Petőfi Népe, 1968. november (23. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-01 / 257. szám

1968. november 1. péntek 5. oldal Á Múzsa az iskolákban Félegyháxi kincskeresők Két kecskeméti gimnázi­um tanulói előtt mutatta már be a Kecskeméti Ka­tona József Színház öttagú kamaraegyüttese a „Szól a kakas már..című irodal­mi műsort. A régi magyar irodalom legszebb alkotásait köti ki­csiny, de kifinomult ízlés­sel válogatott csokorba ez az összeállítás. Nem köny- nyű a kezdetektől a reform­korig tartó időszak gazdag termését egyórás műsorba sűríteni, de ezúttal reme­kül sikerült. A tanulóifjúság lelkesen figyelt Janus Pannortius humanista emelkedettségű soraira, Tinódi Sebestyén markáns krónikás énekére, Zrínyi Miklós honszeretetet sugárzó, erőteljes strófáira. Hiába, más ez, mint a szö­veggyűjteményben. Az em­beri hang élettel telíti a leírva sokszor régiesnek tűnő, nehezen követhető mondatokat. Ez a színé­szek, Bende Ildikó, Cserje Zsuzsa, Forgács Tibor és Major Pál érdeme, akik láthatóan nagy kedvvel, tudásuk legjavát adva szó­laltatták meg a műveket. Külön kell szólni Takács Lászlóról, a műsor rende­zőjéről. Nemcsak azért, mert mint versmondó is kitűnően mutatkozott be, sőt a gitározó Forgács Ti­borral együtt az ő furulya­szava adta a zenekíséretet. (Hiába: egy színházi ügye­lőnek sok mindenhez érteni kell!) De Takács László maga állította össze az egész műsort. — A megyei tanács mű­velődésügyi osztályáé a kezdeményezés érdeme — válaszolta érdeklődésünk­re. — Régóta tervezték már, hogy színesítik a kö­zépiskolai irodalomtanítást, megpróbálják az előadó­művészet segítségével is serkenteni a gyerekek ol­vasókedvét. A színház né­hány művészével együtt Örömmel vállaltam a fel­adatot, annál is inkább, mivel eredeti foglalkozá­som: magyar-történelem szakos tanár. — Ügy hallottuk, az első műsort több is követi majd. — Igen, végig kísérjük egészen napjainkig a ma­gyar irodalmat. A hat rész­ből álló sorozat összefogla­ló címe: Magyar múzsa. A következő rész a reformkor és a szabadságharc irodal­Klasszikus kamarazeneest Kecskeméten A keddi bérleti hangver­seny zenetör ténetileg vi­szonylag szűk időt ölelt át: „alig” hét évtizedet, ez biz­tosította viszont stílusegy­ségét, s ezen belül valami­féle keresztmetszerű teljes­séget tudott érzékeltetni. Annál is inkább — s ez külön értéke a műsornak — mert mind az öt mű más­más összetételű előadó együttesen szólalt meg (szólótól a quartettig), ugyanakkor ez biztosította a műsor változatosságát is: hogy szokatlan hosszúsága ellenére sem vált fárasztó­vá vagy unalmassá. Mindezt négy, egyenként is kiváló fiatal művész te­remtette meg a városi mű­velődési ház újjáalakított pódiumán. Kezdjük a sort: c-moll triószonátája az est csúcspontját jelentette, mind a négyen művésze­tük legjavát adták benne, színes, lendületes előadásuk a többi nagy mű után is frissen hatott a hallgatóra. Végül még egy megjegy­zés: hosszú évek után vég­re eljutottunk odáig, hogy a művelődési házban, a ka­mara - és ifjúsági hangver­senyek állandó színhelyén megfelelő helyiség áll a művészek rendelkezésére, ahol a fellépésre várakoz­hatnak, felkészülhetnék, át­öltözhetnek. Ezt közönsé­günk nem éraékeli ugyan, a szereplők közérzetét vi­szont annál inkább befo­lyásolja! Kör bér Tivadar mát foglalja össze Kölcsey, Czuczor, Berzsenyi, Vörös­marty és Petőfi műveinek tükrében. A megyei tanács vb mű­velődésügyi osztálya több igazgató és magyar szakos tanár véleményét megkér­dezte. Egyöntetűen kitűnő­nek találták az ötletet és az előadást is. A Múzsa sikerrel mutat­kozott be tehát a kecske­méti iskolákban, és a ter­vek szerint a TIT segítsé­gével rövidesen eljuthat a megye többi középiskolájá­ba is. Sz. J. — Mióta, énekel, Nagyné? — Nem is tudom. Régóta. Mióta az eszemet tudom. — És a Rádióban? — Ügy öt éve. De azóta állandóan. Valóban: többször hal­lottuk már Nagy Jánoné kiskunfélegyházi népi éne­kest a rádióban. És hal­lottuk a kecskeméti népze­nei találkozókon, tavaly és az idén is. Itt már citera- zenekar kísérte. Nos, ezt a citerazenekart illetjük fél­egyházi kincskeresők név­vel. Mert azok. Nyolc fiatal — hét fiú és Saját autóbusz ­közös program Kora tavasztól késő őszig fel-fel tűnik a járást át­szelő országúton a szalk- szentmártoni Petőfi Tsz autóbusza. Az útirány vál­tozó, de az utasok mindig ugyanazok: a termelőszö­vetkezet tagjai. — Hogyan használják ki az autóbuszt? — Zsúfolt a programunk — néha két autó is elkel­ne —, adja a választ Ke­resztes Ferenc, a termelő- szövetkezet párttitkára, aki egyben a kulturális prog­ram irányítója is. Ebben az évben vettük az autóbuszt és a premier nagyszerűen sikerült, összesen 25 ki­rándulást bonyolítottunk le az ország legszebb vidé­keire : Harkányba, Egerbe, Aggtelekre, a Balaton mel­lé vittük el dolgozóinkat. A programban szerepelt a ki­ránduláson és a fürdésen kívül színházlátogatás, sportrendezvény és a Bu- dapesi Nemzetközi Vásár megtekintése is. A túrákon csaknem mindenki részt vett, sőt voltak olyanok, akik kiváló munkájuk alap­ján több alkalommal is. — Jutott-e mindenre a tsz 100 ezer forintos kul­turális alapjából? — A tsz-tagság kívánsá­gát vettük figyelembe. Közvéleménykutatást vé­geztünk, felmértük, hogy ki hova _ szeretne elmenni. Nyugdíjas tagjaink egy ré­szének az volt a kívánsága, hogy a Balaton környékére menjünk, be is állítottuk a programba és mondhatom, nagy sikere volt az öre­gek körében, hiszen leg­többjük akkor látta először a „magyar tenger”-! Az egynél több napos kirán­dulások könnyebb lebonyo­lítása céljából 40 gumiágyat és 4 tízszemélyes sátrat vásároltunk, Bebizonyoso­dott, hogy nemcsak a fia­talok, de az idősebbek is kedvelik a táborszerű éle­tet. A kirándulások mellett jelentős összeget fordítot­tunk színház- ás kiállítások látogatására. Az idén 80 tagunk tekintette meg a Szegedi Szabadtéri Játéko­kat. Október végén Buda­pestre megyünk, ahol a Tigris és Hiéna c. darabot nézzük meg. Eddig a beszélgetés, melyből könnyű levonni a következtetést: Számolni kell az emberek kulturális igényével és a megismert tények kielégítésére kell törekedni. Ez az egyén és a közösség érdeke tó. Szabó Attila ________I_______ H ambalkó Edit zongoramű­vésznővel, aki az est fő­szereplőjének tekinthető, hiszen valamennyi műsor­számban jelen volt és fon­tos szerepet vitt a zongora. Már a műsor elején, Mo­zart nagy c-moll szonátá­jában tanúságot tett ma- gasfokúan kulturált ízlésé­ről, formálókészségéről, haj­lékony dallammintázásáról. Szász Árpád, a hangver­seny gordonkása beethove- nd szenvedéllyel, nemes pá­tosszal formálta meg a g- moll szonátát, a szerző fia­talkori, de helyenként már a későbbi nagy művek hangját anticipáló alkotá­sát. Kovács Lóránt fuvola- művész finoman, nem nagy, de jól képzett hangon, technikailag és zeneileg egyaránt nagy biztonsággal szólaltatta meg Schubert egyik saját dalára írt va­riációit. Sepsey József, aki évek óta szonátapartnere Hambalkó Editnek (együtt nyertek külföldön verseny­díjat is) a műhöz illő ben- sőséggel, de a vártnál egy kicsit halványabb arcéllel adta elő Beethoven G-dur szonátáját; igaz a mű ma­ga sem a démonokkal küz­dő mestert, hanem inkább a befelé forduló, az adott pillanatban az élet harmó­niáiét megéneklő. lehig­gadt. idős zeneköltőt á'lffia elénk. A zárószám, Bach: 46. — Nem. Függőleges, na­gyon magas fal zárja el az utat! — Hát igen! Minden vi­lágos! Egy út marad hátra: amely lefelé vezet a mély­be. Amint a köd eloszlik, felderítjük, a lefelé vezető utat. Addig pedig rendbe­hozzuk a köteleket. — Remélem, nem oyan módon fogunk leereszkedni, amilyennel ide érkeztünk? — kérdezte Orocsko halkan és elmosolyodott. Mindnyájan nevettek. — Ha már tréfához van kedve, úgy látszik, javul az állapota — mondta Uszkov. — Nagyszerű! Igyekszünk majd elkerülni a kocká­zatos ugrásokat. De mégis miféle alattomos szakadék ez? Nagyon érdekes! Elgondolkodott. A sejte­lem, amely keresztül vil­lant agyán, egyre jobabn kezdett hasonlítani a való­ságra. Ersot... Vulkán len­ne? Alighanem rég kialudt vulkán. Minden vulkánnak, bármilyen öreg is, krátere van. Igen, krátere... A je­lek nagyon erre vallanak. De ha az Ersot vulkán? Igen, igen... Méghozzá működő vulkán. Ezsébe ju­tott a Tomboló folyó völ­gye, a melegvizű tavak, az agronómus által felfedezett sárrészek. Hát nem a gyen­ge, de még élő vulkanikus erők tevékenységének jelei ezek? De akkor ... Akkor ők most a kráterben van­nak! És ha a kráter falai köröskörül ilyen függőle­gesek, mint ez itt... Akkor csapdába kerültek! S belőle nincs kifelé vezető út. A geológus elkomorult, aztán megtörülte hamlokát. Mindnyájan várták, hogy néhány lelkesítő szót mond, de Uszkov hallgatott. Már késő délutánra járt, ami­kor végre megrezdült a dermedt levegő. A könnyű szellő által felkapott köd oszlani kezdett. Mintha va­laki félrehúzta volna a fe­hér függönyt, hirtelen meg­csillant a tiszta kék ég, s rajta pontosan kirajzolódott a meredek fal felső széle, ahonnan lezuhantak. A kö­vetkező percben a párkányt körülölelő titokzatos mély­ség fölött is tejfehér felhők gomolyogtak, s ekkor az el­csendesült emberek tekin­tete előtt _ felködlött a sza­kadék túlsó partja. Zord és magas volt. A kőmere­délyeken itt-ott kiszögellé- sek meredtek a magasba, mint ősi várak csúcsívei. A sziklák alatt sűrű, sötét árnyék tanyázott. Uszkov körbe forgott, fe­szülten vizsgálta az eléjük táruló panorámát, s egyre inkább meggyőződött róla, hogy magas, függőleges fa­lak sűrűjében vannak. Csak most merte megmondani társainak az igazságot: — Ä kialudt Ersot vulkán régi kráterében vagyunk. XIII. FEJEZET Sziklacsapda. — A kráter foglyai előtt olyan út ál! amely levezet a kráter fe­nekére! Amint kisütött a nap, a csúcs fölött gomolygó köd egy lány —, citeranezekart alakított. Közülük hárman: Nagy János, Nagy István és Nagy Judit testvérek. De ezzel még nem merül ki a „családi kapcsolat”: Nagy Jánosné, a zenekar vezető­je a mama. A többi: paj­tás, jó barát. Lelkes fiata­lok, akik elhatározták, hogy összegyűjtik a félegy­házi népzenei és népdalha­gyományokat. És ha már Kocsis János, a Vegyipari Gépgyár dolgozója a „me­nedzserük”, hiszen pénzük nincs és az adminisztráció­hoz sem értenek. Idejük sincs hozzá. Nagynét kivé­ve, aki a kórházban dolgo­zik, valamennyien a Vegy­ipari Gépgyár dolgozói. Megmutatják az együttes naplóját, amelyben egyre több már a dicsérő bejegy­zés, a kedves hívogató: ez megvan, tovább men­nek, távolabbi vidékre. Részt vettem egyik pró­bájukon, éppen a kecske­méti fellépés anyagát vet­ték — újból, ki tudja há­nyadszor — elő. A szín­hely: Nagyék lakása, Attila u. 43. Egyszerű parasztház, keskeny udvar, három la­kóval. A próbaterem: más­fél méter széles konyha. Még az a szerencse, hogy elfér benne két asztal, mel­lette a hét zenész. Kettő ugyanis most katona éppen. Arra nincs hely, hogy az együttes — amelynek „hi­vatalos” neve egyébként: József Attila Kultúrcso­port —, „slágerszámát”, a Padkaporos bál című két­részes, 40 perces darabot eljátsszák, ezért csak a ze­neszámok jönnek elő. „Megöltek egy legényt hatvan forintjáért..— „Jaj de széles, jaj de hosz- szú az az út...” és követ­keznek a népballadák vé­get nem érő sorban. Éne- I kel az egész zenekar és mu­zsikálnak hozzá. „Jöjjenek el iegaiaou ha­vonta kétszer hozzánk.” És nemcsak a járásban, a me­gyénkben jártak. Harmadik -negyedik megyébe is hí­re ment már a félegyházi citerásoknak. És ahol egy­szer fellépnek, ott megma­rad a jóhírük. És vissza­hívja őket. — Honnét veszik a szá­maikat? — Valamennyi számunk saját gyűjtés. Felkeressük az idős énekeseket, zené­szeket, a „nótafákat hangszalagra rögzítjük da­laikat. Aztán megtanuljuk, előadjuk. Így keressük, így gyűjtjük a kincset. Mintegy háromszáz dalt jegyeztünk le eddig — meséli Nagy Jánosné. Legfőbb jellemzőjük a szerénység és a határtalan lelkesedés. Amit elkezdtek és amit buzgalommal foly­tatnak: az rendkívül nagy érték. A népdal és népzene reneszánsza észrevehetően erősödik mostanában, kel­lenek az ilyen lelkes cso­portok, nagyon kellenek. Balogh József nyomtalanul eltűn! Csu­pán a párkány alatt, a kráter közepe táján lebe­gett még mindig áthatolha­tatlan fehér gomolyag s féltékenyen rejtegette tit­kát. De a szakadék felső részét most már tisztán le­hetett látni. A kráter egy széles nyol­cashoz hasonlított. Hossza hat-hét kilométer, széles­sége három-négy kilomé­ter lehetett. Közepe táján észrevehetően elszűkült. Tulajdonképpen úgy nézett ki, mintha két egymás mel­lett fekvő kráter volna, amelyeket az időkikezdte gát választana el egymás­tól. A kutatókat lehangolta a látvány. Bárhová néztek, mindenütt zord, megmász- hatatlan sziklák meredez- tek, amelyek magassága olykor elérte a kétszáz­kétszázötven métert is. Kü­lönösen a kráter északi ol­dalán, szemben a kutatók­kal voltak magasak és masszívak a falak. A szik- lafal legmagasabb csúcsá­tól legalább háromszáz mé­ternyire lent gomolygott a fehér köd. Jól látszott tel­jes hosszában a sötétszür­ke gránitfa! Több százezer év tejt el azóta, hogy » föld kérgét megremegtet­ték a föld alatti lökések, de az évezredek nem változ­tatták meg ezt a magasba meredő kőrengeteget. Most is ugyanúgy martak az ég­be a hegyes gránitfogak, ugyanúgy csillogtak még mindig a napfényben a sziklatörések. A világegye­tem születésének első nap­jai óta maradt itt ez a káosz. A keleti kráter déli olda­la, amelynek közepe táján embereink tartózkodtak, félkör alakban vette körül a térséget és keleten s nyugaton egyesült a magas északi fallal. Ezen az olda­lon a kráter falai sokkal alacsonyabbak voltak. A fal legfelső szélétől a pár­kányig, ahol most a ku­tatók álltak, harminc-negy­ven méter lehetett a tá­volság. Ha figyelembe vesz- szük, hogy a hóvihar alatt, a szakadékba zuhanás előtt embereink sokáig gurultak lefelé a sík lejtőn, megért­jük az északi és déli fal magassága közötti különb­séget: az Ersot csúcsa a déli oldalon nem volt me­redek, hanem fokozatosan lejtett és csak egy bizonyos ponton végződött szakadék­kal. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents