Petőfi Népe, 1968. augusztus (23. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-19 / 195. szám

1968. augusztus 19. hétfő 8. oldal (JOtthonra talált Hivatása: a haza védelme A nagyszoba sarkában áll a Bachman-zongora, fedele nyitott, kotta rajta, jeléül, hogy nemrégen kelt fel Julika a hangszer mellől. Naponta nyűvik a billentyűket, hárman mu­zsikálnak rajta a család­ban: a papa, a mama és Julika. Jancsi, a fiú he­gedül, de ehhez is kell a zongora: kíséretet ad hoz­zá valamelyikük. Jónás János keceli pe­dagógus lakásáról való ez a kép. Amikor megláto­gattuk, még vendégek is osztoztak a zeneszerszá­mon, rokonok jöttek el a nyárra. — Már nemsokáig le­szünk ilyen szűkösen — mondja Jónás János. — Elkészült a házam és ezen­túl a berendezésen a sor. Igen, már az iskolában hallottunk róla: Jónásék házat építenek a Zsoldos Joachim utcában. — Tavaly kaptunk 140 ezer forintos építési köl­csönt és ez most már tar­tósan megoldja lakáshely­zetünket. Az új házra terelődik a szó. Érthető, hiszen eddig az öttagú család elég szű­kösen — rokonokkal egy fedél alatt — húzódott meg a bérlakásban. Búj torok, sok-sok könyv, tele a lakás. — Amikor 1949-ben meg­szereztem oklevelemet a budai tanítóképzőben, nem sokat gondolkoztam, hogy — Pest vagy vidék. Be­adtam kérvényemet a Pest megyei tanfelügyelőséghez és kértem vidékre való helyezésemet. Kineveztek Kecelre. Kecel ugyanis a közigazgatási rendezés előtt Pest megyei község volt. Bevallom őszintén, eleinte átmeneti állapot­nak gondoltam a falusi ál. lást. És — itt maradtam végleg. Sok minden történt amíg idáig eljutott. Küzj delem a falusi közönnyel, ismerkedés a porral és sárral. Nem egyszer az egyszerű szülők értetlen­ségével: minek járjon is­kolába a gyerek, dolgozj zon otthon a háztartásban. Két évtized múlt így eL És ma? Jónásék házat építettek. Más értelmezésben ez azt jelenti: végleges szövetsé­get kötöttek a faluval és nincs szándékukban el­menni innen. Tősgyökeres pestiből falusi tanító lett. Órákig tartó beszélgető* sünkből érdekes kép ala­kult ki: hogyan találja meg egy pedagógus helyét a társadalomban még ak­kor is, ha eredetileg nem ilyen világosan megfogal­mazott célok vezérelték. Az életnek a munka adott értelmet és az ad ma is. Meg a család. Felesége is pedagógus, egy iskolában tanítanak. Két növekvő gyermek, Julika harmadi­kos gimnazista, Jancsi pe­dig nyolcadikos az általá­nos iskolában. — Hogy telt a nyári va­káció? — Minden időnket a házépítés foglalta le. És őszintén szólva: pénzün­ket is. Ezért a könyveken és a televízión kívül úgy­szólván minden szórako­zásról lemondtunk. Még néhány melléképületet emelünk a telken és ha a berendezés is együtt lesz, akkor megtartjuk a lakásavatást — Milyen tantárgyat ta­nít az iskolában? — Politechnikai szak. képzettségem is van, de most csak éneket tanítok. Most ismét szeretnénk életre hívni az iskolai ze­nekart Kamarazenekarra gondolunk elsősorban. A zeneiskolában is tanítok, a kiskőrösi zeneiskolának van ugyanis egy tagozata nálunk, nagy az érdeklő­dés a gyerekek között a zene iránt. Ezenkívül fotoszakkört is vezet Jónás János. Elve: a gyerekek és felnőttek között fejleszteni az ízlést, terjeszteni a szép iránti vonzalmát. Ez tölti ki az életét ö úgy fejezi ki: a zene szeretete. Ám benne van ebben minden, ami a művészettel kapcsolatos. A könyvespolcait roskasz- tó sok-sok művészeti könyv árulkodik erről a vonzalomról. — Milyen volt a húsz év falun? — Szemmel kísértem a község fejlődését, melynek minden mozzanatához fű­ződik valami személyes emlék is. E fejlődésben Jónás Já­nosnak és a többi peda­gógusnak is része van, éle­tük egy darabját jelenti. Szemük láttára, munkájuk nyomán alakul át a falu. Balogh József Gyermekkoromban sok­szor figyeltem a kovácso­kat, órákig álldogáltam a műhely ajtajában, és bol­dog voltam, ha az utca végi öreg patkoló mester megengedte, hogy húzzam a fújtató fogantyúját Húsz év telt el azóta, az ő üllője, amelyen félig sü­ket fülekkel is olyan cso­dálatos zenét kalapált, ré­gen elhallgatott már. Egy néhány nappal ez­előtti üzemlátogatáson a kovácsműhelybe is elve­tődtem. Ott pillantottam meg — mintha gyermek­korom emlékeiből lépne elő — az öreget. Egy üllő mögött állt, kalapácsára támaszkodva. A tűz még vastagon füstölt, tudtam, beszélgethetünk néhány percet — Lehet kérem, miért ne lehetne — mondta az öreg és hellyel kínált A kérdésre, hogy hány éve dolgozik és miért lett kovács, lassan, nyugodt hangon válaszolt — Az idén 56 esztende­A modemül berendezett kétszobás lakás kényelmes foteljában ültünk. Péter Imre százados, egyik lö­vészalakulatunk alegysé­gének parancsnoka tréfás szigorral kiáltott ki a konyhába, ahol a tízéves Magdika, édesanyja he­lyett, a háziasszony teen­dőit végezte: kávét főzött. — Mikor készül el a ká­vé, kisasszony? A válasz kissé durcásan érkezett. — Azonnal, addig be­szélgessetek. A százados mosolygott, s elkezdte életének 38 esz­tendejéről szóló történe­tet. — Édesapám földműves volt, s nyolc éhes gyermek gondja nehezedett a vál­lára. Én voltam a család­ban a legfiatalabb, s csak hat osztályt tudtam elvé­je annak, hogy először a műhelybe léptem. Nagyra- nőtt gyerek voltam, hát apám kovácsnak adott. Mi­kor eltelt az inasidő, csi­náltam egy kámpli rugót a féderes kocsihoz és négy patkót. A mester néhány nap múlva hozta a segéd­levelemet. Amikor kitört a háború, a frontra kerül­tem patkolókovácsnak. Ott kaptam egy patkolómesteri oklevelet — és egy golyót a bal karomba. Mikor hazajöttem a frontról, azért segéd ma­radtam. Csak éveikkel ké­sőbb lettem önálló, de is­mét jött a háború. Mikor vége lett, műhelyt nyitot­tam, de nagyon nehéz volt akkoriban errefelé. 1951- ben aztán az Óbudai Hajó­gyárba mentem. A vidéki kovácsot a pestiek mindig lenézik egy kicsit. Ók ha­talmas szerkezeteket ko­vácsolnak, mi meg csak patkót. Nagyon igyekez­tem, hogy álljam a sarat. Amikor a brigádvezető 82 éves korában nyugdíjba ment, engem választottak helyette. ötvennégyben a május elsejei felvonuláson Kis­kőrösön voltam, akkor hív­tak haza. Ügy mondták, segíteni jöjjek — hát ha­gezni, ugyanis 1944-ben meghaltak a szüleim. Ez­után már magamnak kel­lett gondoskodnom min­denről. Segédmunkás vol­tam Székesfehérváron-, Du­naújvárosban. Addig nem gondoltam arra, hogy hi­vatást, szakmát válasszak. Életem fordulópontját a bevonulás jelentette. Pécs­re hívtak be sorkatonai szolgálatra 1951-ben, s ak­kor elhatároztam: vagy gépkocsivezető, vagy ze­nész leszek. Néhány nap múlva azonban egy fiatal tiszt látogatta meg az al­egységet, aki a Dózsa lö­vésztiszti iskolára tobor­zott növendékeket... Sokáig töprengett, latol­gatta, jelentkezzék vagy sem. Nem volt könnyű fel­adni a „szabadságot”, a kötöttségekért, a fegye­lemért,- a nehéz fizikai zajöttem. Azóta itt dolgo­zom. öt éve mentem nyug­díjba, de azért minden­nap bejáróik. Horváth Imre kovács­mester 68 éves. Beteg so­hasem volt, soha nem ve­rekedett. — Soha nem gondolt ar­ra, hogy elmenne másho­vá, szakmát változtatna? Nem válaszol, csak meg­ütközve néz rám. — Hanem egyszer mégis abba kell hagyni a mun­kát, nehéz lesz majd a ka­lapács — mondom. — Abbahagyni a mun­kát? Nem akarok én még meghalni!... Én be is fejeztem, csu­pán a fotósnak akadna még dolga vele, egy kép erejéig. Kérésére föláll, elindul az üllő felé. Köz­ben félig magának mon­dogatja: — Lehet, hogyne lehetne... De a világért sem akar másként az üllő mellé áll­ni, mint ahogy tanulta, ahogy a fél évszázad alatt mindig odaállt. A fotós kö­nyörög neki, én meg las­san elindulok kifelé. Biz­tosan tudom, hogy az öreg nem változtatja meg a mozdulatot, mert csak úgy jó! Baranyi Pál Igénybevételért. Feliratko­zott, bár a végleges dön­tés még nem alakult ki benne. Egy évig tanult, dolgozott, s csak ezután érett meg benne az elha­tározás: ezt a pályát vá­lasztja hivatásának. Mi volt az, ami ide vonzotta, amiért vállalta a sok le­mondással járó katona- tiszti pályát? — Nehéz ezt megfogal­mazni, de katonának, úgy érzem, születni kell. Vagyis kell hozzá bizonyos ráter­mettség is. A fegyelmet, az emberekkel való foglal­kozást, a nevelést nem le­het csak megszokni, meg­tanulni. Kilenc éven át voltam szakaszparancsnok. Évenként olyan katonákat kellett nevelnem, akik, ha arra szükség van, készek a szocialista társadalomért életüket is áldozni. S ez még nem minden! Egysé­gesen cselekvő, öntudatos, fegyelmezett, hozzáértő kollektívákat kellett össze­kovácsolni. Ügy éreztem akkor is, most is, az én hi­vatásom a hazaszeretetnek egy felfokozottabb formá­ja, hiszen nap mint nap ezért dolgozunk. Parancsnokai elégedet­tek voltak munkájával, felvették a pártba. Hét élenjáró szakaszt nevelt. — Három éve egy al­egységnek vagyok a pa­rancsnoka, s ez még na­gyobb felelősséget ró rám. Beosztottaim sorsa, elmé­leti és gyakorlati felkészí­tése ezernyi gondot, figyel­met, türelmet,, hozzáértést igényel. Mindezek mellett itt a család, s jómagam. A bevonulok nagy része érettségizett, sőt egyetemi előfelvételt nyert kato­náim vannak. Tanulnom kell, hiszen a mai modern haditechnika, katonai ve­zetés — nem túlzók — ha­talmas követelmények elé állítja a parancsnokokat. Kissé szégyenkezem, hogy még hiányzik egy osztály az érettségihez. Ha túl le­szek rajta, főtiszti iskola, majd egyetem következik. Magam is érzem ezek hiá­nyát, de akaratban, kitar­tásban nincs hiány ... Nem lehet velem túlzottan elé­gedett, de az én életem sablonos, de velünk nem történnek nagy dolgok... Csakugyan? Nem volt időm különösebben elgon­dolkozni Péter Imre száza­dos utolsó mondatán, mert az ajtóban megjelent Magdika, kezében tálcán ügyesen egyensúlyozva a gőzölgő kávéval telt csé­széket. Gémes Gábor nemzetközi foto- riporter-sereg meg­feledkezett a témá­ról, vállukra kap­ták a vietnamiakat, úgy futottak velük végig a pályán. — A béke? Na­gyon nehéz erre pél­dát kiragadni, hi­szen a találkozók alapgondolatát min­dig az egyetemes békevágy sugallta. Ismét egy jelkép­szerű emlék jut eszembe, egy NDK- beli és egy nyugat­német atléta, akik kéz a kézben vitték az utcán a Német Demokratikus Köz­társaság zászlaját. Ilyen fokú megér­téssel a politikusok is könnyebben ta­lálnák meg a közös érdekeket. — A barátságot talán nem is lett volna szükséges jel­szóba foglalni... Nem győztük felje­gyezni az új Isme­rősök címét és min­denütt alkalom nyí­lott új ismeretség­re. A bejelentett vendégeken kívül is rengeteg érdek­lődő kereste föl a magyar szállás klubját, igazán nem panaszkodhattunk a népszerűség hiányá­ra. Ha üzletben, vendéglőben vagy bárhol nem tudtuk magunkat kifejezni, elég volt csak any- nyit mondani: Vecs- na druzsba (örök barátság) és a bol­gárok máris moso­lyogva, türelemmel próbálták megérte­ni kézmozdulatain­kat. — A találkozások közül melyikre em- lékszik vissza leg­szívesebben? — Szerencsém volt, mert ott lehet­tem a magyar nagy- követségen, amikor a szovjet komszo- molisták és veze­tőik, Valentyina Tyereskova és Nyi- kolaj Leonov tisz­teletére tartottak fogadást. Rendkívül közvetlen, barátsá­gos a két bátor űr­hajós, néhány mon­datot is élmény volt velük váltani. Igen érdekes volt a nagy szófiai haris­nyagyárban tett lá­togatásunk is. Hosz- szan beszélgettem az ottani Komszo- mol-titkárral, ha­sonló problémákkal küzdenek, mint a ml KISZ-eseink. A jövőben is tartani fogjuk a kapcsola­tot. — KlSZ-vezet6i munkájához vajon adnak-e segítséget a VIT-en szerzett ta­pasztalatok? — Föltétlenül. A találkozó szerve­zettsége, fegyelme és mégis életteli, vidám hangulata minden eddigi él­ményemnél világo­sabbá tette szá­momra, hogy mi­lyennek kell lennie az ifjúsági moz­galomnak. Másrészt azok a viták, ahol sokban különböző elveket valló fiata­lok végtelen türe­lemmel és megér­téssel próbálták né­zeteiket összeegyez­tetni, tolmács se­gítségével vagy va­lami keverék nyel­ven. Arra gondol­tam, hogy nekünk, akik közös nyelvet beszélünk, még ke­vésbé szabad le­mondani a megér­tésről, egymás meg­győzéséről. Szarka Balázs szó­fiai útjáról élmény­beszámolót tart a gyár valamennyi alapszervezetében, de több meghívást kapott már a vá­rosból is. És hogy a magánéletéről is eláruljunk valamit: az elmondottakon kívül is örökre em­lékezetes lesz szá­mára a VIT. Szó­fiában tudta meg, hogy megszületett első gyermeke, Ani­ta. Épp a lányok napját ünnepelte a fesztivál. Szabó János Ötvenhat év az üllő mellett

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents