Petőfi Népe, 1968. június (23. évfolyam, 127-152. szám)

1968-06-18 / 141. szám

1968. június 18. kedd B. oldal Beszéljünk azokról akik döntenek,,. Interjú Major Tamással Azt hisszük, nem túl­zunk, ha Majör Tamást az ország egyik légélfoglal- tabb emberének nevezzük. Népszerű színész, akivel gyakran találkozunk szín­padon, filmen, a tévé kép­ernyőjén; a Nemzeti Szín­ház főrendezője, s mint or­szággyűlési képviselő tevé­keny részese közéletünknek is. Ezekben a hetekben kü­lönösen gyakran láthatjuk őt a televízióban a Ki mit tud zsűrijének elnöki poszt­ján. Ez utóbbi tisztségéhez kapcsolódik beszélgetésünk témája. — Mint minden bíráló bizottságnak, a Ki mit tud zsűrijének is az a feladata,, hogy igent, il­letve nemet mondjon, te­hát döntéseket hozzon. Kérhetjük-e arra önt, hogy zsürielnöki tapasz­talatait összevesse néhány olyan kérdéssel, amelyek gazdasági és politikai éle­tünkre vonatkoztathatók? — Nagyon szívesen vála­szolok ilyen kérdésekre — bólint —, annál is inkább, mivel a gazdaságirányítás reformját csak úgy lehet sikeresen végrehajtani, ha az igent — és a nemet mondók, tehát a döntések meghozói jód végzik mun­kájukat. Nyilvánvalóan adódik az Összehasonlítás, hiszen ami a Ki mit tud- ban játékos formák között tajlik, az gazdasági éle­tünkben már komoly kö­vetkezményekkel járó for­mában jelentkezik. Egy külkereskedelmi szerződés aláírása vagy annak meg­tagadása már milliókat je­lenthet. — Tehát a döntésekhez mindenekelőtt bátorság kell? — Elsősorban szakérte­lem. Egy artista produkció­ját én csak megfelelő szak- vélemény segítségévei tu­dom megítélni. NAPKÖZBEN Hatvan csöppség — Nincsenek a tehetség­nek valamiféle általános megnyilvánulásai? — Természetesen vannak^ s miután a mi fejlődő tár­sadalmunknak óriási szük­sége van a tehetséges em­berekre, ezért érdemes eze. két a jeleket jól megfigyel­ni. — ön hogyan határozza meg a „tehetséges em­ber” fogalmát? — Az egy olyan adottság, amelynek segítségével va­laki képes arra, hogy saját magát egy szépen szóló hangszerré változtassa. Ez egy egészen általános meg­határozás, hiszen ahogy egy zenekarban sokféle hang­szer van, ugyanúgy az élet nagy zenekarában is ... All tehát az a tehetséges szí­nészre, mérnökre, vagy esz­tergályosra egyaránt... — De hogyan lehet ezt felismerni? — Sokféle tulajdonságot kell keresni. Vajon mindert esetben kellően válogat-e a sokféle megoldási mód köfcött? Rendelkezik-e a felfedezés képességével? Fiatal tud-e maradni? S ráadásul még jó tanúnak is kell lennie. — Ezt a két utóbbi kö­vetelményt meghatározná bővebben? — Nós, ami a fiatalság titkát illeti: valaki abban a világban válik öreggé amikor feladja a harcot, hogy lépést tartson a hala­dással. Ez független a kor­tól. Az igazi tehetség örök­ifjú marad. A „jó tanú" követelmény alatt én vala­miféle riporteri tulajdonsá­got értek. Ogy figyeljen meg mindent, mintha más­nap egy bíróságon kellene beszámolnia az események­ről, akkor pedig nem le­het azt mondani, hogy „nem emlékszem ké­rem ..Aki nem figyel jól, az nem tanulhat saját és mások tapasztalataiból, te­hát nem is fejlődhet, — Az ön véleménye sze­rint beszélhetünk „meg nem értett zsenikről”, el* sikkadt tehetségekről? — Az igazi tehetséghez hozzátartozik a konok erő­szak is, az akarat, hogy megérett képességeit érvé­nyesíteni tudja. Természe­tesen egyes korszakok törté­nelmi körülményei jelent­hetnek visszahúzó erőt, de véleményem szerint az iga­zi tehetség előbb-Utóbb ér­vényesül. — Az egyénnek, de á társadalomnak sem mind­egy ez az „előbb vagy utóbb”. Beszéljünk tehát azokról, akiknek a segít­ségadás a feladatuk. — Azokról tehát, akik döntenek. Már említettem a szakértelem szükségességét. A másik alapvető feltétel viszont világnézeti kérdés. A mi elméletünk és mód­szerünk is a dialektika. Mi ez? Én a kétely világnéze­tének nevezném, hiszen mi a világ megváltoztatását tűztük ki célul, hát hogyne lenne kötelességünk a leg­jobb megoldások keresése, a tapasztalatok, tehát az el­mélet és a valóság viszo­nyának értékelése. A kor­szerű ember lépést tart a fejlődéssel, s dönteni csak ilyen képességek birtoká­ban szabad. — Es ha olyan ember kezében van döntési jog, aki nem rendelkezik a fenti képességekkel? — Az nagy baj. Tudni kell azonosulni. Nagyon kell tehát ügyelnünk arra, hogy kikre ruházunk ilyen jogo­kat. — Igaz az, hogy tehetsé­get csak tehetség ismer­het fel? — Ez feltétlenül igaz. — ön korábban azt mondta, hogy mindent meg kell figyelni. Sze­mély szerint ön mi újat tanult a Ki mit tud zsű­rijében? — Megint csak ráébred­tem arra, hogy milyen sok tehetséges fiatal van ná­lunk. Ezt sohasem szabad elfelejteni, ennek nagyon- rtagyon kell örülni, hiszen Magyarország nagy Ki mit tud-ján is rengeteg a ten­nivaló. Benedek B. István mások mondják el Szőke, selymes haj, kicsit mindig a homlokát súrolja a fürt. Mosolygós arcával mintha messze nézne. Té­mát kutat? Gondolkodik? Nevet is nagyokat, gyakran. Fiatalasszony, harmincéves éppen. Kicsit kényelmetlen i dés második felére már szí­vesebben válaszol, abbéin ugyanis mások — szerinte — a főszereplők. Magáról biztatásra is alig beszél. Igazi kollektív egyéniség. Azt azonban örömmel el­mondja, kinek mit köszön­kontraszt! —, amikor a sok idős pedagógus kolléga kö­zött mellére tűzte a mű­velődésügyi miniszter a Kiváló tanár kitüntetést. Balogh Józsefné, a Keceli Arany János Általános Is­kola és Gimnázium rajzta­nára kapta ezt a kitünte­tést az idei pedagógusna­pon. Most itt ülök vele szem­ben ebben a bűbájos kis lakásban, amelynek falát elborítják a képek. Saját festményét és saját batik­ol unkái elsősorban. Még könyvek garmadával ízlé­ses kovácsoltvas polcon. Látszik, akik itt laknak, szövetségesei a szépnek. Nagyon nehezen lehet szóra bírni, hogy a kitün­tetésről beszéljen és arról, hogyan csinálta, míg elju­tott idáig. Illetve; a kér­— ötvenhétben végeztem a tanítóképzőt Kecskemé­ten és még ugyanebben az évben Kecelre kerültem ta­nítónak. Nem régen vagyok rajztanár, a Szegedi Tanár­képző Főiskolán levelező úton szereztem szakképesí­tést. Nagy segítséget adott felkészülésemhez Gál Sán­dor festőművész rajztanár és Fischer Ernő professzor a főiskolán. — És a ba tikszakkör? Hiszen köztudomású, hogy az immár világhírre emel­kedett „keceli batik” is hozzásegítette a kiváló ta­nársághoz. — öt éve alakult a szakkör az általános iskola felső tagozatosaiból. Kez­detben többfélével próbál­koztunk: kézimunkával, mo- rtotípiával, szőnyegszövés­sel, mozaikkal. Mígnem kaptam egy könyvet Gál Sándortól. A jávái sziget­világ asszonyainak különös kézimunkáiról szólt, a há­tikról. Mi lenne, ha ezzel is megpróbálkoznánk? Meg­próbálkoztunk. Az eredmé­nyeket már tudja.., Igen: az eredmények. Ki­állítások Budapesten (egy gyönyörű tv-t kapott érte az iskola), Prágában, Del­hiben és közvetve a világ minden táján. Győzelmek sorozata. A keceli általános iskolások batikmunkáinak ma már neve van, Ha áru­ba bocsátanák műveiket, sokszor komoly valuta üt­hetné a markukat. Csakhogy... A keceli házak tele vannak ezekkel a szebbnél szebb alkotá­sokkal, kiszorul, sorvad a giccs az egyszerű házakban. Kislányok, felnőtt asszonyok batikolt sállal, fejkendővel járnak, maguk készítették, maguk álmodták meg. — Valamit a gyerekekről. — Harmincán vannak a szakkörben, köztük tíz fiú. Nem akarok én művésze­ket nevelni, csak az ízlést fejleszteni. A gyereknek na­gyon sok a mondanivalója. Felnőtt nem tud olyan har­matosán, tisztán fogalma­zott képet készíteni... Lel­kesek, szorgalmasak.;, — És a tantestület? Hogy fogadták a kitüntetést? — Nagyon jó kollektíva ez a 44 tagú testület. Egy emberként Örültek ők iá. Hogyne, hiszen az ő mun­kájuk is benne Van. Ben­nünket mindenki segít. Nagy Sándor igazgató az elsőszámú és bőkezű támo­gatónk, meg a községi ta­nács és a járás is. És Dió- szeghy Balázs festőművész szakfelügyelő. Szóval; sok segítséget kapunk..: —> És Rácz Rózsa, aki vi­lágsikert aratott képeivel? — örülök, hogy Rózsát felvették a képzőművészeti gimnáziumba. Ö , .alapító tagja” a batikszakkörnek és egyike legszorgalmasabb tanítványaimnak. Érdekes hallani, amikor ö Kiváló tanár mások eré­nyeit sorolja és magáról alig ejt egy-két szót.,. Az ő érdeméit viszont elmond­ják mások. —h —f érdekében Harminc szülő talicská- Zott, lapátolt az elmúlt Szombaton délután Kecske­méten, a Klapka utcai böl­csőde udvarán. Befejezés­hez közelednek a bővítési munkák, ennek eredménye­ként huszonhat csöppséggel több fér a kis termekbe, vagyis hatvan apróságra ügyelnek naponta a „pótma­mák". Az építkezés miatt rengeteg törmelék gyűlt ösz- sze az udvaron. — Azon­ban itt a nyár és szabaddá kell tenni a játszáshoz, na­pozáshoz — ez volt a ve­zérgondolata annak a szülői értekezletnek, amelyet még május közepén tartottak. Itt határozták el a társadalmi munkát. Először még csak tizen segítettek a törmelék eltüntetésében, szombaton pedig már háromszor any- riyian. Szabaddá is tették űz udvar egy részét és en­nek köszönhetően már a hé­ten rendbe lehet hozni a homokozókat, fel lehet ál­lítani a védőernyőket és a kicsik vidáman élvezhetik a napfényt és a levegőt. Apróságnak tűnik, de fi­gyelemre méltó kezdemé­nyezés a bölcsőde vezetői és a szülők részéről.-—ő —r 20. — FŐúr — kérem ..; Kisvártatva nyílott az aj­tó és egy pincérruhás férfi lépett a helyiségbe. — Munkavacsoránk lesz, a lehallgatókészüléket kap­csolják ki és miután fel­szolgálták az ételt, a folyo­sóról is tűnjön el minden­ki. — S a vendégek? — Csak egy vendég lesz. Megismeri: reverendát vi­sel. — Főnök! Csak >nem gyónni akar? — Olyan pap az, mint maga meg én. Idevezeti, becsukja mögötte az ajtót, azután visszajön, felveszi a rendelést és amíg a reve- rendás el nem távozik, senki ide be nem léphet. — Ahogy parancsolja. A pincér eltávozott és Eberling most visszahúzta a bordó függönyt és egy pillantást vetett a földszin­ti táncparkettre. A lila, zöld, vörös, sárga és fehér fényben néhány összeölel­kező párt látott Eberling, és arra gondolt, jól dolgo­zik a testőrsége. Ismét helyére húzta a függönyt, órájára tekintett, s e pillanatban már kopog­tak is az ajtón. Testes férfi lépett be. Papi öltözéket viselt. — Dicsértessék — mond­ta az újonnan érkezett —, de rég láttam magát, ked­ves Eberlingem. — Öregszünk, kinyílunk, mint a rózsabimbó — ne­vetett a szolgálat főnöke. — Magából különösen nagy virág nyílott. — Fonnyadozom, az a baj... Már a konyak sem ízlik, a lányok sem táncol­nak velem és akár hiszi, akár nem, tíz köregységet Sztálingrád óta sehol nem lőttem. — Az a baj — váltott Eberling komolyra —, hogy mindannyian elpuhultak és ha egy kis komolyabb munka vár valakire, már szűköl és jajgat, mint egy házsártos vén szuka. Nyikorgóit a szék, ami­kor a „Páter’’ az asztal mellé ült. Erre, mint jelre felnyílt az ajtó. és a pincér lépett be. Felírta a rende­léseket, azután eltávozott, hogy kisvártatva harmad­magával és seregnyi ezüst tálcával térjen vissza. — Nem kell tálalnia — mondta Eberling —, majd mi ellátjuk magunkat A pincér azonban nem Zavartatta magát, felnyi­tott egy boros és egy pezs­gés palackot, elrendezte a terítékeket, megnézegette a poharakat majd mély meg­hajlással távozott. Jóízűen falatoztak, az­után Eberling újra rágyúj­tott — A Wocheck-ügyben hívattam. — Jó kis móka — neve­tett a „Páter”. — Ráismer­tem a hadügy kezére. — Most nem az a fontos, hogy ki követte el a hibát, Wochecket haza kell hozni és semmiféle hivatalos ak­cióról nem lehet szó. EZ toost már az ODESSZA fel­adata. Eléggé régóta je­lentkeznek a pénztárunk­nál. Illenék már 'valamit tenniök is, hogy megszol­gálják a bérüket. — Ugyan főnök.;: Bor- tnann, Eichmann, Mengele talán az angyalok szárnyán jutott Dél-Amerikába? Ezt a hangot mi nem érdemel­jük meg. — Ne érzékenykedjünk, így semmire sem megyünk — mondta Eberling. Nyá­jasra változott a hangja. Most éppen olyan volt, mint egy túlhízott, mosoly­gós szemű oroszlán, amikor éppen sakált készül meg­harapni, — Magának, „Páter”, mindig vannak készenlét­ben emberei. Most egy olyan figurára lenné szük­ség, aki tud magyarul, s akit odaát nem ismernek. Ski a háború óta dunszt- ban volt, s olyan jól kon­zerválódott, hogy még most is fel lehet bontani. A „Páter” cigarettát vett elő, rágyújtott és békésen pöfékelt. — A konzervhds mindig drágább a frissnél — mon­dotta. Eberling a zsebébe nyúlt és tízezer márkát számolt az asztalra. — Ez csak az első futam. A bemelegítési költség. Olyan, mint ebéd előtt az aperitif. — Mindig szerettem a nehéz ételek előtt a köny- nyű pálinkát — nevetett a Páter. — így mindjárt job­ban tudok gondolkodni. Látja... már eszembe is jutott valami. Illetve: va­laki. Egy ember, egy tex­tilkereskedő. Bugyogót árul, melltartót, nyakken­dőt és cémagombot. Mi a véleménye róla? (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents