Petőfi Népe, 1968. június (23. évfolyam, 127-152. szám)

1968-06-09 / 134. szám

Részlet a Nobel-díjas indiai író „A kitagadás” című elbeszéléséből. Abból az alkalomból közöljük, hogy az Indiai Köztársaság elnöke hazánkban tartózkodik.

M ég gyerek voltál, amikor vejem, Nabakanta, a leányom ékszereivel megszökött Angliába. De bizonyára emlékszel, hogy felbolydult a falu, amikor öt év múlva ügyvédként jött vissza. Vagy talán mégsem tudtál róla, mivel akkortájt Calcuttában tanultál. Apád, aki a közösség fejének tartotta magát, kijelentette, hogy ha leányomat elküldöm férje házába, ki kell tagadnom örökre, és soha nem lépheti át többé házam küszöbét. Apád lába elé rogytam s úgy könyörögtem:

— Bátyám, ments meg engem ez egyszer. Kényszeríteni fogom vömet, hogy tehéntrágyát egyen és bemutassa a prajascsitta-szertartást Vedd vissza a kasztba!

De apád hajthatatlan volt. Nem tudtam kitagadni egyetlen gyermekemet, és búcsút mondva a faluimnak s rokonaimnak, Calcuttába költöztem. Azonban oda is követtek a kellemetlenségek. Amikor unokaöcsém házasságára készültünk, apád ellenünk uszította a leány családját, és az eljegyzés felbomlott. Akkor ünnepélyesen megesküdtem, hogy ha egy csepp bráh- man vér folyik ereimben, megbosszulom magam...

Amikor egyetemre jártál, a lakásod szomszédságában Bipradász Csatardzsi lakott. Azóta meghalt szegény. Házában élt egy gyermek-özvegy, egy kájesta elhagyott árvája, Kusumnak hívták. A leány szép volt, s az öreg bráhman szerette volna megvédeni az egyetmisták éhes tekintetétől. De egy fiatal lánynak nem nehéz port hinteni öreg gyámja szemébe. Gyakran ment fel a ház lapos tetejére, hogy kiteregesse a mosott ruhát, te meg, úgy vélem, a háztetőt tartottad a legmegfelelőbb helynek a tanulásra. Hogy beszéltetek-e egymással, amikor ki-ki a maga háza tetején tartózkodott, azt nem tudom, de a lány viselkedése felkeltette az öregúr gyanúját...

Bipradász végül is felfedezte, hogy gyakran találkoztok a háztetőn, és megállapította, hogy te még az egyetemi előadásokról is hiányzol, és a háztetőn ülsz délidőben, könyvvel kezedben, mert egyszerre olyan nagyon megkedvelted a magányos tanulmányokat. Hozzám jött tanácsért s mindent elmondott nekem.

— Bátyám — nyugtattam meg —, te már régen foglalkozol azzal a gondolattal, hogy Benáreszbe zarándokolj. Legjobb, ha most elmégy, és reám bízod a leányt. Gondoskodom róla.

Bipradász el is utazott. Elhelyeztem a lányt Szri- pati Csatardzsi házában, és Kusum úgy élt ott, mintha Szripati lánya lenne. Te is tudod, hogy ezután mi

Polner Zoltán:

Öröm

Fűstszfn, lila szilvás áll az égigérő virradatban.

Fűzöld szárnyát hó megeste, táltos őszét elsirattam,

Sodorja a szél a fákat a nap vörös korongján át Megindultak a mezők is, tündöklenek már a nyárfák.

Tavaszt hívogató kedvem füveket varázsló hajnal.

Zúgó erdő örül bennem tüzes torkú madarakkal.

Goőr Imre:

HIDAK

Eleimet költői halált pazaron osztó eszközöket örömöt reményt félelmet és szorongást vérpiros virágot cipelnek csattogó lánctalpak elé lábatlan légi hídon

Lábatlan légihidakon mennydörgő csillagmotorokkal sebességcsalta földfolyamra sugárból terveit hídon légörvény kavarog felszabdalt csókák rongyai lógnak a katonapilóták mellén

Kultúrák és kereskedelmek bolygók közé akasztott hidak ellentétek és társadalmak pilléreiről ívelők süllyedt és leendő világok gondolatok tollpihe hidjai álljatok föl kiáltó példázataitokkal

Hidak kötik a partokat kemény acélbilincseikkel folyókban állnak örvény születik rohanó vizeken fényes cipőben állnak földön és félszigeten fémlábon egyensúlyoznak párolgó völgyek fölött

Menj át idegen vidd zsákodat hegyről a síkra kövér búzát szállíts ugráló szívvel jó nevelésű mént és fürge csikókat terelj tavaszi tempós zenére lengjen a palló

történt. Nagy megkönnyebbülést érzek, hogy ma mindent elmondhattam neked. Ugye, úgy hangzik, mint egy regény?

Piri Sankar utolsó megjegyzéseire alig figyelve, Hé- manta megkérdezte:

— Kusum nem tiltakozott a házasság ellen?

— Nagyon nehéz kiismerni a nők szándékát! — válaszolta Piri Sankar. — Az asszonyi elme furcsán működik. Ha nemet mondanak, igent értenek rajta. Kusum, amikor új otthonába került, majdnem eszét vesztette, hogy nem láthad téged. De te megtudtad valahogy az új címét, és ezután egyetemre menet gyakran eltévedtél és Szripati háza előtt ácsorog- tál... Láttam, hogy tanulmányaidat komoly veszély fenyegeti, és hogy a leány állapota is sajnálatra méltó.

EZ gy napon magamhoz hívtam Kusumot és így ^ szóltam hozzá:

— Figyelj reám, leányom, öregember vagyok, előtRabindranath Tagore:

tom nem kell szégyenkezned! Tudom, hogy ki után vágyakozol. A fiatalember állapota is reménytelen. Szeretném elősegíteni házasságotokat.

Kusum hirtelen könnyekben tört ki s elfutott.

Ezután esténként sokszor kerestem fel Szripati házát, és Kusumot magamhoz hívatva, rólad beszélgettem vele, s fokozatosan sikerült félénkségét leküzde- nem. Végül, amikor közöltem vele, hogy megpróbálom létrehozni a házasságot, csak azt kérdezte;

— Hogyan lehetséges ez?

— Ne törődj azzal — feleltem —, majd bráhman hajadonnak mondunk téged.

Sok ellenvetés után arra kért, tudjam meg, hogy te mit szólnál a csaláshoz.

— Micsoda ostoba kérdés — válaszoltam —, a fiú majd eszét veszti már így is; mi haszna, ha felfedjük előtte ezt a sok bonyodalmat? Kössétek csak meg a házasságot, és akkor: minden jó, ha a vége jó! S mivel a legkisebb kockázat sincs arra, hogy valaha kitudódik — hát miért is kellene egy fiatalembert egész életére szerencsétlenné tennünk?

R

öviddel a kitűzött nap előtt Kusum annyira megmakacsolta magát, hogy nagy fáradságomba került, míg meg tudtam győzni.

— Vessük el, bátyám! — mondogatta egyre.

— Mit képzelsz, ostoba gyermek? — dorgáltam őt

— Hogy léphetünk most vissza, amikor már mlndenR

ben megállapodtunk?

— Híreszteld el, hogy meghaltam! — könyörgött. — Küldj el valahova.

— És mi történik akkor a fiatalemberrel? — kérdeztem. — Most a hetedik mennyországban érzi magát, arra várva, hogy régi vágya végre holnap teljesül, s te azt akarod, hogy ma halálhíredet közöljem vele? Az eredmény az lenne, hogy holnap az ő halálhírét hozhatnám hozzád, és még ugyanaznap a te halálodról is értesülnék! Azt hiszed, hogy gyilkosa leszek egy leánynak és egy bráhmannak? öreg vagyok én már ahhoz.

Végül is a kitűzött napon megültük a vidám lakodalmat, és én úgy éreztem, megszabadultam a terhes kötelességtől, amellyel önmagámnak tartoztam. Hogy azután mi történt, te is jól tudod.

— Nem állhattál volna meg, miután már úgyis gyógyíthatatlan sebet ejtettél rajtunk? — fakadt ki Hémanta rövid hallgatás után. — Miért montad el a titkot most?

Piri Sankat nagy lelki nyugalommal felelte:

— Amikor láttam, hogy minden előkészület megtörtént nővéred házasságához, azt mondtam magamban: „Nos, én beszennyeztem egy bráhman kasztját, de azt kötelességérzetből tettem. De most egy másik bráhman kaszt forog veszélyben kötelességem, hogy megakadályozzam!’’ Ezért írtam a vőlegény családjának s közöltem: bizonyítékaim vannak, hogy sudra leányt vettél feleségül.

Hémanta megkérdezte, magát türtőztetve:

— Mi történik most ezzel az asszonnyal, ha elhagyom őt? Visszafogadod őt házadba?

— Megtettem, amit meg kellett tennem — felelte Piri Sankar nyugodtan. — Nem az én kötelességem, hogy más eltaszított feleségét istápoljam. Van ott valaki? Hozzatok egy pohár jégbe hűtött kókusztejet Hémanta bábunak.

Hémanta felállt és elment, nem várva be a fényűző

frissítőket...

A hálószobában nem égett a lámpa. Hémanta az ágy szélén ült, a nyitott ablak mellett, az előtte elterülő sötétségbe meredve. Kusum a földön feküdt, férje lábát átkarolva szorította arcát hozzá. Megállt az idő, mint a lecsillapodott tenger. Az örök éjszaka vásznára a sors mintha egyetlen képet festett volna, minden időkre — a megsemmisülés képéig amelyen a bíró középen ül s a bűnös ott hever lábainál.

Üjra hallották a csoszogó lépéseket, s Harihar Muk- hardzsi szava újra felhangzott ajtójuk előtt:

— Lejárt az idő, nem tűrhetem további Űzd él az asszonyt a háztól!

Ezekre a szavakra Kusum szenvedélyesen karolta át férje térdét, csókjaival borította, majd homlokával tiszteletteljesen megérintette férje lábát, s elhúzódott.

Hémanta felállt, s az ajtóhoz lépve, kijelentette:

— Apám, nem hagyom el a feleségemet.

— Hogyan? — ordított fel Haribar. — El akarod veszíteni kasztodat?

— Nem törődöm a kaszttal — hangzott a nyugodt válasz.

— Akkor téged is kitagadlak.

(Fordította: Karig Sára.)

Fukuoka-Sasébo

LÉGVONALBAN alig több, mint 50—50 kilométernyire van egymástól ez a három japán város. Hazánktól sok ezer kilométer választja el őket. S hogy Hukunaga-isao újságíró kollégám sok társa nevében ismét áthidalta ezt a végtelennek tűnő távolságot, annak története van. Szomorú és szép története. De idézzük Hukunaga-isao 1968. május 14-én Fukuoka- ban keltezett levelét:

„Azt hiszem még nem késő, noha a PACO áprilisi számának 170—171. oldalán közölt -A béke 22. évében« című eszperantó nyelvű felhívás alatt 1966. decemberi dátum van, hiszem, hogy soha nem késő összefognunk és kiáltanunk: a béke kedves, de törékeny ékszere a világnak. Vigyázzunk hát rá emberek!”„Az emberiségnek mindenkori joga a borzalmak elleni tiltakozás. Nekünk japánoknak, közöttük a toll szenvedélyes harcosainak sokszoros jogunk. Hiszen Fukuoka mindössze száz kilométernyire van Naga- sakitól, ahol a világtörténelem legborzasztóbb tömegmészárlását hajtották végre 23 évvel ezelőtt az amerikaiak.

Az újságíró jogát erősíti az a szomorú tény is, hogy mindössze negyven kilométernyire élt Nagasakitól a Minden Borzalmak Legszörnyűbb Órájában.”

DÖBBENETES a levél, amelyet eszperantó nyelven írt és küldött hozzám Hukunaga-isao. Egy ember a sok millió japánból. Egy tiltakozó ember a tiltakozók milliárdos békehadseregéből. Hogy a Tanú szavainak erejével késztessen bennünket is újabb és újabb tiltakozásra a világban lejátszódó vagy még csak készülődő embertelenség ellen. Hogy emlékeztessen és figyelmeztessen. Mert:

„Sajnos nemcsak két évtizedes emlékeink vannak. Az atomőrület hétfejű sárkánya újra meg újra kidugja fejét a felhőkből és tengerekből. Az amerikai stratégiai légierő atombombákat cipelő járőrgépei nyíltan és titokban átrepülnek országok és földrészek felett. S nem tudni, hogy a rakéták vezérlőagyába milyen célpontokat programoztak be. És nem tudni, hogy az atomenergiával meghajtott repülögépanya- hajók milyen vizekre futnak ki holnap. Tegnap Japánban jártak...

Tegnap Sasebo kikötőjében állomásozott a sárkány egyik feje. Tegnap csak Sasebo kikötőjében sok ezren vonultunk fel, munkások, tudósok, diákok, hogy fergeteges tiltakozással kiharcoljuk a repülőgép-anyahajó kiutasítását a japán vizekről. Harcolnunk kellett — és ez a szörnyű! Harcolni a naponta kivezényelt ötezer rendőrrel szemben, akik diplomáciai érdekekre túvatkozva védték ezt a tengeri szörnyeteget. Ellenünk. A tegnapelőtti áldoi zatok ellen. Hát ezért kiáltunk át az óceánokon, S ha kell, testünk élő falával védjük meg a békét.” HUKUNAGA-ISAO elmondja, hogy a japán televízió szinte szünet nélkül közvetítette a sasebói eseményeket. Mi is láthattunk képsorokat ebből a harcból, abból a brutalitásból is, amelyet a japán rend-, őrök alkalmaztak a tüntetőkkel szemben.

„Nem engedhetünk meg magunknak — folytatja Hukunaga — egyetlen percnyi pihenőt sem. Hiszen Vietnamban az atomfegyveren kívül már minden korszerű gyilkolóeszközt kipróbáltak az amerikaiak. S a Vietnamban becsapódó bombák az emberiség testén ütnek sebeket, s a Vietnamban robbanó vasutak, hidak az emberiség egymáshoz való békés közlekedésé- nek útját tépik fel. A vietnami anyák sírása a mi könnyeinket apasztja, értünk búvik a szüleit veszített gyermek a bozótba, értünk fog fegyvert a mesék ámulatára éhes fiú és lány a dzsungelekben. Értünk, mindannyiunkért, az emberiségért.

Kell, akarnunk kell visszaadni a vietnami népnek a békét, a biztos és boldog holnapok tudatát. A gyermekeknek a mesét, az öregeknek a rettegés nélküli alkonyokat. Mert ma még csak húszas erősségű volt a radioaktivitás a sasebói öbölben, az anyahajótól száz méternyire mért adatok szerint. Ez még veszélytelen az emberre. De a planktonokat már megfertőzte, s a halak planktonokon növekednek, s asztalunkra ezek a halak kerülhetnek holnapután!

Ez is láncreakció! Olyan szörnyű bilincs, amiből idejében kell kitörnünk. Szorítás, amelynek zárja ma Vietnamban van, s csak a béke jelrendszerére nyílik.” A RÁDÖBBENÉS felelősségünket is sokszorozza. Hiszen azt is jelenti, hogy lefoghatjuk az őrület kezét. Ezernyi eszközzel. Tiltakozással és anyagi támogatással. Soraink mind szorosabbra fogásával.

„Nem vagyunk egyedül a harcban — írja befejezésül Hukunaga-isao. — De soha nem lehetünk sokan, elegen, amíg minden békeszerető ember egyetlen nagy kézfogásra nem nyújtja kezét. Roppant erejű kézfogásra hívunk hát minden magyar békeharcost. S kérem, ha akár egyének, akár eszperantó-szervtzetek kapcsolatba kívánnak lépni velünk, leveleikkel keressenek meg a következő címen: Japanio, Hukuok-ken, Mii-gun, Ogoori-maci, Macuzaki, Hukunaga-isao.” CSODÁK és borzalmak között nő fel nemzedékünk.' De rajtunk múlik, hogy eltiporjuk a borzalmak újra meg újra feltámadó hétfejű sárkányát, s megvalósítsuk a legszebb emberi csodát. — a Békét. A békét, amelynek megóvására az atomőrület 390 000 áldozatának jeltelen sírja figyelmeztet, s egy tegnapelőtti szörnyű világégés több millió fejfája.

Erre figyelmeztet a fukuokai levél.

KATAY ANTAL