Petőfi Népe, 1968. augusztus (23. évfolyam, 179-204. szám)
1968-08-30 / 203. szám
1968. augusztus 30, péntek 5. oldal „fi népzene sok évezred divatjának ősszessése” Harmadfél napon keresztül Kecskemét vendégei voltak az ország népművészei, tekerősök, citerások, dudások, tamburások, énekesek és mesemondók. Különös színt hozott a megyeszékhelyre a zeneládákkal, eddig alig látott hangszerekkel sétáló-bandukoló emberek sokasága. És élményt is, mert bemutatkozásuk iránt őszinte érdeklődés nyilvánult meg. Immár második ‘ alkalommal sereglettek össze a népművészek Kecskeméten, Kodály Zoltán szülővárosában. A több helyen megismételt hangversenyen kívül ankétot is tartottak szakértő tudósok bevonásával arról, mi a népművészek szerepe a népművelésben és hogyan lehet a népi hagyományokat ápolni. A tanácskozás jeles résztvevője — és a találkozó egyik szellemi mozgatója — dr. Sárosi Bálint zenetudós és zeneszerző, a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjának munkatársa volt A fiatal tudós nem ismeretlen Kecskeméten, hiszen a Tanár Ür életének utolsó esztendeiben Kodály Zoltán közvetlen munkatársa volt, halála után pedig gyűjtőmunkásságának leghivatottabb folytatója. Hadd mutassuk be kedves vendégünket. Dr. Sárosi Bálint Csíkrákoson született 1925-ben, gimnáziumi tanulmányait Csíkszeredán végezte, ott is érettségizett 1944-ben. A felszabadulás után a budapesti egyetemre iratkozott be, mint Eötvös-kollégista végezte tanulmányait és szerzett bölcsész-doktorátust. Ezzel azonban nem elégedett meg: beiratkozott a Zeneművészeti Főiskolára, ahol 1956-ban zenetudományokból, 1958-ban p>edig zeneszerzésből kapott diplomát. Nemcsak mint zenetudós-gyűjtő nevezetes, hanem mint zeneszerző is. Trombitaversenyeit szívesen játsszák mindenfelé, filmzenéi (Oldás és kötés stb.) univerzális tehetséget árulnak el. Zeneelméleti és népzenei tárgyú cikkeinek se szeri, se száma. Az utolsó esztendőkben háromszor járt Afrikában gyűjtőúton. Most itt ülünk vele szerkesztőségi szobánkban és a népzenei találkozó jelentőségét latolgatjuk. Mi a véleménye erről a zenetudósnak? — A magyar népzene —■ a hagyományos módon — már csak a felszín alatt létezik, többnyire csak az idősebbek emlékezetében. Spontán jelenléltét a fiatalabb generációk körében mind ritkábban tapasztaljuk. Ügy látszik, a szédítő iramban váltakozó nemzetközi táncdaldivatok végleg elöntik a felszínt, s kiszorítanak minden egyebet, ami nem engedelmeskedik napjaink túlságosan is lüktető ritmusának. Ez természetes folyamat, töb- bé-kevésbé így van, mindenhol a világon. — Ilyen körülmények között szükség van-e a népzenei találkozóra? — Igen. Tapasztalhattuk ezt egy évvel ezelőtt Kecskeméten, meg az idei találkozón is. A bemutatókon a közönség az első adódó alkalmat kihasználta és lelkesen, önfeledten dalolt a pódiumon levőkkel. örült, hogy nem csupán kapja a dalt másoktól, hanem — ősi hagyomány, hajlam és jog szerint - részt vehet benne, örült, hogy van közös zenei nyelv, amelyen közösen, egyszerre is szólhatunk. — A népzenét nem a múló tömegzenei divatok mércéjével mérjük. A népzene ügye nem divatügy, hanem — ha úgy tetszik — sok évezred divatjainak ösz- szessége, máig fennmaradt lényege, tanulsága. Olyan kulturális örökség, amit akkor is megbecsülünk, ha a pillanatnyi divat szerint nem látszik érdekesnek, mert — önmagunkat becsüljük meg vele. A divatok is vissza-visszatémek hozzánk tápláló erőért, felfrissülésért. — Mit lehetne tenni a népzene konzerválásáért? — Az Akadémia népzenekutató csoportja teszi a magáét. A Rádió és Televízió is ad — bár sokszor kifogásolható módon és mértékben — helyet a népizenei hagyományoknak. Nem lehet azonban kizárólag erre számítani. Komoly feladat vár a művelődési házakra is. Mindenütt van magnó: vegyék hát szalagra a nótafák, zenészek művészetét. Sokan vannak még, nem késő a hagyománymentés, hiszen az eddig lezajlott két népzenei találkozón is számos olyan népművésszel ismerkedtünk meg. akikről eddig nem volt tudomásunk. Szerencsére még nem a huszonnegyedik óráról beszélünk. De azért az idő sürget... Balogh József Erős volt Meghalt a barátom, humorista volt. A szakma azonnal a saját halottjának tekintette, lehet, azon az elvi alapon: ma neked, holnap nekem. A szakma úgy határom zott, hogy az elhunytat, mármint a koporsót a mo- rózusabb kollégák vigyék a vállukon a ravatalozótól a sírhantig. Engem is kijelöltek. Sötét ruhába öltöztem, fekete nyakkendőt kötöttem, így dolgoztam végig egy kínos délelőttöt. Kettőkor kimentem a temetőbe, átfúrtam az embergyűrűt, közelről akartam elbúcsúzni a barátomtól. Mellé álltam. Eszembe jutott; ez a fiú öt éve tudta, hogy napjai meg vannak számlálva. És mégis, mindig vidám volt. Milyen jókat mondott. Világos: egy fejjel nagyobb volt, mint mi. Ezt gondoltam, de nem mondhattam el senkinek, mert itt nem illik beszélni, csak sirrii. Valaki azért mégis beszélt, a mi nevünkben búcsúzott a humoristától, mert a beszélőt is kötötte a konyak a földhöz ragadt konven- dó, pedig ő is tudta, hogy szótlanul is szépen lehet búcsúzni. Ekkor arra gondoltam, hogy akik itt vagyunk, rokonok, barátok, kollégák mind-mind szerettük ezt az embert, és most nem beszélni és sírni kéne, hanem mindannyiunknak énekelni, ez volna a legszebb temetés. Vállunkra vettük a koporsót. Elindultunk. Lan- káson kapaszkodtunk felfelé, valahonnét, honnét a csodából, mellém jött a feleségem, suttogva kérdeztem, mit akar. — Gyere ide — mondta. — Nem lehet — mutattam a koporsóra. — Add át egy percre Tibinek —, mutatott a barátomra. Tibi átveszi, szégyellem magam. — Mit akarsz? — kérdeztem. — Elfelejtetted reggel ideadni a pénzt. Nem tudok bevásárolni az unokádnak ... — Parancsolj, kisfiam. Utolérve a menetet, átvettem a terhet. Gondolatban mormoltam: „Ne haragudj, öregem, tudod az unokám.” — Marha vagy! ■— megesküszöm, hogy ezt mondta az elhunyt barátom és csodálkoztam, hogy senki sem hallotta. A sírhantnál vigyázva letettük a humoristát. Egy élő, vidám szívű humorista beszélni kezdett, és potyogtak a könnyei. Hallottam, hogy csöndben káromkodom, de azt hittem, hogy ez nem én vagyok. A göröngyök dübörgését nem hallgattuk tovább, elindultunk. Az első kocsmánál megálltunk, bementünk és megittunk egy fél konyakot. — Kötőhártyagyulladásom van — mondta a vidám szívű, élő humorista. — Ilyenkor a szellőtől is könnyezem. Tibi, aki átvette a Koporsót tőlem, kért még egy kört és láttam, hogy neki is kötőhártya gyulladása van. A pincér, amikor a második kört hozta, kedvesen megkérdezte tőlünk: — Ilyen erős volt a konyak? Suha Andor Már csak pár napig,.. „Egyik szemünk sír, a másik nevet.” Joggal idézik az ebben az esetben igencsak találó szólás-mondást a mostani kecskeméti kiállítások rendezői. A meghívók négy helyre csalogatják az érdeklődőket. Mindegyik különleges élményt ígér. A „Népművészet a modern lakásban” címmel kihirdetett Király Ilus emlékkiállítás bizonyult a leglátogatottabb- nak. A díszes emlékkönyvben található bejegyzések szerint szinte mindenkit meglepett a Fegyveres Erők Klubjában bemutatott anyag bősége, szépsége. A Kecskeméti Művészte- lep>en az utóbbi tíz esztendőben kitűnő alkotók éltek. A múzeumban látható jól sikerült tárlat értékeit lapunk már röviden ismertette. „Milyen szép Kecskemét”, „mennyit gyarapodott az utóbbi években is”, „erről az új gyárról nem is tudtam”,... ilyen és hasonló megjegyzéseket lehetett hallani az Űjkollégi- umbam a régi és mai hírős város fényképekben idéző, városfejlesztési kiállításon. A maketten érdeklődéssel tanulmányozták a látogatók a leendő Széchenyiváros és az új városközpont terveit. A „Magyar parasztfestők című” kiállításon Mol- dován Domokos a XVIII. századtól napjainkig mutatja be a legtehetségesebb paraszti alkotókat. Benedek Péter, Süli András, Vankóné Dudás Juli és a többi nagyszerű parasztművész képiéi a Kodály Zoltán Ének-Zenei Iskolában tekinthetők meg. Csodálható-e, ha ennyi szépség láttán örül az egyik szemünk. Am, miért „sír” a másik? Mert a rendezőknek nem a fáradságos anyaggyűjtés, elrendezés okozott keserves gondot, hanem a meglevő értékek elhelyezése, bemutatása: nincs megfelelő kiTanévnyitás az Iskolatelerízióban Äz ország legnagyobb „tanintézete”, az Iskolatelevízió csütörtök délelőtt tartotta ünnepiélyes tanévnyitóját. Dr. Kelemen Endre fő- szerkesztő ismertette az első félévi tanrendet, közben a sorra kerülő műsorokból mutatták be részleteket. Ä tanévnyitó alkalmával meghirdették az Iskolatelevízió nyilvános pályázatát is. Eszerint a jövő tanévben megvalósításra kerülő tantárgyi felvételek forgatókönyveinek megírására kérik fel a vállalkozó szaktanárokat. A megfelelő forgatókönyveket a Televízió szerkesztősége megvásárolja és felhasználja az Iskolatelevízió jövő évi műsorában. Ä pályázat részletes szövegét a pedagógiai lapiok legközelebbi számaikban közük. Ugyancsak várja az Iskolatelevízió szerkesztősége a pedagógusok dolgozatait arról, hogyan tudják munkájukban hasznosítani az Iskolatelevízió adásait. állítási csarnok Kecskeméten. Még a legkisebb megyeszékhely is jobban áll e tekintetben. Pedig a város fejlődő idegenforgalma is sürgeti a mielőbbi megoldást. Mindent el kell követni annak érdekében, hogy néhány esztendőn belül a most látható kiállítások állandó, végleges helyet találjanak. Valameny- nyi tartós érdeklődésre számíthat. Addig azt tanácsolják törhet be másképpen a nemzetközi élvonalba, csak ha feltűnően egyéni eszközöket használ. Az újszerű látásmódnak pedig nagyszámú ellentábora is van. A Találkoztam boldog cigányokkal is című film hiába hozta el a múlt évi cannes-i fesztiválról a zsűri különdíját és a kritikusok díját, a magyar sajtóban meglehetősen hűvös fogadtatásra talált. Elsősorban azt hányták a rendező szemére, hogy túlontúl belefeledkezik a cigányélet folklorisztikus jelenségeinek ábrázolásába, éppien ezért elsikkad a film mondanivalója, cselekménye, szerkezete széteső. A kompozízió íve valóban. nem egységes, etűdszerű részekből áll össze a film, s ez valószínűleg Petrovic dokumentumfilmes múltjával magyarázható. Ez a megoldás kétségkívül csökkenti a cigány szerelmespár tragikus történetének drámai hitelét, de alkalmat nyújt a rendezőnek arra, hogy a társadalom peremére sodródott cigányság életét teljesebben tárja föl. Ez a föltárás nem szo- ciográfikus jellegű. A színesen kavargó, mozgalmas, életképszerű vagy szimbolikus jelenetsorokban az indulati erő a döntő, a cigánysors anakronizmusa miatt érzett tiltakozó föl- háborodás. Szó sincs róla tehát, J Kecskemét lakosainak, vendégeinek, hogy sürgősen keressék fel a Fegyveres Erők Klubját, a Kodály Zoltán Ének-Zenei Iskolát, mert néhány nap múlva a (kiállítási „termek” ismét az iskolai oktatás, bútorraktározás, étkezés célját szolgálják. A szép hímzések, képiek, tablók pedig a raktárak, ládák mélyén várják az újabb alkalmat. H. N. megkövesedett előítéletek rejlenek amögött, hogy egy népcsoport ilyen számkivetetten élhet még a szocialista fejlődés korában is. (Ä film egyébként megyénk szomszédságában, Zombor cigánytelepén játszódik.) A cigányság nem valami megváltoztathatatlan faji sajátossága vagy misztikus lelkialkata alapján él úgy, hogy csaknem kizárólag heves ösztönei vezérlik. Azért öröklődhettek át bennük mindmáig a nomád tulajdonságok, mert sohasem illeszkedhettek be annak a területnek a társadalmába, ahol éltek. Helyzetük éppen most válhat igazán tragikussá, hogy a beilleszkedésnek nincs elvi akadálya, de tudatuk éppen olyan anarchikus, mint a múltban, és a társadalmi közvélemény jelentős része is elutasítja még őket. A film mély részvéttel kíséri hőseinek sorsát, akiknek a talaj talanság miatt minden emberi értékük elkallódik. A tarkán rikító, mégis szennyes hatású színvilág, a tehetséges hivatásos színészek és a hihetetlenül természetesen mozgó cigány statisztéria játékának összehangolása, nem utolsósorban pedig a vad és fájdalmas dallamokból összeállított kísérőzene a szerencsésen megtalált, egységes formanyelv ritka szép példája. Sz. J. Telátkoztam boldog cigányokkal is Aleksandar Petrovic eddigi négy játékfilmjével sok elismerést szerzett és még több vitát kavart. A kettő nyilván szoros összefüggésben van egymással, hiszen egy kezdőnek számító játékfilmrendező nemigen hogy a tehetséges jugoszláv rendező csupián a cigányélet egzotikumára vadászna. Nincs ugyan a filmben kimondva, mégis nyilvánvaló mindannyiunk előtt, hogy sok évszázados gazdasági és társadalmi okok,
