Petőfi Népe, 1968. június (23. évfolyam, 127-152. szám)
1968-06-30 / 152. szám
IE>ODf\LO/¥l Garai Gábor: Minden élet Nem hiszek egyszer volt és megkövült örömökben, Minden élet folyton megújuló örömében hiszek. Hiszem, mert látom: föltámad a dermedt föld alól évelő hajtásaival a málna, a tavaly letiporl diófa-csemete eleven gyökere idén újra kihajt, nyüzsgő népszámlálásra gyülekeznek a százszor szétdúlt hangya-bolyok; a féreg-járta almafán fehér szirmok fürdőznek habos tavasz-sugárban; a hajnali gyep nyálkás harmatában vidulnak a csigák, csont-házuk fémesen csillog; sárga kiscsibék igyekeznek a tyúkok aggodalmának tollas sátra alá; botladozó csikókat sodor a kancák oldala mellé a szorgos úti-sietség .11 ö, mindent lángra lobbantó sietség1 Sietsége megifjult elemeknek! Benned immár rendelt helyükre lelnek a gyomok és virágok, férgek és szárnyasok, ,l az emlősök — s az ember. Az emberi aki müvét építve, s bizakodva szemléli ezt az egészet, az ember, aki nagy-kerekü gyermekkocsikban * és épp csak testére szabott kis otthonokban sokasodik, hogy továbbadja utódainak e sókból és savakból százezerszin, százezer-forma, mozgó s mozdulatlan eleven fényt formáló Földgolyót, s a Mennyet is, a vegytanilag végleg elhanyagolhatót ,.i A Mennyet, mely kék tündöklés odafent, a Mennyet, mely már senkié, s nem maradt benne semmi más, csupán a téli lombtalan fák árnyképei — ha álkonyodik és sóhajai a létből menekülőknek — ha föltámad a szél. De idelent ez a Föld a miénk, füveké, rügyeké, barmoké, embereké, árva vad-hajtásoké és kilobbant szirmoké, s fiainké, kik lelkes gépeikkel egyenest szállanak a görbülő tér folyton elmozduló ábráin át. Miénk ez a világ, miképpen léte-holta gondja is miénk, s miképpen nem hiszünk az egyszer volt és megkövült örömökben, csak minden élet folyton megújuló örömében hiszünk. í Jóba Tibort Magunkról Eggyé forrtunk mi már, mint a hőben a fémek, egy varázs fogja át a szíved, s az enyémet. Amit titokban gondolsz. Szemed úgy szépül rajtam, — zengő szóval kimondom, mint jó tavaszi napfény a fodrozó falombon. Simonba György: Egyetlen mosoly Csak az anya a szent: csak ő szánja magát halálra íz életért — s a gyermek elfut előle, az új élet elhagyja őt martalékául a halálnak. Csak az anya a szent: még á halálból is világit — olthatatlan fárosz — emléke egyetlen mosoly a haldokló utód szívébe*». Ezek a nagykövetek mindig fogadást tartanak: a velencei nemzetközi biennále magyar pavilonjában és Moszkva híres múzeumaiban, patinás párizsi kiállító szalonokban és Tokió modern kultúrpalotáiban fogadják vendégeiket, várják soknyelvű látogatóikat. És a fogadásokon érdekeset és fontosat mondanak: képző- művészetünk nagykövetei ők, a külföldön rendezett magyar kiállítások műalkotásai. Elsősorban természetesen saját magukat és alkotóikat reprezentálják, a magyar festőket és a magyar festészetet, a hazai szobrászatot és a hazai szobrászművé- •zetet, grafikákat és grafikusainkat, az egész itthoni művészeti életet Ez a képviselet sok élményt visz és sok jó hírnevet hoz: a nemzetközi rangú modern magyar grafika szépségét szállítja — ezekben a napokban például az angliai Norwichba —, huszadik száA negyyenőtös esztendő SZÁMTALAN könyv, regény, visszaemlékezés, elem» zö igényű munka, dokumentumgyűjtemény jelent már meg az elmúlt 23 év alatt a második vüághábarúróL Elegendő, ha itt csupán Szimonov regényeire, mint szépirodalmi alkotásokra hivatkozunk, s a történelmi alkotások közül Roberto Battaglia összefoglaló munkáját említjük. Ez utóbbi mű Olaszországban számos kiadást ért meg azt követően, hogy a szerző a Vie Nuove hasábjain folytatásokban tette közzé. Nem vaskos kötet, jegyzetekkel együtt alig haladja meg a 400 oldalt, de annál figyelemre méltóbb, töményebb írás. A második világháború azonban nemcsak egészében volt „érdekes”, részleteiben is rendkívül bonyolult, hatalmas küzdelmet jelentett. Egy ilyen fejezetet írt meg és adott közre Ivan Sztyepanovics Ko- nyev, a Szovjetunió marsallja, az I. Ukrán Front egy» kori parancsnoka. Konyev, mint frontparancsnok irányította a Lengyelországon, Csehszlovákián át Berlin felé irányuló hadműveleteket, s úgyszólván óráról őrára követve írja le ezt a hatalmas üldözést. Nem hadi tudósí tás Konyev marsall könyve, hanem számos epizódból összeállított megdöbbentő és hiteles mozaik. Lapról lapra olvasva A negyvenötös esztendőt, az I. Ukrán Front hétköznapjai vonulnak el előttünk. Ezek azonban olyan hétköznapok, amelyek mindegyikén hőstett születik, ezrek és ezrek esnek el, s a ka- tyusák felvillanó torkolattüzénél, a pánikszerűen menekülő német hadsereg porfelhői között a történelem alakul, formálódik, új korszak születik. Konyev marsall könyvét nemcsak tárgya teszi érv dekessé. A nagyszerű katona, a Szovjetunió kétszeres hőse akkor is ritka erényeket csillogtat, amikor fegyverhez szokott kezébe tollat fog. Beosztottjait — a hadseregparancsnokokat és az egyszerű katonát egyaránt — elsősorban mint embert mutatja be a hare igen nehéz napjaiban. Meleg szeretettel ír közvetlen harcostársairól: Ribalko tábornokról, Leljusenko had- seregparancsnokról, Korotyejevről, az 52. páncélos hadsereg vezéréről, Szokolovsritij marsallról stb. A jellemzés azonban nem nélkülözi a hibáknak, egy-egy helyzet megítélésében tanúsított ilyen, vagy olyan magatartásnak a bírálatát sem. Konyev katona, s katonákról is, akik háborúban teljesítenek szolgálatot, történelmi feladatot, semmi szükség tehát a szépít- getésre. AMIKOR úgyszólván egész Európán át nagy taktikai és stratégiai érzékkel irányítja hadseregét Konyev marsall, egy percig sem ringatja magát, sem harcostársait abban a tévhitben, mintha az üldözött náci hadsereg ütőképtelen, erejét vesztett és ész nélkül menekülő horda lenne. Tudja — s ez szabja meg csapásai irányát, erejét —, hogy a náci hadigépezet még most, 1945 elején is kemény ellenfél. Egy pillanatig sem lehet lazítani, hiszen a minden szalmaszálba kapaszkodó ellenség kihasználná a „réseket” s rögtön oda összpontosítaná erőit abban a hiedelemben, hogy megfordíthatják a háború kimenetelét. Ko- nyav marsall és tábornoki kara azonban nemcsak taktikai, hanem stratégiai fölényben is van. Egy akcióról így ír többek között a szerző: „Az egyre újabb és újabb ellenséges gyalogos- és páncéloscsapatok megjelenéséről szóló jelentésekből egyre világosabban láttam, hogy a németek minden reményüket ezekbe az erőkbe helyezik. Ám azzal, hogy egyik hadosztályt a másik után vetik be, fokozatosan kimerítik erőiket a mi első lépcsőinkkel vívott harcban... Így is lett... A második nap végére menetből behatoltunk a németek harmadik védőövébe, a harmadik napon pedig meglehetősen széles fronton áttörtük és úgyszólván a szétvert, visszavonuló ellenséges csapatok hátán átkeltünk a Spree folyón.. A Konyev marsall vezette I. Ukrán Front és a Zsu- kov marsall parancsnoksága alatt harcoló I. Belorusz Front katonái szoros gyűrűbe fogták a nácizmus utolsó menedékét, Berlint is. Ivan Sztyepanovics Konyev 1945. május 2-án a következő jelentést küldte Sztálinnak: „A front csapatai ma kilenc napig tartó utcai harcok után teljesen elfoglalták Berlin délnyugati és középső körzeteit és az I. Belorusz Front csapataival közösen bevették Berlint.. A MÁSODIK világháború utolsó hónapjainak nagy küzdelmeiről írott könyv nemcsak azoknak tanulságos, akik már 1945 után születtek, hanem azoknak is, akik már felnőtt fejjel élték át a második világháborút. (Zrínyi Kiadó, 1968,1 Gál Sándor zadi festészetünk különlegességét közvetíti — ugyancsak a nyáron például Lausanne-ba, Svájcba —, s legnagyobb szobrászaink plasztikáját kínálja — ismét egy közeli példa: nemsokára Moszkvában. És közben nemzetközi elismerést szerez a fiatal és az idős magyar művészeknek. Hosszú listát tölt meg az egy év alatt rendezett külföldi magyar kiállítások sora. Tavaly például több, mint százötven tárlatot rendezett a Kulturális Kapcsolatok Intézete — magyar kiállításokat kint, külföldi kiállításokat idehaza — s ez a szám 1968-ban tovább növekszik. A két „tétel” persze összetartozik, s újabb hasznát bizonyítja a külföldi magyar kiállításoknak: ezekért, cserébe kapjuk a világ műkincseinek érdekes magyarországi bemutatóit, olyan kiállítások budapesti, vidéki vendégszereplését, amelyeket gyakran az ezer kilométereket utazó turista sem érne eL A lista itt is túlságosan hosszú, s talán elég is a csere-kiállítások közül a legfrissebbeket említeni: az iraki régészeti múzeum anyagát Mezopotámia sokezredes kincseivel, s a kommunista francia mester, Léger modem műveinek gazdag gyűjteményét, amely ugyancsak a csere eredményeként lett látható hazánkban. Köztudomású, hogy a mad magyar művészet külföldi bemutatkozásai mind több bevételt Is jelentenek. Nem ez a legfontosabb persze, — az elsőrendű cél kulturális —, de az utóbbi idők egyéni és csoportos kiállításai a híméven kívül fontot és dollárt, márkát és lírát is hoznak a népgazdaságnak és a művésznek, mert kelendő portéka, keresett árú külföldön a jó magyar műalkotás. Pedig természetesen — versenyeznie kell. Más országok más művészetével állja az összehasonlítást, s ezt bizonyítja a mind több nemzetközi kiállításon való részvétel. Sok országgal együtt mutatkozott be tavaly a magyar művészet tizenhét nagy nemzetközi kiállításon, a fiatal művészek párizsi szemléjén, Sao Paoló- ban a nagyhírű biennálén, Ljubljanában a grafikusok találkozóján, s Middelheimben, ahol a világ szobrá- szata gyűlt össze. Az idén ismét Velence az érdeklődés középpontja, a külföldiekkel zsúfolt turista-célpont. Itt ugyancsak többször tíz konkurrenssel versenyez majd a vadszőlővel befuttatott állandó magyar pavilon, ahol sok-sok ezer turista ismerheti meg ezúttal Vilt Tibor szobrász, Kondor Béla grafikus és Kokas Ignác festő alkotásait. S megismerheti segítségükkel a mai magyar kultúrát is. Mert a művészeten túl ezt is képviselik a külföldi kiállítások, követei a magyar szellemi életnek: rosszindulatú, vagy tájékozatlan tévhiteket oszlatva, jó véleményeket erősítve szereznek híveket és szimpatizálókat szocialista társadalmuk kultúrájának. Az első művészet bemutató!, s — amiről még nem beszéltünk, de ami Európa-szerte sokszorozta híveinek számát —, régi művészetünk rangos szemléi történelmünkről és társadalmunkról is beszélnek. Ahogy a művészet — a jó alkotás —, mindig többről szól, mint ami a témája: a közösségről, amelyben született, s amelyiknek szánták. Az a gazdag gyűjtemény például, amely ötvösművészetünk remekeit sorakoztatja fel a közeljövőben először belgrádi, majd brüsz- szeli bemutatkozásán, bizonyára sokat mond a jugoszláv, s a belga közönségnek. S minthogy megismerni valamit mindig azt jelenti, hogy meg is szerettük kissé, — nem túlzás azt várni, hogy műkincseink berlini és szófiai, oslói és párizsi idei bemutatója, alkotásaink elkövetkező hollandiai és kenyai, japáni és pozsonyi kiállítása egész országunknak szerez népszerűséget, emberi, vonzó módon. (—a —a) Seres Sándor: Nyár,
