Petőfi Népe, 1968. október (23. évfolyam, 230-256. szám)
1968-10-20 / 247. szám
Rényi Péter: A múzsák nem hallgatnak A latinok ismert közmondását: inter arma silent Musae — a fegyverek közt hallgatnak a múzsák — évezredeken át idézték. Pedig sohasem volt igaz, semmilyen korban. Nagyon friss példákkal is lehetne ezt bizonyítani, azokkal a tragikusan friss sírhantokkal, amelyek alatt vietnami katonaköltők fekszenek, kiknek zsebében verseket találtak; az öldöklő háborúban írt verseket — a szabadságról, a hazáról, a kedvesről. A kérdés, amelyről itt szót szeretnék ejteni, összefügg velük is, de nem róluk szólnék, hanem rólunk. Arról, hogy olyan viszonyok között, amilyenek között ma élünk, hogyan is vagyunk a múzsákkal és a múzsák szabadságával? Persze, ha a „viszonyok” fogalmát szűkebben fogjuk fel, ha csak hazánk belső állapotára gondolunk, akkor a kérdésre magától adódik a válasz: békésen és hosszú ideje kiegyensúlyozott feltételek között élünk, a művészet, a kultúra fejlődése számára a fesztelen mozgás, a kísérletezés és a kutatás, az újjal való próbálkozás tág lehetőségei adva vannak. Azért azonban itt belül is akad súlyos kérdés. De bővítsük a kört, akárcsak Európára, Ázsiára, Afrikára; vagy még nagyobbra, a földkerekségre! Minél nagyobb az átmérő, annál szembetűnőbb lesz: mélységesen nyugtalan, kiélezett ellentmondásokkal teli világban élünk, amelyet háborúk és polgárháborúk, az egész világot megrengető válságok, a történelmet meghatározó erők görcsös egymásnak feszülése jellemez — minden fronton és vonalon. S ehhez még hozzá kell tenni: nemcsak le-lezúduló viharok kavarják a légkört, az emberek belső atmoszféráját az is felhevíti, hogy látják: újabb és újabb viharfelhők gyűlnek a láthatáron. Nem vagyunk hát valami öncsaló illúziók rabja, nem kergetünk-e befelé fordulva, a magunk „magyar glóbusza” felé — holmi délibábokat, nem engedjük-e át magunkat önfeledt játékoknak a művészetben, az irodalomban, a szellemi alkotásban, ezeken a különösen érzékeny tereken, amikor nem szembesítjük napról napra a kultúrát ezzel az összhelyzettel, amely — a közvetlen jövőt illetően — annak is sok aggályra ad okot, aki nem vesztette el hitét a távlatokban? Vannak, akik így is fogalmazzák meg a problémát, kicsit radikálisabban; egyáltalán megengedhetjük-e magunknak az alkotás szabadságának ezt a „luxus”-át? Vagy meddig engedhetjük meg? Az utóbbi hónapok eseményeinek sodró iramában különösképpen érdemes erről beszélni. Igaz mindjárt a kezdetén két részre kell bontani a problémát. Egyfelől a kulturális gyakorlatéra, az alkotók mai tevékenységére. Másfelől a kulturális politikáéra, a párt és az állam céljaira. De ezt annál könnyebb szívvel tehetem meg, mivel bizonyos vagyok benne, hogy végül is ki fog tetszeni: a kettő között szoros kapcsolat és kölcsönhatás áll fenn. Ami az utóbbit illeti, köztudott, hogy a kommunista párt legfőbb törekvéseit a művészetben a realizmus fogalmában összegezhetjük, röviden szólva olyan alkotások támogatásában, amelyekben a kor valóságos képe jelenik meg, abban az értelemben, persze, hogy bennük a valóság legmélyebb tendenciái híven tükröződnek. A mi kultúrpolitikai gyakorlatunk — a gondolat éppúgy, mint a forma számára —■ a lehető legtágabb mozgásteret igyekszik biztosítani. Ennek sokféle oka van: a művészértelmiség pszichológiájával való számolástól egészen a szocialista demokrácia elvéig De a legfontosabb, a mindenekelőtt való indok erre az előbb említett cél: a realizmus. A szocialista művészet nem válhat — semmilyen körülmények között — a valóság hű tükrévé, ha a társadalom részéről nem az a legfőbb igény vele szemben hogy fedezze fel, tegye láthatóvá a felszín mögött munkáló erőket, a meghatározó fejlődési vonalakat. Ha korlátokat állítunk az alkotás elé — és bizonyos korlátokat kénytelenek vagyunk felállítani — elsősorban azért kell oly gondos körültekintéssel eljárni, mert ezt a valóban alkotó tevékenységet: az új feltárását akadályozhatjuk meg illetve jelentékenyen gátolhatjuk. A haladó gondolat, amely a dinamikusan alakulót, a fejlődőt, az újat kíséri nyomon, csak akkor töltheti be rendeltetését, ha tágas és széles a tér, ahol mozoghat, kutathat és teremthet. Amiből — visszaérve a fentiekre — logikusan következik: ha olyan a mi korunk, amelyben — jelenleg legalábbis — gyors iramban éleződnek alapvető folyamatok (és ennek nyomán új és új jelenségek tűnnek fel és le, sűrűsödnek ösz- sze, alakulnak át), akkor ez csak újabb ok arra, hogy biztosítsuk ezt a bizonyos mozgásteret: a szocialista igazságot csak így találhatja meg a szocialista realizmus, hivatását csak ez esetben töltheti be. Hadd demonstráljam ezt a kissé elvont képletet egy valamivel konkrétabb példán. Vannak, akik a szocialista kulturális politikától azt várják: igényelje a szocialista művészektől az optimizmust. Így, általában. S ha olyan a nemzetközi helyzet, ahogy az előbb ismertettük, abban újabb érvet látnak erre a buzdításra. Bonyolódnak a viszonyok, akár nálunk, akár a közelünkben, akár távolabb? Ám rajta, legyen a művészet ilyenkor ellensúly, sugározzon hitet, erőt, nyomja vissza a feltoluló kételyeket és aggályokat! De vajon ez következik-e a realizmus elvéből? Az optimizmusnak ez az általános sugallása? Korántsem. Ez az értelmezés nem a valóság mély összefüggéseit feltáró eszközt lát a művészetben és az irodalomban; csupán a pillanatnyi hangulatra ható, az éppen kívánatos atmoszférát teremtő „kísérőzenének” tekinti, körülbelül annyiba veszi szerepét, mint amennyi a hegedűsöké a lakodalmon. Vannak persze fajai a művészetnek, amelyeknek lehetőségei nem sokkal szélesebbek (és rájuk is szükség van!), de a leglényegesebb műnemek hivatása ennél sokkal több és összetettebb. Teljesen jog OS kívánság, hogy a szocialista realista művészet keresse a kiútat, s legyen optimista úgy, ahogy a marxizmus az, amely számba veszi az emberiség felszabadulásának roppant feladatait, s ezek megoldásáért kitartóan harcol, mert bizonyítani tudja, hogy ez be fog következni; De ez nem zárja ki, hanem feltételezi a szembenézést az adott nehéz helyzetekkel, a viharfelhőkkel, ha úgy tetszik. Csak az a művészet segíthet a küzdőknek, amely behatol ezekbe a gomolygó felhőkbe, amely megismeri az áramokat, melyek bennük gyűlnek, megismeri mozgásúik irányait, ideértve a villámok törvényeit is. ösz- szehasonlíthatatlanul többet és tanulságosabbat tud majd elmondani az embereknek, mint azok a derék „optimisták”, akik vígasztalnak bennünket, hogy a vihar után jön majd a napsütés és hasonló falvédőről való igazságokkal. Persze ez a példa is csak szimpla jelkép, de egy dolgot talán érzékeltet: az az elképzelés, amely nem talál magában kurázsit arra, hogy bonyolult vagy éppen súlyosbodó helyzetekben arra buzdítsa a művészetet, keresse bátran a való szituációnak megfelelő, összetett válaszokat, elemezzen bátran — amely tehát a kutatási lShetőségek korlátozásával felel a nehézségekre, az éppen annak állja útját, amit el szeretne érni: a nehézségek leküzdését, amelynek feltétele, hogy felrázzuk az embereket, megmozgassuk lelkiismeretüket, és végső soron helyes tettekre is bírjuk őket Másszóval éppen annak a szocialista művészetnek a lehetőségeit nyirbálná meg, amelyre ilyenkor a legnagyobb szükség lenne. Nyilvánvaló, hogy ez nem lehet helyes alternatíva; biztosítani kell ilyenkor is az önálló alkotás minden szükséges feltételét Es mint már elöljáróban jeleztem, a problémának csak egyik oldala ez, a kulturális politikáé. A másik az alkotásé, az alkotóké, akiknek élni is kell tud- niok ezekkel a lehetőségekkel. Amiből kiindultunk — vagyis a mi mai világunk a maga egymásra halmozódó bonyodalmaival, az emberiség legnagyobb történelmi sorsfordulójának végtelenül komplikált konfliktusaival — nem zavarja-e majd szükségszerűen össze a művészek világképét? Vajon nem merő na- ivság vagy egyenesen veszedelmes eszmei semlegesség abban bízni, hogy ebben eligazodnak a művészek? Mennyi már most is a pesszimista köztük, hányán menekülnek érthetetlen absztrakciókba, szellemi homályok barlangjaiba, mert nem tudnak megbirkózni a rájuk zúduló problémákkal! Hogyan is volna szabad úgyszólván erre a folyamatra hagyatkozni és — mind e jelek láttán — nem valamiféle megálljt kiáltani? A kérdést szándékosan éleztem így ki és nem azért, mert a benne foglalt aggályt egyszerűen el akarnám utasítani, mint pánikot, vagy türelmetlenséget. Nem: ennek az aggálynak, van alapja. Csakhogy ez mit sem változtat a megoldáson. E veszélyek láttán defenzívába vonulni, azaz tiltófákat és tabukat felállítani, elrángatni a művészeket a valóság zavaros kavargásától, nehogy beleszédüljenek, derűs, lankás tájakra vinni őket, hogy legyen szép élményük, amelyről szépeket is dalolhatnak, vagy egyszerűen befogni a szájukat — nagyon nagy hiba lenne. Tiltani csak azt kell, ami ellenséges politikum és aminek tiltása egy fiatal társadalom rendjének teljesen indokolt önvédelme. Egyébként éppen ellenkező szellemben kell eljárnunk: nem eltávolítani kell az írókat és művészeket a szélvész forgatagából, hanem arra kell rábírni őket, hogy a centrumába hatoljanak. „Aki dudás akar lenni — írta József Attila — pokolra kell annak menni. / Ott kell annak megtanulni / hogyan kell a dudát fújni.” A szocialista realizmusnak ez, és csakis ez az ars poeticája. Az a fajta pesszimizmus, amelytől a modem művészet oly nagy része szenved, nem onnan van, hogy azok az alkotók túlságosan is mélyre hatoltak a „pokolba” (hogy a költő képét folytassam), hanem hogy valami olyan álláspontot foglaltak el, ahonnan a pokol lángjait ugyan látni, de nem látni, mi ég el füzükben és mi edződik meg benne, születik újjá benne. Goethe szavát is lehetne itt idézni a fénytől megbű- völten a lángokba szálló pillangóról, a fűzből megelevenedő életnek erről az örök jelképéről, amelynek tanulságát így vonja le a vers: ,3 amíg ez nem hívogat, / a halálból-élet, / unalmas vendége vagy sárnak és sötétnek.” Igen, ez a ,.halálból-élet”-élmény, ez hiányzik nem utolsósorban ebből a művészetből. Csak leskelődik a lángok körül, de nem mer rajtuk keresztül hatolni. Világért se vetné bele magát, még ha háromszáz, vagy háromezer soros verset is ír róla! Pedig nincs más út: napjaink költészete, irodalma, művészete sem emelkedhet fel a kor magasába, ha nem vállalja e kor egészét, és lamentálással vagy jajveszékeléssel éri be. S ha optimista vagyok ezt illetően Is, akkor azért is, mert látom — s ki ne látná? —, hogy az embereknek mindinkább elegük van a csömör és a rettegés esztétikai termékeiből. Nem azért, mert ez a művészet semmit sem produkált. Vannak nagy részfelfedezései: ki tagadná? Csakhogy a szorítás, amellyel az_ idő marka nyomorgat bennünket, annál sokkal erősebb, minthogy hosszú időre kiegyezhetnénk egy művészettel, amely — bocsánat a vulgarizáló gúnyért — csak bömbölni tud és nincs a mélybe világító szava arról, hogy milyenek is azok az erők, amelyeknek fogása roppant bennünket, amely nem érti, mivé is formálja az embereket, a társadalmakat, a világot ez az erő. Ezek kikerülhetetlen szükségszerűségek, amelyeknek ereje ezerszerte nagyobb a mai művészet sündisznóállásainál, s amelyek elől ideig-óráig el lehet bújni, 10, 20, talán 30 évig is, de aztán utolérnek mindenkit. Azzal kezdtem, hogy hamis a latin közmondás — az, hogy fegyverek közt hallgatnak a múzsák. Nem is igaz. Arra se áll, hogy az osztályharcok csatazaja elnyomhatná a hangjukat. S arra sem, hogy a mi évtizedeink iszonyatos birkózásai elnémíthatnák őket. Az ellenkezője áll: a történelem nem őrli porrá a művészetet, és csak azt veti majd félre, ami arra megérett. A művészet maga pedig meg fog újhodni, fénye erősebben ragyog majd, mint valaha. S ha a beteljesedés még messze is van, a megújhodás már meg is kezdődött. Aki figyelő szemmel olvas, néz, hall, észre fogja venni. Gál Farkas: Pacsirta nyomba lépek Pacsirta nyomba lépek tompulnak kifent kések fejem váltadra hajtom téved az ember, téved. de látom már, a csendben kell önmagámra lelnem a tűnődés dárdája rezegve állt meg bennem. Nem voltam én esendő Szava sincs bánatomnak lobogtam, mint a kendő tavalyi hó — elolvadt égtem, mint őszi csillag ami időnként fáj még szálltam, mint nyári felhő az nem a múlt, a holnap futottam, mint a réten bokrok a szélverésben ökleim égre dobva feszített húrként éltem, Pacsirta nyomba lépek tompulnak kifent kések fejem válladra hajtom — téved az ember, téved. TÉNAGY SÁNDOR: Mint száz közül kilencvenkilenc Ügy élek megint, mint száz közül kilencvenkilenc: minden napom szabályos, meghatározott. Reggel és este hetijeggyel igazolom életemet, kezelt, mondom, és igyekszem a kocsi belsejébe. Nincs rajtam különös ismertetőjel, hétköznapi a szó is, amit költészetté melegítek, úgy nézek mindenkire, mint tulajdon életemre, szánakozón és bizakodón, örömben telhetetlenül, Napközben meglesem: miként készül a vasból a kenyér, miként simulnak ki vagy nyúlnak hosszabbra a ráncok a homlokokon, följegyzem a felejthetetlen mozdulatokat, a többjelentésü szavakat, hogy megszülessen a legigazibb szinonima. Nincs ebben semmi rendkívüli: úgy élek megint, mint száz közül kilencvenkilenc; a villamoson, hazafelé, ha vállunk összeütődik, nem szólunk, nem mentegetőzünk, megismerjük egymást, mert nincs különös ismertetőjelünk. Vox humana Interjú Pécsi Sebestyén or«onatníívésszel Évről évre visszatér Kecskemétre és közönségünk szeretettel várja a világhírű orgonaművészt, Pécsi Sebestyént. Legutóbb a Nagytemplomban megtartott koncertjének rendkívüli sikere volt. Több mint ezer- kétiszázan jöttek el meghallgatni őt és feleségét, Werner Mária énekesnőt. Komoly zenei hangversenyen ilyen nagy érdeklődésre Magyarországon eddig csak ritkán, vidéki városban pedig még talán sohasem volt példa. — Kecskemétre mindig szívesen jövök — mondta a hangverseny után Pécsi Sebestyén. — Egy művésznek megtiszteltetés ha visszahívják oda, ahol már játszott. Ez a legnagyobb siker. Megkérdeztük, mi az orgona legjelesebb magyar művészének véleménye arról, hogy a hangszer ma valóságos reneszánszát éli. — Franciaországban, Németországban és Olaszországban — mondotta — három nagy fesztiválon tapasztaltam legutóbb az orgonamuzsika iránt megnyilvánuló új érdeklődést. Ez a sokszínű, gazdagon szóló hangszer szinte zenekart pótol. Egyre tökéletesedik technikailag és mind népszerűbb lesz. Világszerte a legnagyobb mesterek szívesen írnak orgonaműveket... — Külön öröm — folytatta — hogy nálunk is szeretik. Nemcsak Pesten. Az ország számos kultúrközpont- jában, közöttük Kecskeméten, tartanak mind gyakrabban orgonahangversenyt. A kecskeméti hangverseny zenetörténeti jelentőségű volt. Itt hangzott el először a város nagy szülöttének, Kodály Zoltánnak Csendes mise orgonára című, különös szépségű műve. — Itt, de nem most. Tavaly a Katona József Múzeum számára magnetofonszalagra játszottam már ezt a nagyszabású remekművet, amelyet az orgonairodalomban a legszebbek közé számítok. Nyilvánosság előtt azonban valóban most hangzott el először, örülök annak, hogy a műsorban további rendkívüli igénvű műveket szólaltathattam meg, mint amilyenek Bach és