkat. Az Április 4. brigád ve­zetője Saermann Ferenc el­mondja, hogy ők a Koma­rov brigád munkáját tu­lajdonképpen úgy folytat­Saermann Ferenc beszabályozza a zománc- olvasztó kemencét. ják, hogy az előkészített zo­máncanyagot forgókemen­cékben olvasztják, majd őr­lik. A forradalmi évforduló tiszteletére felajánlották, hogy tovább javítják a zo­mánc minőségét. Szocialis­ta szerződést kötöttek a zo­máncozó üzemmel arra vo­natkozóan, hogy kicserélik tapasztalataikat. Ha a zo­máncozok észrevesznek va­lamilyen hibát a zománc­anyagban, akkor a brigád azonnal megtárgyalja a mi­nőség javításával kapcsola­tos teendőket. A zománcozóban az egyik kemence torkánál Golovics István, az ifjúsági szocialis­ta brigád vezetnie széria a — Növeljük az export­minőség arányát — mondja Golovics István, zománcpudert az izzó kád­ra. A munka egy percnyi szünetében elmondja, hogy a zománcozóktól is ponto­sabb, fegyelmezettebb mun­kát követel a kádgyártás jelentős mennyiségi növe­kedése. A brigád természe­tesen nagy erőfeszítéseket tesz a tervek teljesítéséért, ök ns megtették pótvállalá­sukat a KMP megalakulá­sa és a Nagy Októberi Szo­cialista Forradalom évfor­dulója tiszteletére. Elhatá­rozták, hogy 2 százalékkal növelik az exportminősé­gű kádak arányát. Az üzem vezetőivel és a brigádvezetőkkel folytatott beszélgetés egy igen lénye­ges momentumra mutatott rá. A szocialista brigádok­ban olyan szellem uralko­dik, amely összekovácsolja a munkacsapatot, s ki tud­ja alakítani az üzem törzs- gárdáját. Lehet számítani a brigádokban dolgozók tel­jesítményére, s ezért nyu­godtak a gyáregység veze­tői, hogy a 170 ezer kádnál még többet is gyártanak az idén. Nagy Ottó Pár éve, csakhogy sza­baduljanak a háztáji gon­doktól, a tompái tehéntar­tó tsz-gazdák a borjúsza- porulatot ingyen is odaad­ták a szövetkezeti közös­nek. Akkor ez nyugtalaní­tó jelenségnek tűnt; az is volt, de csak azért, mert a gazdaságnak több fiatal jószágot kellett a közös ól­ba bekötni, mint amennyi szándékában volt. Mostan­ra azonban ez a helyzet is rendeződött, tömeges „fel­ajánlás” nincs, de amit át­vesz a tsz, azért fizet is. A probléma azok szemé­ben látszik megoldhatat­lannak, sőt kilátástalan­nak, akik a jelenségben a háztáji állattartás, mi több, az egész háztáji gazdálko­dás és árutermelés sorsát vélik megpecsételődni. Csakugyan, ilyen drámai a helyzet? Kétségtelen, hogy a tompái legeltetési bizott­ság 220 holdas legelőjére — amit évekkel ezelőtt a Kossuth Tsz vett kezelésbe — az idén már csak 68 nö­vendék- és 42 felnőtt (két­évesnél idősebb) szarvas­marhát, továbbá 283 bir­kát, s azok idei báránysza­porulatát hajtották ki a kisudvarokból. Ami a szarvasmarhát illeti, az bi­zony csak töredéke a hét­nyolc év előttinek, de a ta­valyinál is kevesebb, s a jövő évben várhatóan to­vább fogy a mostani szám is. Figyelemre méltó vi­szont a juhállomány növe­kedése. De nézzük meg az érem másik oldalát is: hogyan alakult a tartás a közös­ben. S itt bizony meg kell említenünk, hogy 1966. óta — tehát két év alatt! — csupán a Kossuth Tsz-ben több mint a kétszeresére növekedett az állatlétszám. Egyedül e gazdaságban na­gyobb a „felfutás”, mint a háztáji csökkenése az egész községben. S vegyük még figyelembe a Szabadság, sót feleterülettel ugyan­csak tompainak minősülő kelebiai Rákóczi Csillaga Tsz-t is, amelynek állatte­nyésztő igyekezete szintén nem lebecsülendő, összegé­szében tehát Tompán nem az állattenyésztés csökke­néséről, hanem további nö­vekedéséről beszélhetünk. Mondhatnák sokan: bi­zonyára mesterségesen sor­vasztják a háztájit. De ilyesmiről szó sincs. Ellen­kezőleg, a Kossuth Tsz az idén is több mint 50 ezer forintot fizet rá „legbiz”- tevékenységére, noha a le­gelő fenntartásába a Sza­badság Tsz is besegít A ráfizetésnek egyebek kö­zött oka az is, hogy az em­lített legelő nem volt ki­használva, több jószágot is eltarthatott volna. (Terve­zik is a gazdaságokban, hogy jövőre, amellett, hogy javítják, a szükséglethez mérten csökkentik a ház­táji legelőt, a közös javá­ra.) Igaz, hogy Tompán a százalékos művelés már jó ideje ncjpu honos, de az ál­lattartó gazdák a közösből, állami áron számítva, any- nyi szénát, és répát, vagy bármiféle tömegtakarmányt vehetnek, amennyit akar­nak. Ám, mindezek elle­nére nincs valami nagy to­longás. Egyfelől sokszor hangoz­tatjuk, s igen helyesen: mennyire időszerű a pa­rasztság kulturális felemel­kedése, életkörülményei­nek jobbítása, egyáltalán: a korszerűbb életforma ki­alakítása. Másfelől pedig azt mondjuk — s általában ezt is helyesen —, hogy a háztáji árutermelés egyál­talán nem mellékes, sem a felvásárlás, sem a pa­raszti jövedelem szempont­jából. De mintha megfe­ledkeznénk arról, hogy a két szempont egyeztetése imitt-amott ellentmondá­sos. Mert a tompái tsz- gazda, évi 30 ezer forintot meghaladó jövedelmével A Kiskőrösi Vegyesipari Vállalatnál az anyagi ér­dekeltséghez fűződő újabb ötletet valósítottak meg a kollektív szerződésük le­hetőségein belül. Abból a lélektani tapasztalatból in­dultak Iá, hogy az ember szívesen végez többletmun­kát is, ha annak a hasznát rögtön látja. A szállítási határidők betartása, a fe­leslegesnek bizonyuló mun­kafolyamatok elhagyása, a szerszámokkal, anyagokkal való takarékoskodás, s egyáltalán a „gondolkodva dolgozás” pedig vállalati szinten hozza meg gyümöl­cseit. Éppen ezért az egyes munkairányító szakembe­reket felruházták azzal a joggal, hogy — rendelkez­ve a prémiumkeret egy ré­egyre kevésbé lesz kapható arra, hogy letöltve 10—12 órás műszakját, otthon ne­kiüljön tehenet fejni, s a tejet elhordja az esetleg 6—8 kilométerre levő gyűj­tőbe. Az innen eredő jöve­delemre egyszerűen már nincs rászorulva. Olyannyi­ra hogy évente mind töb­ben vannak, akik „eszmei” háztájit kérnek, vagyis az éves termés meghatározott értékét igénylik inkább — a föld helyett. Természetesen továbbra is elítélendő a háztájival szemben tanúsított bármi­féle türelmetlenség, sor- vasztási szándék. Ez ellen fel is kell lépnünk. Azt sem tagadjuk, hogy ma­napság is jócskán vannak még vidékek, ahol a ház­táji, termelékenység és jö­vedelmezőségét tekintve is egyenrangú a közössel. De ahol ez nem így van, ott a háztáji konzerválá­sára irányuló törekvés kor­szerűtlen, sőt nevetséges. Szerencsére, haszontalan is — elvégre nincs hatalom, amely rábírhatná jószág- tartásra azt a gazdát, aki azzal nem kíván bajlódni, s hajdani tehénistállóját baromfi-, nyúl-, vagy ga­lambtartásra rendezi be, sőt — urambocsá’ — ga­rázzsá alakítja át. H. D. szével — megjutalmazzák az öntevékeny, kiemelkedő teljesítményt felmutató dol­gozókat. Indokolt esetben kihúzzák a zsebükből a csekkfüzetet és azon nyom­ban 50, vagy 100 forintos összegre kitöltött cédulát adnak át a munkásoknak, akik a műszak letelte után felvehetik a pénzt. Eddig összesen 80 dolgozó része­sült ilyen jutalomban, s volt olyan, aki többször is. A prémiumkeretből 20 ezer forintot fizettek ki erre a célra a munkairányítók. A tapasztalatok szerint a módszer bevált, mivel a ráfordított összegnek több­szörösét eredményezte a gondosabb, s intenzívebbé vált munka. H. F. A munkairányító a zsebébe nyúl na Ösztönzés a csekkfüzetből Tehén a síneken Esti hangulat a kunszentmiklósi vasútállomás nem­dohányzó váróter­mében. Az utasok arcáról, tartásáról le lehet olvasni, közei­re vonatoznak-e, vagy hosszú út áll még előttük. Az előbbiek vidámak, élénkek, hiszen elő­re érzik már az otthon, a család pi­hentető melegét —, emezek viszont va­lami méla passzi­vitásba mereved­tek: nincs mit ten­ni; ha négy óra­hosszáig kell utaz­ni, hát el kell vi­selni. De akármelyik tá­borba is tartozzék most az utas, kivé­tel nélkül hálás fi­gyelemmel csüng egy jóképű, korához még egyáltalán nem dukáló ősz hajú, hajlott, hegyes orrú vasutason. Egy kis pályamunkás cso­port közepén ő vi­szi a szót. Pedáns öltözékén, arca, sze­me mozgékonysá­gán, beszédkészsé­gén látszik, hogy szakmailag ő a leg­rangosabb a társa­ságban. De ahogy a többiekhez fordul, közbekérdezi őket, abból is kitűnik, mindnek jóbarátja, s mi sem áll mesz- szebb tőle, mint a távolságtartás. Szaktársai súlyo­san, vaskosan ülnek a cifra faragású, nehéz, sötétbarna csomagoló asztalon. Egész fizikai való­ságukon rajta van a pontosságot, erőt, kitartást kívánó munkától beléjük ivódott fegyelem. És türelem. Azt hinné az ember, őket nem is izgatja, késik-e vonatuk, vagy sem. Megszok­ták, hogy értelmet­len mindenfajta tü­relmetlenség, mert hiszen a vonat úgy sem jön előbb, mint ahogy jön ... Am a jóbeszédű mégis­csak felpillant a kerek faliórára. — Lesz tizenegy, mire hazaérek: — reggel háromkor meg jöhetek vissza — állapítja meg minden különösebb neheztelés nélkül. — Miért mégy haza? — érdeklődik egyik széles arcú szaktársa. — Azt se tudnák, mi van velem. — Szolgálatban vagy... Miért ne tudnák? — Meg ennivaló­val is meg kell ra­kodni ... — Az igaz. Vékonyabb pálya­munkás szól közbe: — Igen, mert úgy járnánk, mint vala­melyik tavaszon ... Emlékszel? — Ügy ám! — vidul neki újra az ősz ha­jú. — A végén — hosszú szolgálat volt — még a kenyérha­jat is előkotortuk a táskából. — Azt is beosz­tással: itt ez az öt­hat centis darab, ennek el kell tarta­ni negyedóráig... Göcögnek, hüm- mögnek. Melyikük­nek nincs hasonló élménye? Majd arra terelő­dik a szó, hányszor ijesztenek rá a pá­lyatestre keveredett jószágok a vonat- meg motorvezetőre, no és mindnyájuk­ra, hiszen — vas­utasok, s jobban is­merik a következ­ményeit, mint a „civilek” ... Most jön csak igazán len­dületbe az ősz hajú. — Borzasztóak az állatok! — erősíti többször is. Emlé­keztek, jó pár esz­tendeje valahol Ma­nor táján nyitva maradt a sorompó egy kisebb átjáró­ban. Hatalmas bir­kanyáj haladt az úton, az öreg juhász valahol hátul. Oda­ért a gyorsunk, a birkanyáj eleje már átdöcögött a síne­ken. A robogó vo­nat közéjük, a bir­ka meg milyen? Hömpölygött meg­állás nélkül a kere­kek alá. Mi volt ott? Tengelyen, fé­ken az özön szét- trancsírozott állat részei. Rengeteg gyapjú, bőr. Végül is ezek fékezték le a szerelvényt, meg kellett állni... A vén juhász meg folyton azt hajto­gatta: „Jaj, ezért felakasztanak! Oda a fél nyáj!” — Pe­dig, szegény, mit tehetett róla? ... — No hát a birka ilyen. Ha ötven áll a síneken, s a ve­zér le nem megy, mind elvágatja ma­gát a vonattal... De a gyönytyúk is. Sorba rákucorognak a vágányra, s ha jön a gyors, hát jön. El nem moz­dulnak ... — Egyszer Fél­egyházára ment a motorom; — rajta tíz ember. Ahogy kiérek egyik ka­nyarból, még a vér is meghűlt bennem. Egy tehén — láncát maga után húzva — oldalazott fel a töltésen. Jó gazdája semerre. Eső is volt, szél is. Láttam, ha folytatja útját az óllat, pont belero­hanunk. Csak arra volt módom, hogy fékezéssel csökkent­sen! az ütközés ere­jét. Csúszik ilyen­kor a sín is. Az em­berek egymásra dőltek. Éppen úgy értünk oda, hogy a tehén az első lábát emelte volna át a sínen. A motor — teljesen befékezve csúszott — elkapta oldalával a tehén szügyét, s azonnnal fel-hátra dobta ... Ezer szerencsénk, hogy a szarv be nem törte az üve­get, mert akkor vé­ge a szemünknek... De akkor is kampec nekünk, ha telibe találjuk a jószágot. Repültünk volna motorostól le a pá­lyáról ... Akkornap egyikünk se tudott enni egy falatot se. Nekem még éjsza­ka is remegett a gyomrom ... Hej, ha a gondatlan le­gel tetők tudnák...! Tóth István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents