Petőfi Népe, 1968. november (23. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-24 / 276. szám

9. olflal 1968. november 24. vasárnap „Fiat Fiatovics” íme, a Togliatti Volgái Autógyárban készülő VÁZ—2101, vagy ahogy immár világszerte nevezik: a „Fiat Fiatovics”. Sú- l>a mindössze 890 kg, maximális sebessége 140 km/óra, 100 km-enként 8—9 liter benzint fogyaszt. Az ötszemélyes autót könnyű rendben tartani, zárt hűtőrendszerében olyan folyadék van, amely mínusz 40 foknál sem fagy be, ugyanakkor káni­kulában sem forr fel és nem kell sűrűn utántölteni. Az új autótípus fékberendezése kitűnő, a kocsi könnyedén gördül az utakon. (Foto: TASZSZ—MTI—KS) ■pártunk legidősebb -*• tagja Kecskeméten, 72 éves már. Pihenéssel tölthetné idejét, élvezhet­né megérdemelt nyugdíját, de nem, az elvtársai, bará­tai, ismerősei széles köré­ben csak Jani bácsinak ne­vezett Rózsa János elvtárs ma is tevékenyen részt vesz a pártéletben. Ott van, ahol a fiatalabb nem­zedék a tanácsait igényli; néhány éve, szolgálattelje­sítés közben, még gyakran lehetett látni a munkásőr­ség egyenruhájában. — Pártom szolgálatában mindig fiatalnak, fáradha­tatlannak érzem magam — szokta mondani. — Ügy van ez, mint a porszem­mel, amely hatalmas vihar­ban benne volt egyszer, de a vihar elmúltával sem nyughat. A lökés ereje hat tovább benne, vagy az ilyenkor keletkező elektro­mossággal telítődik? Nem ismerem jól a fizikát, de valahogy így lehet. Mert én is voltam porszem a fergetegben, a történelem legszentebb viharában. Hogyan, miképpen? Nem volt még húszéves, amikor az első világháborúban a többi Mollináry-bakával együtt kiparancsolták a keleti frontra. Félt, mindig félt, akár ők rohamoztak, akár őket támadták. Irtó­zott az öldökléstől, féltette j életét. Aztán fogságba esett 'a százada. A hátraszállítás viszontagságos hónapjai után az Ural-hegység ázsiai oldalán kötöttek ki. A cá­ri fogolyparanoenokság szétdobálta őket, mint szél a pelyvát. Ö néhány tár­Porsstem a fergetegben Izgalmas labda­rúgó-mérkőzés a vasúti töltés men­tén, részt vesz ben­ne lakótelepünk if­júságának színe-ja- va, s úgy nézem, ezek a lágymányosi játékszabályok egé­szen mások, mint amilyenek a mi időnkben voltak. Futballozni mi is szerettünk. A lute- ránus temető és a Kaszap kút kör­nyékén rúgtuk a bőrt, ott, ahol a nagykőrösi országút a vasúti sorompótól befelé futva talál­kozik a Bethlen körúttal és a Ka­szap utcával. Itt állt Árpád apánk mon­dabeli táltosának, Kaszapnak két kő- kútja, az egyikből negyedik tize dbéli gyalognépek hord­ták kantával a vi­zet, a másiknak magasan kinyúló csöve alá a lajto­sok sorakoztak, mert az én gyer­mekkoromban még virágzó ipar volt Kecskeméten a víz­hordás lajttal. Ka­szap sajátkezűleg ásta a kutakat, és pedig kardjával, ami derék munka­teljesítmény volt, különösen ha szá­mításba vesszük, hogy amennyiben szülővárosunk hat­száz éves. a mester­nek jóval felül kel­lett járnia négyszá­zadik életévén, de tudjuk, táltosok és mondák nem sokat aggályoskodnak az efféle lényegtelen adalékok fölött. No, itt zajlott a labdarúgás, ponto­sabban körülbelül ott, ahol most a tá­volsági busz-pálya­udvar épülete van. BTC-nek, Bethlen­Kisjó Sándor: FutbaUkirályok városi Torna Club­nak neveztük ma­gunkat és Zana Bu- si volt a kapitány. Nem a közbizalom emelte vezéri pajzs­ra, hanem egy szá­raz gazdasági tény. övé volt a labda. Az Árok utcában lakott a jómódú gazdacsalád, vett neki a papája még kismozit is, de ami szemünkben naggyá tette, az a futball volt. ötös Rambler- labda, pumpával! Három maszek futballt ismert a mi kis városunk akkori sportélete. A máso­dik Ternyey őrnagy fiáé volt, a harma­dik fölött Blum Gyuri parancsno­kolt. Ternyeyék a villanegyedben lak­tak és idegent nem vettek be, a Blum- együttes a város végén rúgta a port, oly messzire anyám nem engedett el. A mi pályánkra is csak titokban, mert az apámnak az volt a véleménye a „fód- bal”-ról, biztos va­lamelyik csiszlik találta föl, hogy an­nál gyorsabban kopjon a cipő. Asz­talos volt, s azt tar­totta, hogy a láb- tyűipar mívelői nem egy huncutságot eszelnek ki, hiszen már az sem egye­nes dolog, hogy há­romlábú széken ül­nek. Zana Busi bandá­jához tartoztam hát, már amennyire hoz­zá tartozni egyál­talán lehetett. Puly- kamérgű legény volt. övé lévén a labda, ő volt a ka­pitány, a centercsa­tár és a bíró egy személyben, ö rúg­ta a tizenegyest, előzőleg ő is mérte ki, s ilyenkor min­dig lelépte, hogy megvan-e a kapu szélessége a hét lé­pés. Ha lövése mel­lé ment, azonnal kintebb vitette a kabátokat és újra rúgta. A két kapu­fát ugyanis a lera­kott kabátok jelez­ték, s mi tagadás, őrzője hol az egyik, hol a másik csomón igazított, s a kapu olykor úgy össze­ment, mint a Samu nadrágja. Nagy igazságtalanságtól persze nem kellett tartani, mert ezen­közben az ellenfél kapusa sem tötötte az időt tétlenül. Heves viták kez­dődtek, ha a labda elsuhant a kapus fölött, hogy magas volt-e, vagy sem. Ha Busi rúgta, vita nem lehetett, mert vagy elismertük gólnak, vagy fogta a labdát, és azt mondta, hogy me­hetünk a fenébe. Legszívesebben egyedül játszott volna, de a futball­hoz már akkor is csapat kellett és tűrni kényszerült közreműködésün­ket. Azt azonban semmiképp sem tűrhette, hogy vala­ki jobban focizzon, mint ő. Saját csa­tártársa gólt nem rúghatott, minden labdát neki kellett átadni, és ha az el­lenbekk felszabadí­tó rúgása nagyobb­ra sikerült, mint amilyen tőle tellett, dühösen csattant föl: — Ne rúgj akko­rát, te marha, nem a te apád vette a labdát! Amit pedig vég­képp nem állha­tott, az volt, ha va­lamelyik ellencsatár kicselezte. Feltétle­nül utána ugrott és összevágta bokáját. Aki visszaadta, a kiállítás sorsára ju­tott. Egy ilyenféle ütközés törte ketté az én labdarúgó karrieremet is. föl­kapta a futballt és ellcékülve ordítot­ta: — Megállj, pi­szok, többet nem rúgsz a labdámba! Ezek voltak ak­koriban a futball- szabályok... A túlsó térfélen folyik a küzdelem, s kérdem a mi kis kapusunktól, hogy kié a labda. — Az enyém. — Hogyhogy nem te vagy a center? Csodálkozik a kérdésen, hogyan lenne ő a center, amikor kapusnak tette a kapitány. — Hát a kapitány se te vagy? — Én?? A Heré­nyi. És mutatja. Kék trikós, cingár gye­rek, éppen nála a labda, fut, lő ... — Gól, gól! — ujjong barátom, pe­dig nem is ő rúg­ta. És az ellenfél? Kissé bánatosan veszi tudomásul, azonban a kéktri- kósnak senki nem vágja össze a bo­káját. sával erdei munkára ke­rült. Onnan azonban meg­szöktek, mert hallották, hogy az oroszok elkerget­ték a cárt Érezték, sejtet­ték a magyar foglyok is: valami érik, forr a hatal­mas országban. T^J agyezsdinszkbe ju­1 ’ tottak, a vasgyár­ban kaptak munkát. Né­hány nap múlva az orosz munkásoktól megtudták: a gyár belga tőkéseké, akik minden erővel segítik a burzsoá Kerenszkij-kor- mányt, hogy a háború mi­nél tovább tartson, mert az jó nekik, meg az ő érde­küket szolgáló polgári kor­mánynak is. Csak a prole­tároknak, a muzsikoknak nem jó, mert ők ölik egy­mást a fronton, miközben az urak odahaza dőzsölnek, s hatalmas profitot vágnak zsebre abból, hogy milliók és milliók elpusztulnak a fegyvereiktől. Burzsoá kormány, kapi­talisták, profit, proletárok — ismeretlen fogalmakat kifejező szavak voltak a fiatal Rózsa János számá­ra. Azt azonban mindjárt megértette, önmaga sorsát értette meg, hogy a hábo­rúban az egyszerű ember szenved, vérzik. Azt is elmondták az orosz munkások, hogy a cár után sor kerül a bur­zsoázia hatalmának a meg­döntésére is. S röviddel ké­sőbb, 1917. november 7. után, kivirultak a munkás­arcok. — Megkezdődött! — szállt a hír szájról száj­ra. — A péterváriak szét­verték a kormányt. — De­cemberben már arról jött a hír, hogy Ázsia több vá­rosában is a munkásoké a hatalom. Omszkban meg­alakult a szovjet, a mun­kások, katonák tanácsa. ózsa Jánosnak nem volt maradása. Az orosz munkások segítségé­vel több hadifogoly társá­val' együtt 1918 elején, egy lezárt tehervagonban, Omszkba szökött. Az Irtis parti város állomásán ma­gyar vöröskatona várta, s tájékoztatta őket, hogy a fiatal szovjét kormány ren­deletben kimondta a hadi­foglyok egyenjogúságát. Törvényben biztosították szervezkedési, politikai és kulturális jogaikat, s azt, n hogy az orosz munkásoké­val egyenlő bért kapjanak. Bár táborban helyezték el őket, itt azonban már nem olyan volt az élet, mint a cári lágerekben. Még új­ságjuk is volt, a „Forrada­lom”. Rózsa János büszke volt rá, hogy szűkebb pát­riájának gyermeke, a kis­kőrösi születésű Ligeti Ká­roly szerkesztette. A kecs­keméti fiatalember politi­kai előadásokra járt, ame­lyeken arról is sok szó esett, hogy az orosz szocia­lista forradalom végső győ­zelme megnyitja az utat a világ összes proletárjának a felszabadulásához. S amikor támadásra in­dultak a fehérgárdisták, már tudta, hol a helye. Be­lépett a Vörös Gárdába. Az újonnan alakult két ma­gyar század egyikébe osz­tották, annak soraiban űz­te kelet felé az ellenséget. Már nem félt a harctól, a vértől, nem féltette életét. A kevés számú helyőrség védelmére hagyott omszki szovjethatalmat leverték a városban megbúvó és a kí­vülről is támadó ellenfor­radalmárok. Egyik erősen felfegyverzett egységük a két magyar század nyomá­ba eredt. Az utóbbiak két tűz közé kerültek. Előttük, s mögöttük a túlerőben le­vő fehérterroristák, Megkí­sérelték kivágni magukat szorongatott helyzetükből, de az ellenség egy beépí­tett tisztjének árulása foly­tán fogságba estek vala­mennyien. Kolcsak generá­lis bandája visszaszállítot­ta Omszkba, s itt szigorú­an őrzött táborba zárta őket. T^oglyul ejtett orosz kommunista vezetők, s Ligeti Károly tartották bennük a lelket. A szinte lehetetlen körülmények kö­zött is tevékenykedett azonban a párt: nyomdagé­pet szerzett, röplapozott, megszervezte a szökéseket. Így került ki Rózsa János is a városba, s álnéven a magánkézben levő köztisz­tasági vállalatnál helyez­kedett el. Éjszaka dolgoz­tak, s ez jó alkalom volt ahhoz, hogy az illegális pártszervezet röpcéduláit szétszórják az utcákon. Ar­ról adtak tájékoztatást a röplapok, hogy a Vörös Ä mozgalom m mxB * FF h F F ^ bölcsőjénél III. Nem a hírnév és dicsőség miatt A háború szétsodorta az elvtársakat, barátokat. Haj­nal József a harctéren sem pihen. Innen írja haza a háború rémségeit leleplező, gyötrelmeit bemutató, s békére bujtogató leveleit, melyek közül több meg is jelenik a helyi lapokban. (Később kötetbe is össze­gyűjtötte őket, de az el­lenforradalom vihara már megakadályozta megjelené­sét. Peterdi Andor szép előszava szerint ebben „Hajnal József megszólal­tatta lelkiismeretünket”.) A frontról betegen kerül ha­za, s mint mondja, ebben is volt valami szerencse, hiszen itthon érte az őszi­rózsás forradalom. Négy és fél esztendő után ismét ki­adhattak a Magyar Alföl­det. mely az őszirózsás for­radalom alatt hetenként, a Tanácsköztársaság kikáltá- sa után naponta jelent meg. — Ügy hánykolódott, ke­veredett az akkori társa­dalom, mint ősszel a must, ha forrásnak indul — mondja Józsi bácsi. — Egy kiélt, kirabolt, a hosszú háború folytán koldussá lett ország kétségbesstt de- líriumos kapkodása volt ez a szörnyű vonaglás. A pol­gárság magatehetetlenül várta, hogy történjen va­lami. Minden kezdeménye­ző erőt elveszítettek. Ta­lán még gondolatuk se volt a kivezető utat illetően. Ekkor derült csak ki, hogy milyen gigantikus erő rej­lik a tudásban és szervez­kedésben. A szocialisták szervezetten álltak a viha­rok között. Nem akarom most Józsi Hadsereg hol mért meg­semmisítő csapásokat az ellenforradalmár bandákra. 1918. decemberében az illegális omszki pártszerve­zet felkelést szervezett, de ezt a jól felfegyverzett fe­hérek leverték, s véres bosszút álltak a felkelő­kön. Megtiltották azt is, hogy a hadifoglyok a vá­rosban éjszakázzanak. Ró­zsa Jánosnak azonban si­került kijátszania ébersé­güket, s így nem a politi­kai, hanem a semleges fog­lyok táborába került. A következő év nyará- nak elején aztán le­csapott a Vörös Hadsereg, s úgy kiseperte Kolcsaké- kat a városból, mint szél a szemetet. A győzelmi má­morba azonban fájdalom vegyült. Közvetlenül a me­nekülésük előtt a fehérgár­disták mintegy háromszáz politikai foglyot legyilkol­tak. Mártírhalált halt Li­geti Károly is. Másnap már a párt és a Vörös Hadsereg katonája volt Rózsa János. Moszk­vába, majd Pétervárra (a mai Lerangrádba) vezé­nyelték alsó-, illetve felső­fokú parancsnoki iskolára. Részt vett Tbilisz felszaba­dításában a törökök ural­ma alól —, s 1920. május elsején, a moszkvai ünnep­ségen, mint hadnagy, dísz­menetben tiszteleghetett Lenin előtt. JT ét év múlva, 1922 tavaszán tért haza. Azonnal letartóztatták, s Zalaegerszegre internálták. Huszonhárom éven át rend­őri zaklatás, feketelista, az illegális kommunista párt szervezésében való részvé­telért börtön, majd 1941. augusztusában újra inter­nálás Kolozsvárra — ez volt az osztályrésze. De erősnek érezte magát, mert tudta: eljön a felszabadu­lás órája. Hosszan lehetne sorolni, hogy hazánk felszabadulá­sa után milyen odaadóan szolgálta, s szolgálja ma is a szocializmus ügyét. Az 1956-os ellenforradalom el­leni harcra is, hatvanéves fővel, az elsők között fo­gott fegyvert. fi zerénysége fogalmaz­k-7 tatta meg így vele, hogy porszem volt a ferge­tegben. Mi tudjuk: gyé­mántpor Szívből kívánjuk, hogy a körünkben még na- gyon-nagyon sokáig ra­gyogjon. Tarján István bácsit megzavarni a törté­nelem, s a szocialisták so­raiban is megbúvó ellent­mondásokra utaló megjegy­zéseimmel, hiszen ahhoz, amit elmond, ma már köny- nyen hozzáfesthetjük hát­tér gyanánt az általunk is jólismert tényeket. Inkább hallgatom csendes szavait, melyekkel azt a lelkes. és forrongó' négy-öt hónapot idézi. Simon Istvánt, az új­ságírót, aki Tóth Lászlóval együtt alig ért rá újságot írni,, mert folyton szerve­zett, agitált, járta a tanya­világot. — Írtam vezércikket, ri­portot, összegereblyéztem a híreket, korrigáltam, s vé­gül átnéztem a revíziót is, hiába, a helyzet diktálta a tempót. Fiatalok voltunk és bírtuk. Bizony sokszor láttam Tóth Lászlót kidől­ve, agyonfáradva, sárosán aludni egykét órácskát a kistanácsterem bőrdívá­nyán. Sosem felejtem el az első szabad május else­jét, amit ő rendezett, sze­mélyesen irányította a fel­vonulók menetét. Repülő­gépek köröztek felettünk, miközben, vonult és éljen-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents