Petőfi Népe, 1968. július (23. évfolyam, 153-178. szám)
1968-07-28 / 176. szám
Filmesztétikái oktatás a középiskolában A középiskolai oktatást új utakra irányító tanterv értelmében a hagyományos irodalmi anyagot feldolgozó magyar órák tematikája kiszélesedett: a gimnázium első osztályától a negyedikig néhány órában filmelemzés, filmvita folyik, s megismerkednek a tanulók a rádiójáték és a televíziójáték sajátosságaival is. A kecskeméti Katona József Gimnáziumban négy esztendőn keresztül végeztem kísérleti célzattal filmesztétikai oktatást, hogy ezeknek és néháy pesti órának a tapasztalata módosíthassa, befolyásolhassa az először még kéziratformában hozzánk küldött tankönyvet. Hadd számolják be azonnal e kísérleti oktatás jelentős sikeréről: az ebben az évben érettségizett tanulók, akik részt vettek ez oktatásban: igényesebbek lettek, értőbb filmnézők, akik már különbséget tudnak tenni egy rosszul sikerült kalandfilm (pL A koppány aga testamentuma) és egy gondolatokat ébresztő, művészi film között (pl. Húsz óra). S ha a filmesztétikai oktatás el tudja érni ezt az ízlésnevelést, akkor elérte célját. Nézzük meg, miről is „tanulnak" most már Játékos módon, moziba menve, a filmből vett keskeny kópiarészlet iskolában való levetítése közben a gimnazisták? Az első osztályban a Film legalapvetőbb kifejezési eszközeit ismerik meg a képsíkoktól a kameraállásig, közben gyönyörködhetnek a világhírű görög filmben, az Elektrában és megismerkedhetnek egy sajátos eszközökkel élő, kitűnő Szabó István — kisfilmmel: a Variációk egy témára cíművel. Másodikban a rendezés művészetére hívja fel a tankönyv a tanulók figyelmét (hisz a sztárok nevét a leglaikusabb filmnéző is ismeri, de a rendezőik nem!), ekkor Ranódy Pacsirta c. filmjét vetik össze a remekmű Kosztolányi regénnyel. Az irodalmi mű és a filmalkotás összehasonlítására nagyon jó alkalom nyílik Solohov Emberi sorsának és Sánta Ferenc Húsz órájának felhasználásával készült Bondarcsuk és Fábrl Zoltán filmelemzésekor. Harmadikban a fiatalok sorsát érdekesen és magas színvonalon ábrázoló — Sára Sándor kitűnő operatőri munkáját dicsérő — Gaál István filmet, a Sodrásbam-t és Shakespeare tragédiáját filmre átköltő Kozincev-fil- met, a Hamletet tekintik meg a diákok. Ekkor szélesül a középiskolai irodalomoktatás horizontja nagy mértékben: a hangjáték sajátos kifejező eszközeit a kitűnő cseh Askenazy „Az ön számlájára ment” c. rádiójátéka kapcsán ismerhetik meg és a legigazibb tv-műfaj tv-szerűségeif az Eurovisio fesztiválján nagydíjat nyert ttiagyar tv-játék elemzésekor (Menekülés a börtönbe a címe). Negyedik osztályban jövő tanévtől a legújabb filmtörekvések legjelentősebb alkotásaival találkozhat a tanuló: Fellini Országúton, Wajda Hamu és gyémánt, Tony Richardson A hosszútávfutó magányossága és Jancsó Miklós Szegénylegények c. filmjeit fogják látni. Miért van szükség arra, hogy filmeket nézzenek és elemezzenek a gimnáziumban? Azért, mert oktatásunk eddig túlzottan irodalomközpontú volt és napjaink új művészetével, a filmmel eddig nem számolt. Hisz egy diák több filmet lát, mint ahány könyvet elolvas. Ezt a középiskolának fel kell használni: irányítani filmnézésüket, felhívni a figyelmet a filmek eszmei—erkölcsi —művészi értékeire, stb. Az iskola — közügy, mindenkit érdekel, mindenki beszél róla. De nem csupán ezért szólunk a filmoktatásról. Hanem azért is, mert a tankönyvek szerzője a néhány éve még Kecskeméten tanított: Bölcs István. S ezért is kicsit „kecskeméti” ügy ez, mert a Katona József Gimnázium tanulói vettek részt négy budapesti osztály mellett a kísérleti oktatásban. És Semmi esetre sem utolsó szempont az, hogy a filmesztétikai oktatással gazdagodik a tanulóifjúság, ízlése formálódik, s az 5 igényük mór befolyásolhatja a jövő filmnézők színvonalát. Szekér Endre I smerős-Ismeretlen arc. Földi. De hogy lehet akkor, hogy nem tudom a nevét? A haja ezüstkeret fiatalos ábrázata körül. A beszéde halk, gesztusokkal nyomatékolt, s bár úgy tűnik néha, mintha a szavakat keresné, mégis arra gondolok, hogy a gondolatait rendezgeti közben. Elhaladok mellette a zsúfolt cukrászdában, sort fogok a pultnál, kérem a cigarettám, s indulnék kifelé, hanem a társa utánam kiált a stanpedlikkel terhes kis asztal mellől: — Mi az vándorcimborám, meg sem ismer? — Dehogy nem.. — Hát akkor miért kerül el? Sáfár Jánosnak hívják, alig egy esztendeje nyugdíjas, kedélyes, kvaterkázó ember. Lakatos volt az egyik fővárosi nagyüzemben, s a szabad szombatokon gyakorta utaztunk együtt. Érdemes hát a mentegetőzésre. — Nem akartam zavarni, Sáfár bácsi. — Pedig éppen maga felől beszélgettünk. Jöjjön, segítsen! Kezetfogunk, leülök mellé, s a „fehér” fejűvel is nevet cserélek. — Tímár! — Tímár! Mosolygunk. Ha jól körülszaglásznánk egymást, talán az atyafiságunkra is fény derülne, s mégis akadozna a szó, ha Sáfár mester huncutkásan nem olajozhatná. — Csak aztán vigyázz, te Nándi — óvja az új ismerőst —, mert téged is megír ez a mi pennánk. — Szóval maga az? Nem is gondolná, hol olvastam én a Majoros Adóm krónikáját? — Hol? — Odesszában ... Annyira emberi, közvetlen, és természetes, hogy Bartalis János: Messze vagyok Messze vagyok már, messze a földtől, mégis érzem szivedobbanását. Mint rég nem látott Kedves, hívnak a barázdák, szólnak az üvegtiszta légen át, mely a búcsúzó fecskék dalával van tele. Nézd a tájat — úgy fáj ez a roppant nagy szeptemberi kékség. A völgy oly halkan cseng, mint az üvegharang. A kertek lábja még méregzöld, de látod — a kukoricatáblák messze aránylanak Erik a szilva, a dió is Bágyadt szeptember ölén sárgulnak a lombok. Lágy fuvolahang rezg át a fák között, mint fájó szerelem. Sóhajt az őszi szél, mely szívem dobbanásával van teli. ö, ősz, élet nagy ősze — hiába lépek, elérsz már engemet A vér lassabban áramlik. A nyár saját füzébe dűl. de a fürtökben a méz cukrosodat. Almok, világot átérő, szédítő álmok, ne hagyjatok el! Remények és kedvek — lobogjatok! Szívemben ne csituljon el soha az ének! A tavaszi vad lángolások égig érők, de a halhatatlan őszi tüzek mélyebbek, szebbek. 75 esztendeje született Bartalis János, ismert romániai magyar költő; ebből az alkalomból közöljük versét. restellném konvencionális kérdésekkel serkenteni, inkább várok. Iszunk, do___ ____ rVt hányzunk, feketézőnk, míg s pontán, úgy, ahogy a he- W m • 4 ■ 1 gyi patakok erednek, egyJ t A f más meU® sorjáznak megp—fontolt mondatai, s most r* •§ I fam három nappal később, ami__L T. NJL[ f kor visszaidézem, árnyalatn yit sem szeretnék változtatni rajtuk... Tímár Nándornak hívnak, küencszázhatban szü- * lettem. Tizennyolcban lakatosinas lettem Ven- czák Vince bácsinál. Jó mesterem volt. Tavaly, amikor az odesszai Présgyárban a hatvanadik születésnapomon feiköszöntött, rá is poharat emelt a továris direktor: Egészséget kívánunk neki, ha él, tisztelgünk az emléke előtt, ha meghalt, mert olyan szakmunkást nevelt az üzemnek, mint Ferdinánd Ivanovics Tímár. Még a pofonjai is áldássá váltak rajtam... Elgondolkozik, ifjúi szemeit emlékek fátyolozzák, s aprókát kortyint, mielőtt folytatná... Négyéves segéd voltam már, vasárnap keménygallér szorította a nyakamat, a munkát hozók uraztak is módjával, de a fejembe sem ötlött ilyesmi, hogy asz- tályharc, kizsákmányolás. Pedig Endrőd — munkásfalu. Tizenkilencben egész zászlóaljat adott a proletárhadseregnek, s már a húszas években újra szerveződött titokban a párt. Én azonban azon törtem a fejem, hogy nyithatnék saját műhelyt, míg az a szerelem... No, kedves egészségünkre! Az italon átcsillan a napfény, s azt a könnycseppecskét is gyönggyé változtatja, ami hívatlan ott remeg a szeme szegletében... No, de ne érzelegjünk. Nem szeretem és az operettet, ha a Csárdáskirálynőt meg is könnyeztem, amikor Moszkvában játszották. Szóval, a lány gazdag volt, én szegény, merényletnek tűnt a faluban ez a szerelem az úri világ ellen. Ki is menekültem előle Törökországba, Ankarába, ahová munkásokat toboroztak Ke- mál pasa nagy építkezéseihez. De itt a kudarc már politikai csengést kapott. Rájöttem, hogy rossz a világ, ha nem egyenlő benne az ember, ha pedig rossz, meg kell javítani, ahogy a törött gépeket is rendbehozzuk. A kintlevő magyarok között sok volt a szocialista. Szervezkedtek, olvasták a l’Humanité magyarnyelvű , kiadását, s közöttük én is megtanultam, hogy hány hét a világ. Itthon ekkor tárgyalták a Sallai—Fürst ügyet, a szálak túlvezettek a határokon, s minket is beidéztek a magyar követségre, ahol egy jóérzésű titkár megsúgta kinek-kinek — pedig a fejével játszott —, hogy jó lesz tovább állani. Direkció — Bulgária! Méregetem a sorsa mélyét, raktározom a szavait, ö mosolyog, Sáfár szomszéd pedig türelmetlenkedik. — Hát az hogy volt, Nándi, amikor leugrottál a robogó vonatról? — Ügy, hogy elengedtem a korlátot.áí Csend, beszédes pillanatok.:. — Bulgáriából is menekülni kellett. Még a vonatra is utánam szálltak, s ahogy mentem hátrafelé, kupé- ról-kupéra, ők utánam. Az utolsó kocsiban hagytam a csomagomat, mindenemet, és leugrottam. Vészfék, mifene, de elrejtett egy erdő. Visszaszöktem Törökországiba, ahonnan Odesszába gyámolítottak a tovarisok. Huszonkét éves voltam akkor, jövőre lesz negyven esztendeje... A pult környékén fiatalok söröznek. Az egyikük nyakában táskarádió harsogja: Nem várok holnapig... — Bezzeg én harmincnyolc évig vártam, míg tavaly hazalátogathattam. Panaszkodnom hálátlanság lenne. Felruháztak, szállást adtak, munkát, élelmiszeri egyeket — pedig akkor kezdődött a mezőgazdaság kollektivizálása, nagyon gyötrelmes idők jártak —, s befogadtak maguk közé előbb a Lenin Gépgyár, majd a Présgépgyár munkásai. Most is ott dolgozom. A hidraulikánál vagyok, nyugdíjba se engedtek el. Azt mondta a továris direktor: Csak egy Ferdinánd Ivanovicsunk vám, 6 Magyarország nagykövete a gyárban: nem nélkülözhetjük! A feleségemnél itthon sem találtam volna különbet, a fiam építészmérnök, a leányom, a vejem, menyem gépészmérnökök. Az unokáim mind velem akartak jönni: Déduska, mi miért nem mehetünk haza? Pedig ukránul beszélnek. Kétszázhatvan új rubelt keresek — két átlagkeresetnél is többet —, süvegeinek akárhol járok, mégis félszívű voltam tavalyig amikor először hazajöttem. De ehhez már magának is van valamicske köze. — Hogy-hogy? — Magyar újságot olvastam én mindig, hallgattam a rádiót — most is kívülről tudom a legjobb magyar labdarúgócsapatok tagjainak nevét —, hanem úgy hatvan körül Moszvában, az idegen könyvek boltjában talált a leányom egy magyar regényt, aminek az íróját Tímárnak hívják, megvette, s ahogy elolvastam a Majoros Ádám krónikáját, a honvágy még kibírhatat- lanabbul a szívemre térdelt. Mert ez a könyv az egész szülőfalumat, ifjúságomat feltámasztotta bennem... I J lünk a zsibongó cukrászda közepén. Körülöttünk — * tucatnyian. Az utcán vontatók robognak, motorok, gépkocsik, kerékpárok. Dobol az élet, mégis egyedül vagyunk önmagunkkal. Hogy ő mire gondolhat, nem tudom, én meghatottságot érzek, mint mindig, valahányszor egy emberi sors nagyszerűségét mérhetem, de Sáfár bácsi megint az önvizsgálat útjában áll: — Meglátod Nándi, hogy megír — mondja huncutkásan. — Megírta már a félfalut, van is ellensége elég... — Én akkor se lennék, ha megír. Bármikor szívesen látom Odesszában. A címem se kérje, megmondják. Két Tímár él ott, a fiam a másik, eltévedni sem tudna. De mi megírnivalót találhatna az életben? Egyszerű kis történet, nem regény beváló Nichita Stanescu: Joan Mungvambe: Ki a bűnös ? Nelson Marra: Barátok fala A jövő pólusa RÉSZLET Holnap. Pontosan holnap érkezik a holnap. Nem később, s nem előbb. Arca kipirul, mint a reggel, egy vonása sem ismeretlen, testvére gyermek-álmainkn?' Várunk rád, Holnap — ifjúságunk ikertestvére, a pillanat kapuinál, ahol kilépsz, mint reggelből a táj, mint széles horizont, vörös fonál, ki minden utat egybefűzöl s a sorsok káoszát íz évszázaddal egybeöltöd. Híd idők s fajok közt, holnapból mába ívelsz, mert megneveztünk: így lt Fiatal román költs, 1933-ban született, több sikeres verseskötet szerzőin. Ki a bűnös, testvérem, Hogy porrá lett a kunyhó: Ki a bűnös, testvérem, Hogy porba rogy az ember? Ki a bűnös, testvérem? Az ártatlan feleljen! Emeld fel, testvér, emeld fel A porbadöntött kunyhót, Emeld fel, testvér, emeld fel 4 porbarogyó embert. Emeld fel, testvér, emeld fel Ellenséged fölé a kopjút, Emeld fel, testvér, emeld fel Hajnalt hozó hangod, Emeld fel, testvér, emeld fel Ellenséged, ki földünkre dől És elterpeszkedett, Emeld fel, testvér, emeld fel Kopjád s tekinteted. Fiatal afrikai költö, a portugál gyarmatosítók ellen hősiesen küzdő Mosambique népének képviselői». Ma harcba indul toliam versromok romjai közt (a verseimről szólok), toliam, mely elragadott túl a szavak értelmén, s ott feledkezett, magukra hagyva a városokat, az utcák szűrt zaját, a fénylő állomásokat. Későre jár, de harcba indulok. Ijeszt a szavak kő-hegye, a gyermekarcok kavics-komolysága. Későre jár és végtelen az éj, egyedül van, ki magában beszél. Én kiáltani akarok: — Kerítsetek falat körém, barátaim, ti élő városok! Fiatal uruguay-i költő, 1942-ben született. Tímár Máté: i
