Petőfi Népe, 1968. augusztus (23. évfolyam, 179-204. szám)
1968-08-11 / 188. szám
IIMlllflUW Ténagy Sándor t Arcunk napfogyatkozása Belefájdul a szemem, ha téged keres, a lábam, | ha hozzád közelit j' szám szólítása néma, 1 meghallod-e? amit kezem mutat, )(■ ■ láthatatlan, mint a hó árnyéka, meglátod-e?, elutaztam a gyermekkarból, elbúcsúztam, mindent becsomagoltam, *í de nem veszem hasznát semminek , ^ arcunk napfogyatkozásában elhalványul a föld, a víz, a kő, nem látunk semmit, mindent elfelejtünk Hatvani Dániel: •• Üvegcserepek Lökhaytásos egek felé nyújtózkodik a páré, a mályva. " ■ Levelek en emeletablakai bele csörömpölnek a nyárba. Felhőkarcoló a gyom, jár benne le-fölkeringve '■*B> az asszimiláció liftje. A csendbe bámul a zsalu-erezet s nem tudja, hogy alul a porladó trágyába keveredve tűnődnek az üvegcserepek. Sajnálkoznak rajtuk az egek. LábamnáZ kezdődik a gyalogút, csak ösvény s nem kétsávos sztráda: Föléborul, magához öleli * a páré, a mályva. Hát nem suhognak lakkozott kocsik, csak nehéz, bakancsos lábak dobognak rajta hajnalonként, hogy elérjék a gyárat. Lángolnak szerteszét a zöld tüzek. Amott még konokul őrzi megunt falait a munkás-kerület. Utcáiban *' felgyülemlett az évek pora. Az illetékesek szerint aszfalt sem jut mindenhova. , A lábat, a szivet, az agyat nem kezdi ki mégsem az időj Évenként a kertek véginél a fény álma surrogva kinő. Ha csak mályva és páré is, de biztosan hajol a rothadásra, hogy emlékezzenek az egek a tomboló gránátra, robbanásra, hogy szanaszét szálltak a falak s az ütegcserepek, hogy embernek maradni egykor „. a legiszonyúbb lehetett. Zöld álom a páré, a mályvái belőlük sejlik a jövő értelmes beton-világa, bomba-vijjogásból, félelem-üzte romos falakból... A múlt szeméttelepére az elme a szív szándékához méltó terveket rajzol, hangrobbanás-nélküli eget képzel a felhőkarcolók fölé, ahol a tudaté a kozmosz s csillagai az örömé. Házakat épít, melyek alá nem tervez óvóhelyet, hogy a költő kezében a világ tükrévé álljanak össze az üvegcserepek. N em akarom eltúlozni a Kiskunság jelentőségét, de most, amikor e sorokat írom, s kiraktam magam elé 1955-ig vissza, nyúló példányait, kissé megilletődtem. Tudom, ez a mintegy húsz példány- szám, amely még címében sem mind egyezik, hiszen akad közte Biztató és Aranyhamok nevű is — nem az ország tájjelegű kiadványainak legrangosabbja. Ennél jóval nagyobb halom a szegedi Tisza táj, a debreceni Alföld, vagy a pécsi Jelenkor példányaiból összerakott gyűjtemény. Ott már vonulatra, folyamatról beszélhetnek, s az ottani vidék szellemi arculatát úgy tükrözik azok a folyóiratok, mint valami okos és precíz térkép a hegyek-völgyek görbületeit De nekik nem kellett mindent élőiről kezdem. Nem egy fiatal megye hagyományokkal — ilyen értelmű hagyományokkal — alig rendelkező képét kellett felvázolniuk, hanem csak folytatni valamit méghozzá kedvezőbb körülmények között Az egyetemi városok privilégiuma a nagyobb szellemi kapacitás irodalomban, művészetben. S jellegükhöz hozzátartozik a folyóirat is. Neves szerzőkkel, az Ilyen helyen szívesebben megtelepülő írókkal, költőkkel, tudósokkal. A ketté, sőt háromfelé osztott Duna—Tisza köze Bács-Kiskunnak elkeresztelt része még csak most tá- pjászkodik fel alvó állapotából, most rendezi tájhoz kötődő kincseit s habár gazdagnak tudja magát — ősöktől örökölt szorgos munkája révén —, ez a gazdagság ma még nem terjed ki az élet szellemi vetületeimek minden részletére. Nem könnyen, de mégis hamarabb teremtődött meg itt is az anyagi javak viszonylagos bősége, mint az ezzel élni tudók kulturális igényessége. Ilyen körülmények között azt hiszem, nincs okunk a szégyenkezésre a nagyobb városok előtt, melyek már rendelkeznek saját folyóirattal, rendszeres irodalmiművészeti publikációs lehetőségekkel. Az, amit megyénk már eddig is magáénak) mondhat, nem sok, de nem kevesebb más hasonló megyéknél. S ami fő dolog, nem holmi jellegtelen, esetenként úgy- ahogy összeálló számokat rakhatunk egymásra, hanem valamilyen cél felé igyekvő, nagyjából azonos törekvéseket tükröző, még címében is majd mindig azonos füzeteket. A szerkesztők, a „mecénások”, kiadók változhattak, de a Kiskunság egyes számai nagyjából és egészében kifejezték az adott időszak irodalmi képiét, társadalmi mondanivalóját. Végigpásztázzák a múltat, számba veszik a megye dicső forradalmi hagyományait, képzőművészeket, írókat, költőket vonultatnak fel, tudományos kutatókat szólaltatnak meg. 1^1 őst, amikor újra fellapoztam ezeket a füzeteket, ■ * magam is meglepődtem, mennyi értéket tartogatnak lapjaik között Elfelejtett írások tolultak ismét elébern, s rájöttem, hogy szinte minden helyi vonatkozású érdekesség megtalálható bennük, melyre az utóbbi időiben feleletet vártam, kerestem, örömmel fedeztem fel Váry István aprócska írását Kada Elekről, Joós Ferenc cikkét Kelemen Lászlóról, Németh László Kecskeméti emlékek című visszaemlékezését, Kocsis Pál önéletrajzi írását, Erdei Ferenc Szabó Kálmánról szóló megemlékezését — de nem is sorolom tovább. Csupán érzékeltetni akartam, hogy számunkra milyen kincsek lapulnak, rejtőznek e szerény kiadványok hasábjain. Eszre kellett vennem természetesen azt is, hogy hány kitűnő szerző jelentkezett az elmúlt évtized alatt. A legtöbben ma is írnak, jelentkeznek időről időre. De azt is meg kellett állapítanom, hogy sokan elhallgattak, nem tudni, mi okból. Lehet, hogy csak a biztatással, bátorítással van baj, vagy az élettel járó gon- dok-bajok sodortak el egyeseket régi kedvtelésüktől, a társadalomnak is hasznot hajtó „második” foglalkozásuktól? Nem feladatom, hogy erre választ keressek, de talán érdemes lenne ezen a nyomon elindulni, s étarentartani az alkotókedvet mindazokban, akiknek tehetségéről egyszer már meggyőződhettünk. A zért is jó lenne áttekinteni a Kiskunság régebbi számait, mert van olyan érzésem, hogy maguk a szerkesztők se mindig érzékelik, mi az, amit már egyszeri elkezdett a folyóirat, s amit csupán folytatni, s nem mindig újrakezdeni kellene, s mi az, amit viszont tényleg ideje lenne kiásni a feledés homályából. Elsősorban az „Élő múlt” rovatra gondolok. Ezen belül is különösen a Kecskeméti Katona József Társaság és a Kiskunság nemes hivatására a Katona-kultusz ápolásában. Illetve nem is csak a ^kultusz”, ami hiányzik, hanem a már egyszer megkezdett tudományos felmérés és összegezés folytatása. Gondoljunk csak a Kiskunság első számára, amelyben kettős évforduló jegyében köszöntötték az olvasót 1955 januárjában: hazánk felszabadulásának közeli tizedik évfordulója alkalmából, s Katona József halálának százhuszonötödik évfordulójára emlékezve. Közölte a szerény külsejű, de gazdag tartalmú és buzgó szándékkal ihletett első szám Katona József Kecskemét történetéről írt művének előszavát. Hányán ismerik ma már a költő halála után édesapja rendezésében napvilágot látott művet, amelynek címe ez volt: „Szabados Kecskemét, Alsó-Magyarország első mezővárosa történetei.” Mint a széljegyzet megemlíti, Katona József műve ajánlásában — éppúgy, mint a Bánk bánéban — szép szavakkal tesz hitet szülővárosa szeretete mellett: „Köszönöm azt a helyet, amelyen bölcsőm rengett, és a sírt, amelyben, majd egykor jó szüléim elnyugodnak; ha magam elmúlok, megmarad ezen sorokban érted égő szeretetemnek bélyege.” A hazafias érzület gyönyörű sorai ezek, hozzá hasonlót ma is alig találunk. Bizony érdemes lenne rá, hogy felfrissítsük, s oda tegyük az olvasóközönség asztalára sok más értékes dokumentummal, írásművei együtt Pótolná ez valamelyest azt a még ma is — igazán érthetetlenül — hiányzó. Katona összes műveiből készített teljes és lábjegyzetes, filológiailag is hű, a Magyar Tudományos Akadémia által gondozott kiadást. Akt hiszem, helyi szerzőt is könnyen találnánk rá, hiszen szerencsénkre Kecskeméten él az egyik ismert Katona-kutató, munkára és tettre készen. Ha megbíznák, biztosan szívesen vállalná azt a nemes feladatot, hogy még jobban beavasson bennünket a halhatatlan drámaíró titkaiba. De ez természetesen csaS egy a sok közül. Beszélj hetnénk még Nagy Lajos* Móra Ferenc és más nagy alkotónk életének, életműi vének további feltárásáról és értékeléséről is. Hasonlóan szinte pió to Ihatatlan mu_ lasztásaink vannak a helyi munkásmozgalom emlékeinek feltárásában. A nyoma ugyan, ennek is fellelhető már itt-ott, pL Orosz László Buday Dezső tanulmányaiban, de mi ez a tényleges anyaghoz képest? Bizony ideje lenne szétosztani a feladatokat, s erőnkhöz képiest vállalni ebből a nagy munkából, mielőtt még azok az anyagok is elvesznek, megsemmisülnek, melyek ma még hozzáférhető közelségben vannak. Az élő szemtanúk fogyatkozásáról nem is beszélve. lyg indig szegényesnek éreztem ebben a városban a ■ * nagy elődökkel való foglalkozást. Különösen fájdalmasan érint, amikor Kada Elekre, Kecskemét egykori nagynevű polgármesterére gondolok. Tudvalevő, hogy Kada íróként kezdte, s politikus, országgyűlési képviselő is volt a 48-as pórt! zászlaja alatt Városvezetői érdemei szinte elévülhetetlenek. A maga korában számos nehézséggel^ maradisággal megküzdve, olyan tetteket hajtott végre, melyek ma is dicséretére válnának bármelyik városvezetőnek. (A múzeum, a városi könyvtár, a művésztelep létesítése —r hogy csak a legjelentősebbeket említsük.) Vajon nem akadna olyan ember, lelkes kutató, aki népszerűén — mert sok nagyszerű anekdota is fűződik nevéhez — leírná ennek a kiváló embernek az Setét? Nemcsak a hatszázéves évfordulóra készülő kiadványban, de a megye folyóirata számára is — más szemszögből, az irodalmi vonatkozások hangsúlyozásával. Kodály életművének kecskeméti vonatkozásai is megérdemlik a vele való foglalkozást. Egyszóval azt szeretném mondani, hogy a Kiskunság építsen saját hagyományaira is. Amit elkezdtünk, azt vigyük végig, már amanmyire lehet Persze az sem árt, ha némely dolgot újra írunk, újra fogalmazunk, hiszen közben egy új ifjúság nőtt fel a szemünk előtt, s az ismétlés ilyenkor nem szószaporítás, hanem kötelesség. A mikor végiglapoztam e táj folyóiratának sárguló *"* lapjait, akaratlanul is az jutott eszembe: mérföldkövek ezek a kiadványok. Hiszen a napi sajtó híradásain, az eseményekhez kötődő krónikáin túl valami összegezést is jelentenek. Méghozzá maradandó összegezést. Nem mindegy tehát, milyen képet tár az olvasó; s az utókor elé. Persze hiba lenne, ha az írók és szerkesztők most csak az utóbbira, az utókorra kacsingatnának, mondván: ebből fogják majd hajdanán megítélni kórunkat. Nyilván gondolni kell erre Is. Arra, hogy a ma tényei, adatai, történelmi, társadalmi változásai nem is olyan sok év múltán már értékes dokumentumok lesznek utódaink számára. Tehát van felelősségünk ilyen szempontból is. Megőrizni, ami megőrizhető — amíg megőrizhető ... Ne szalasszunk el értékes pillanatokat, a ma még élőkkel lefolytatható eszmecseréket ne odázzuk el későbbre stb. De az alapvető feladat mégiscsak az, hogy a mának, a ma emberének nyújtsunk segítséget az eligazodáshoz, szellemi életének gazdagításához, formálásához. S ha erre gondolunk, szintén nem lehetünk nyugodtak. Nemrégiben arról beszélgettünk a Kiskunság szerkesztőjével, Varga Mihállyal, s ez volt a szerkesztő bizottság véleménye is, hogy az egyes számok versanyaga, a helytörténeti anyag még csak összeáll valahogy; de hiány van a mai életet tükröző, feltáró novellákban; s kevés a publicisztikai hevületű írás is. Pedig ezek nélkül torzít a tükör, nem lehet az igaz valóság hű krónikása, s előrelendítője egyetlen irodalmi, művészeti orgánum sem. Hogy mi a segítség módja? Nincs rá recept Bizonyára bővíteni kell a szerzők táborát is. A megyéből elszármazott, s a megyével kapcsolatot tartó írók, költők, művészek — ha megkeresik őket —, nem hiszem; hogy elzárkóznának egy-egy írásuk, alkotásuk itteni publikálása elöl. (Csak zárójelben említem meg, hogy gondolkozni kellene az országoshoz közelebb álló honoráriumok előteremtésén is, mert a megyehatáron túli szerzőktől nem lehet elvárni holmi „áldozatkészséget” ilyen tekintetben.) Sokat segíthet egy-egy pályázat is. A nagy forradalmi évfordulókra kiírt megyei pályázat pl. biztosan ösztönzője lesz az új alkotások megszületésének. Oefejezésül még csak egy gondolatot pendítenék meg. Töprengenünk kellene azon, hogyan lehetne a helyi alkotók kibontakozását segíteni a rövi- debb lélegzetű írások megjelenésén túl esetenként könyvkiadással is. Külön cikket érdemelne az a mellőzés, amely a vidéki szerzőket éri nap-nap után, amikor összegyűjtött verseiket, novelláikat szeretnék kiadni könyvalakban is. A túlzottan centralizált könyvkiadást — úgy hírlik — szívesen föloldaná a Kiadói Főigazgatóság is, ha kellő garanciáikat kapna — elsősorban anyagi szempontból — arra, hogy a vidéknek adott engedélyeket hasznosítani is tudják a helyi kiadók. Mérföldkövekről beszéltem a bevezetőmben. Azt hiszem, nem túloztam ezzel a hasonlattal. Folyóiratok nélkül, könyvek nélkül, a megszülető irodalmi és művészeti alkotások publikálása, az olvasóhoz való eljuttatása nélkül sehol sem alakulhat ki igazi szellemi élet. Bács-Kiskun megye igazán gazdag irodalmi örökségének folytatói örömmel vállalják a rájuk háruló munkát, ezt már az eddigiek során is bebizonyították. Fontolóra kellene venni, nem lehetne-e bővíteni még a jelenlegi lehetőségeket, ahogy néhány megyében már akad példa rá. Befektetés ez, természetesen. Valahogy a szőlőültetéshez hasonló. Sok munkával, s anyagi áldozattal is jár. S haszna sincs mindjárt. Az ültető a jövőnek is dolgozik, a haszon generációké, s jórészt az utódoké. Ez a megye a derék szőlőültetők megyéje. Ma még- inkább az, mint régen volt. Van tehát okunk a bizakodásra. F. TÓTH PÁL (Megjelent a Kiskunság legújabb, 1968. évi 3. számában.) , i . ■ : ill, .11 i i 1 i i 1 i 1 í 1 i i 1 i 1 A í i 1 i Mérföldkövek
