Petőfi Népe, 1968. október (23. évfolyam, 230-256. szám)

1968-10-08 / 236. szám

1968. október 8, kedd 5. oldal Művészvendégeink a Szovjetunióból A Szovjetunióval fennál­ló sokoldalú kulturális kap­csolatainknak többek kö­zött az ad felbecsülhetet­len jelentőséget, hogy a két baráti állam alkotói egy­más hazájában is bővíthe­tik élményanyagukat, gaz­dagíthatják művészi ta­pasztalataikat. A képzőmű­vészek különösen előnyös helyzetben vannak, hiszen könnyebben nélkülözőt a nyelvtudást: a tájak, tele­pülések, emberek látványa önmagában is ihlet forrása lehet számukra. Ez a véle­— Kitűnően felszerelt, családias légkörű alkotóház, bár őszintén szólva nem nagyon használtam ki a műterem lehetőségeit. Igye­keztem minél többet az ut­cán lenni, minél többet lát­ni Magyarországból. Persze a vázlatfüzetem mindig kéznél volt. Sok érdekes té­mát találtam Kecskeméten, Szegeden és a Balatonnál is. Majd otthon dolgozom fel őket. Szabi Romanov nál is inkább, mivél min­dennapi munkámban össze­fonódnak, képzőművészeti feladataim vannak a ka- zah filmstúdióban is. Ki­lenc filmnél működtem ed­dig közre, történelmi és mai tárgyú alkotásoknál egy­aránt. Rendkívül összetett munka a díszletek, jelme­zek és egyéb kellékek ter­vezése. — Szorosabban vett kép­zőművészeti munkájában milyen stílust követ? — Témáimat is, stíluso­mat is nagymértékben meg­határozza kazah származá­som. Sok képemen ábrázol­tam népművészeink, pász­toraink életét, gyakran fes­tek állatképeket, népmese- illusztrációkat, de nem ide­gen tőlem a portré sem. — Kecskemétre hogyan fog majd visszaemlékezni? — Igen jól érzem itt ma­gam. fagyon megörültem a városi tanács kőnyomdá­jának, készítettem néhány litográfiát. Maradandó él­ményem volt. a Bozsó Já­nosnál tett látogatás. Nem­csak azért, mert nagyon te­hetséges festő, de rokonom­nak éreztem a népművé­szet iránti szere tetőben is. Ehhez a kimeríthetetlen forráshoz, úgy hiszem, min­den igazi művésznek foly­ton vissza kell térnie. Készülődés a téli tárlatra (Decemberben a kecskeméti múzeumban) Az idén december elején ismét megrendezik me­gyénk képzőművészeinek immár szokásos téli tárla­tát. Ez alkalom lesz arra, hogy megyebeli festőink, szobrászaink, grafikusaink bemutassák évi „termésü­ket”. Az idei kiállítás ab­ban különbözik az előzők­től, hogy azon nemcsak a Képzőművészeti Alap tag­jai vehetnek részt, hanem mindenki, aki tevékeny munkása az alkotóművésze­teknek. Természetesen, ha beküldött munkája a bíráló bizottság véleménye alap­ján megüti a mértéket A tárlatra szánt alkotá­sokat október 20-ig kell el­juttatni a Katona József Múzeum Igazgatósága, — Kecskemét címre. A zsűri október végén, kezdi meg munkáját A kiállítás ünnepélyes megnyitásán hirdetik ki a megyei tanács által meg­hirdetett pályázat eredmé­nyét. Ezen a pályázaton azok a műve^ vehetnek részt, amelyek hűen tükrö­zik ifjúságunk mai életét és a szocializmus érdeké­ben kifejtett tevékenységét. Ez alkalommal 7 ezer fo­rint értékű pályadíjat osz­Látogatáson Bozsó János műtermében. (A kép bal szélén Miron Lukianov, jobbról Szabi Romanov.) ménye a Magyar Képzőmű­vészeti Szövetség két szov­jet vendégének, Miron Lu- kianovnak és Szahi Roma- novnak is, akik magyaror­szági, tanulmányútjuk egy részét a Kecskeméti Mű­vésztelepen töltik. Miron Lukianov — Cseremnyik műhelyé­ben, Majakovszkij egykori munkatársánál sajátítottam el mesterségemet, az alkal­mazott grafikát — meséli pályájáról a moszkvai Mi­ron Lukianov. — Elsősor­ban plakáttervezőnek is­mernek, de szívesen készí­tek irodalmi illusztrációkat, reklámrajzot Is. A szovjet­unióbeli nagy kiállításokon kívül két nemzetközi pla- kát-biennálén szerepeltem eddig. — Milyen témájú plaíká- tokat készít? — Politikai és művészeti tárgyúakat egyaránt, igen sok filmplakátot. Minden olyan témán örömmel dol­gozom, amely igaz ügyért agitál. Szeretem a műfajo­mat. Megóvja attól az em­bert, hogy egyetlen stílus rabja legyen, mert mindig a téma jellege az elsődle­ges. Izgalmas feladat, hogy a lehető legnagyobb mér­tékben tömöríteni kell az ábrázolást, hiszen csak egyetlen lap áll rendelke­zésemre, ugyanakkor alap­vető követelmény a köz­érthetőség is. A jó plakát olyan, mint a közmondás. Egyszerű, világos, szelle­mes. — Mi a véleménye a ma­gyar plakátokról? — Csak futólag néztem meg néhányat séta közben, remélem, Budapesten majd több év termését is megis­merhetem. Ügy érzem, le­hetnének változatosabbak, figyelemfelkeltőbbek is. Tet­szett viszont, hogy ötlete­sen alkalmazzák a fotogra- fikát, elhatároztam, hogy én is megpróbálkozom majd vele. — Hogy tetszett a mű­vésztelep? Se. J. tanak ki. Zeneoktatds Japánban Kodály-módszerrel A magas, vékony, vörö­sesszőke Lukianovnak kül­sőleg tökéletesen ellentéte a zömök termetű, fekete hajú Szahi Romanov. Ka­zah nemzetiségű, Ahna- Atában éL — A háború alatt Moszk­vában dolgoztam, ekkor kezdtem el látogatni egy művészeti kollégiumot. A filmművészeti főiskola kép­zőművészeti fakultásán vé­geztem, és utána vissza- mentem szülőföldemre. — Festőnek vagy film­művésznek tartja magát el­sősorban? — Nem tudom elválasz­tani egymástól a kettőt, an­Japán zenepedagógusok jönnek látogatóba a közel­jövőben a Kecskeméti Ének- Zenei Általános Iskola és Gimnáziumba. Az 1962-es nemzetközi konferencián kezdtek el érdeklődni Ja­pánban a magyar zenei ne­velés iránt, s az elmúlt év­ben járt már nálunk egy csoport, akik a kecskeméti iskolát is felkeresték. A Kodály-módszer újabb nemzetközi sikerét jelzi ez a tény, hogy Japánban az itt tapasztaltak alapján in­dították meg a tervszerű zenei nevelést az óvodás­kortól kezdve. Az ügy lel­kes kezdeményezője, Hani Kioko, aki nyolc éven át élt és dolgozott Magyaror­szágon, többek között Ko­dály zenei írásait is lefor­dította japán, nyelvre. 26. Kőomlásból képződött fal zárta el s egyetlen repedés, aprócska nyílás sem lát­szott rajta. Tovább nem lehetett menni. Barátom a túlsó oldalon rekedt. Tud­tam mindent: földalatti hegyomlás történt. Szpe- ranszkij utolérhette a kecs­két, rálőtt, s a lövés ele­gendő volt ahhoz, hogy le­szakadjon a mennyezet... Szperanszkijt élve bete­mette a kőomlás vagy el­pusztult a hegyomláskor. Lábam kihűlt, fejemben minden összezavarodott, s elvesztettem az eszmélete­met. De a halál elkerült azon a borzalmas napon. Élet­ben maradtam másnap és harmadnap is, mialatt megfeszítve utolsó erőmet becserkésztem a környező hegyeket abban a remény­ben. hogy meglelem a bar­lang második kijáratát. Megpróbáltam fejszémmel szétverni a megülepedett kőtömböt. Kopogtam, hall­gatóztam. Választ nem kaptam. Halotti csend. Te­hát vége... Harmad vagy negyednap elerőtlenedve, feldúlt lelki- állapotban elindultam egy szál egyedül régi útvona­lunkon délnek. Nem írom le az egyedül­lét, a kilátástalanság és kétségbeesés minden bor­zalmát, amely Vlagyimir Szperanszkij tragikus ha­lála után elfogott. Nem mentem, hanem vánszorog­tam, éppen csak emelget­tem a lábam, hogy meg ne fagyjak. A halál már fölöt­tem lebegett, de én nem féltem tőle. Magányos em­ber pusztulásra van Ítélve északon. Eltelt négy vagy öt nap. Hirtelen végetértek a he­gyek. Kiértem egy nagy völgybe, rábukkantam egy széles folyóra, amelynek sebes sodra télen sem fa­gyott be. Lefelé haladtam folyása mentén* feladva minden reményit. Hátamon üresen lötyögött a tarisz­nya. Fegyverem nem volt. Mindezek tetejébe még ráléptem egy vékony jég­rétegre, beszakadt alattam és sível együtt térdig zu­hantam a vízbe. Pár pil­lanat múlva éreztem, hogy lábam kezd megfagyni. Vé­gem van. Leültem a hóba s azt hiszem sírtam. S ekkor könnyeim zava­ros fátylán át megpillan­tottam egy közeledő em­bert. „Kezdődik a hallu­cináció” — gondoltam, be­hunytam a szemem és há­tamra feküdtem. De ami­kor újfent kinyitottam sze­memet, az első, amit meg­láttam egy fölém hajló öreg jakut férfi jóságos arca volt. Így bukkant rám Gav­riil Protogyakonov, kinek jarangasátrában rovom most az utolsó sorokat... A többi már nem érde­kes. Gavriil szó nélkül be­vitt jarangasátrába, meg­melegített, megetetett. De minden erőfeszítése hiába­való. Élni akarásomat meg­törte hűséges társam halá­la. Lábaim lefagytak, üsz­kösödnek. Ez a fagyás ve­Kollektív munkával A MEGYEI KlSZ-bizott- ság akcióprogramot adott ki a tanév elején a mun­kásmozgalom nagy évfor­dulóinak megünneplésére. Ez a program rendkívül átgondolt, széles körű és valóban alkalmas arra, hogy történelmünk nagy dátumaihoz méltó tettekre lelkesítse a fiatalokat. Van azonban egy másik erénye is, amely sok szempontból újszerű vonás: Nem csu­pán az eseményekre for­dítja figyelmét, hanem igyekszik segítséget adni ahhoz, hogy az iskolai alapszervezetek valameny- nyi tagja, valamennyi KISZ-fiatal szóhoz jusson a nagyszabású megmozdulás­ban. Nemcsak azzal éri ezt el, hogy kultúra és sport, helytörténeti gyűjtés és ki­állítás egyaránt szerepel a különféle pályázatok, ve­télkedők és versenyek mű­során, hanem azzal is, hogy az akcióprogram kollektív munkát követel. Gyakran megesik ugyan­is, hogy egy-egy KISZ- szervezet igen szép, muta­tós eredményeket ér el, a siker azonban nem az egész tagság érdeme, hanem csu­pán néhány lelkes, aktív és áldozatkész fiatal mun­kájának gyümölcse­HA PÉLDÁUL Iskolai ünnepséget tartanak, ott van valamennyi KISZ-tag, valamennyi diák — de a műsor összeállítása, előké­szítése, sikeres lebonyolí­tása csupán néhány, vagy néhány tucat fiatal fárado­zásából született. A többi­ek nem tettek mást, mint eljöttek és meghallgatták őket. Természetesen, ahol sok és sokféle rendezvény zajlik le a tanév során, ott sokan is dolgoztak. De még így is könnyen lehetséges, hogy némelyek igen sokat dolgoztak, mások • viszont semmit. Az eredményeken ez nem mutatkozik meg, hiszen kívülről nem lehet megállapítani, hogy ugyan­azok végezték-e el sorra az összes munkát. Az új akcióprogram te­kintetbe veszi az eddigi ta­pasztalatokat. Sokoldalú és színes. Minden KISZ-tag megtalálhatja benne a ké­pességeinek és hajlamai­nak megfelelő lehetősége" két. Az irodalom és a mű­vészet kedvelői, a fotósok és a barkácsolók, a gyűj­tők és a kutatók egyaránt. Emellett számos közös ren­dezvény lesz: találkozók a munkásmozgalom veterán­jaival, klubdélutánok, kü­lönféle fejtörők és vetél­kedők, nyomolvasó verse­nyek, kirándulások stb. Ezekkel együttesen telje­síthető az a próba, amit „Forradalmi nemzedékeli”- címen írt ki a Kommunis­ta Ifjúsági Szövetség. Az alapszervezetek csak úgy teljesíthetik a próbát, ha a követelményeknek sorra megfelelnek. TERMÉSZETESEN az nem lehet feltétel, hogy mindenki egyformán dől" gozzék- Ezt még ellenőrizni sem lehetne. S nem is vol­na helyes, hogy mindenki­től egyformán követel­jünk. Nem egyformák a képességek, nem azonos a szorgalom mindenkiben* azonban mindenképpen szükséges, hogy az alap­szervezet valamennyi tag­ja vegyen részt a közös vállalásban, mindannyian érezzék kötelességüknek* hogy tegyenek a közös célért. Az eredmények a legjobbakon, a leglelkeseb­beken múlnak ugyan majd most is, de nemcsak azál­tal, amit maguk végeznek* hanem azzal is, ahogyan magukkal tudják ragadni a többieket. A fontos az* hogy senki se maradjon ki a munkából, hogy minden­ki megérezze, megismerje azt az örömet, amit a kö­zös sikerben való részesség jelent. OKTOBER 1-én zárult a jelentkezések határideje. A fiatalok taggyűlésen tár­gyalták meg a vállalá­sokat, s most a teljesítés ideje következik. Bizonyá­ra sok szép tett jelzi majd a következő hónapokban az akcióprogram megvalósulá­sának útját. Kívánunk hoz­zá sikert a fiataloknak* hogy együtt, kollektív mun­kával érdemeljék ki azt az elismerést, amit a „Forra­dalmi nemzedékek” próba neve is jelez. M. L. lejárója. Az üszkösödés las­san, de biztosan terjed a szívem felé. Talán ez a két ember sikertelen vándorútjáról szóló elbeszélésem valaha eljut barátaimhoz. Itt a halálos ágyamon fekve sze­retném remélni, hogy ha­lálunk mégsem volt hiába­való. Mi elpusztultunk, de felfedtük a természet egyik titkát. Szolgálja fel­fedezésünk a szabad szo­cialista Oroszország hajna­lát ünneplő, forradalmi né­pünk javát. ... Keressétek a kőosz­lopot az Aranyvölgytől északra. Keressétek meg a Szperanszkij-barlangot... Ég veletek, barátaim! Él­jen a munkásosztály ügye! Befejeztem 1921. január 10-én Gavriil Protogyako­nov jarangájában. Nyikita Ivanov”. Uszkov becsukta a füze­tet. Mindnyájan hallgattak. Valamennyiüket megrázta a két bolsevik története, azoké, akik távol az em­berektől tragikusan pusz­tultak el és éppen azokban a napokban, amikor az or­szág fölött felkelt a forra­dalom napja. Nem ada­tott meg nekik, hogy saját szemükkel lássák a nép győzelmét* a népét, amely; nek felszabadításáért éle­tüket áldozták. A tűz las­san kialudt. Csak szürke hamu maradt utána. — Hát akkor temessük ed — szólalt meg valaki halkan. Borisz és Pétya friss füvet tépett, kibélelték vele a koporsót a holttest körül. Ljubimov rázárta a fede­let, fogta az ásót és kissé távolabb ásni kezdte a sírt. A többiek csatlakoztak hoz­zá. Egymást váltva gyor­san kiásták a gödröt, óva­tosan átvitték a koporsót az új helyre, kötélen le­eresztették és egy-egy ma­rék földet szórtak rá. Mun­kába lendültek a lapátok. Rövidesen pedig az elha­gyott szállás helyén friss halom domborult. A kö­zelben heverő gerendákból piramis formájú emlékmű­vet készítettek. Ljubimov az egyik gerendát lefa­ragta és a „piramis déli oldalán feliratot véstek rá: „Nyikita Petrovics Iva­nov, a pétervári Putyilov gyár munkása, a munkás- osztály hű fia, a bolsevik pártnak 1903. óta tagja. Született 1866-ban, meg­halt 1921. januárjában. Nyugodj békében, drága barátunk!” — [Folytatjuk.}

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents