Petőfi Népe, 1968. június (23. évfolyam, 127-152. szám)
1968-06-16 / 140. szám
Hatvant Dáníet: Virágozni szeretnék Barázda, fekete konokság, csiberajzon pihe-idő, dőlnek levegő-oszlopok: robajló napfény, szikrákra széteső. Köveken aranyló masszát gyúrnak medvefejű gépek, tapossák húsomat, ínyükön csontjaim sípolva égnek. Virágozni szeretnék, de héjamra meddő jeleket rajzoltak bicskás éveim, elkótyavetélték füzeimet a kalmár fagyoknak. Üdv, befelé növő rügyek, ha már csordul a tavasz méze: ídehallik a lándzsás virágok halál-riasztó pendülése. Csordás Nagy Dezsff: Egy régi kép Látok egy régi, régi képet..; — Aratásra csendül az ének, e megülve a szekerek szélén aratni a gazdagok földjén most indul az én szegény népem. Emberpiacak ványadt népe! Mások rongya, hajszolt cselédje, hazátlanok, anyástól árvák... szépítni a gazdagok álmát S ez volt egy évre szinte minden! — A rész! — Azután szinte semmi, hol van, hol meg nincsen mit enni. Látjátok ezt a régi képet? Aratásra csendül az énék..; Vihar Béla: Dicséret A te dicséretedre születik a vers. Csontod llliomhegedűjéből a vér édes éneke száll hozzám, csobogó muzsikával, a szervezet hajszálhúrjain. Hallom sejtjeid dalát, az erek dobbanó énekét, a ráfelelö ritmust, a mosoly és mozdulat szent törvényeit Tóled jöttem, asszony! test, és hozzád térek vissza; szerelmed ósmeleg tűzhelyéhez, hazámhoz. — Emelj fel tenyered fészkébe. Áldj meg önmagaddal engem. Az őzszelidség szőke kenyeréből ajándékozz meg. Alföldi festészet van!* A KÖZÉPMAGYARORSZAGI képzőművészek Kiskunfélegyházán rendezett tárlata, bár címében elkerüli az „alföldi" megjelölést, már az első tekintettel megállapíthatjuk, hogy a kiállított művek szinte kivétel nélkül az Alföld igézete alatt készültek. Ez a kiállítás az Alföld egy részének képzőművészetéről ad áttekintést és azt igazolja, hogy hiába több művészettörténész, például Pogány ö. Gábor, aggodalma, mert „alföldi” művészet volt és van, sőt nagy jövő előtt áll. Az Alföld mint jelkép mindig a szabadság, a szárnyalás, a kitekintés, az emelkedés, vagyis az „emberi" kifejezését segítette, sőt az egyetemes kultúrában sűrítetten fejezi ki a magyar nemzeti karakter legjellemzőbb vonásait. A modem, illetve a korszerű védelmében az alföldi hagyomány ápolóit sokszor éri a korszerűtlenség vádja. Például az 1967. évi tavaszi tárlatról Kovács Gyula ezt írta; „...s korunk új igényeivel még jobban értelmezhető... feszültség hiányát érzem a művekben.” Azaz a »kiállítást, amit akkor Kecskeméten rendeztek, de Szolnokon és Baján i6 bemutattak, korszerűtlennek tartotta. Napjainkban már tisztán látható, hogy a nagy stílusváltások kora leáldozóban van. Ez különösen vonatkozik a mi társadalmunk képzőművészetére. Ami következik, azt legjobban éppen Gadányi Jenő festőművész, a nagy újító, nagy kísérletező fejezte ki: „Művészi vágyam nagy igényű: megtalálni az ember és a valóság összefüggéseit a művészetben. A megoldás a messze távolba mutat, ahol majd az ember mint egyén, a társadalom mint kollektívum a művészetben felfedezi azt a közös formát, melyben önmagára ismer.” Az élet minden területén szükség van megállásra, szemlélődésre, mérlegelésre. Az új ötletek, a bravúr helyett a dolgok felelősségteljes, sokoldalú megítélése * Részletek a kiállításon elmondott megnyitó beszédből. C ölébredt. S első dolga; mint évek óta már min. ■ den reggel fél hétkor, hogy odasiet a kalitkához levenni róla az éjszakai takarót. De a kanárimadárka nem mozdult. A vénlány összeszorította keskeny ajkát. Eztán én soha többé senkit nem fogok szeretni. Soha. Senkit Elég volt. Szétnézett a lakásban. _ Kidobom a szemétbe! — gondolta sötéten, amiért — úgy vélte —, neki halt meg a kis madár, de azért csak matatni kezdett mégis valami alkalmatosság után, amiben megpihen a kis jószág. Egymás után szedte elő összegyülemlett skatulyáit Az egyik japán dobozocska messze elütött a többitől. Fekete lakkon paradicsom- madarak díszlettek, összehúzott szemmel, nehogy istenmente, még sírva fakadjon, sebtiben beleillesztette a csöppnyi tetemet; a skatulyát még külön színes selyempapírba göngyölte, és gyorsan be a szemetesig, dába! Hogy ne is legyen a ezeme előtt! Aztán nekilátott az öltöz, ködésnek. Máskor előbb a madárka kalitkáját hozta rendbe, ma ez a kis idő kiesett az életrendjéből. Megmosakodott felöltözött. Reggelijét mindenkor az ablakpárkányon csivitelő, piszkító, rendületlenül reá várakozó veréb csapattal szokta megosztani, hálából, mert roppant mulatságosak voltak nyaranta, ahogy a napfényre kitett kalitka tetejére rá-ráröppentak, s be akartak bújni a rácsokon keresztül a madáreledelig Ez volt a vénlány legnagyszerűbb szórakozása, azelőtt persze Eszterrel együtt, aki öt éve már, magára hagyta. Most annak a hízelgős asszonynak adjam el a maradékot, a sok száraz kenyeret, ami a nyakamon marad? Egy forintot adna érte, de nekem nem kell a forintja s a hízelgése sem! Odadobta a kenyérmaradékot a párkányra. S mint valami fordított Szent Ferenc odavetette gondolatban: itt van, zabáijatok! De nem szeretetből adoml Nem ám! Aztán leült a kötőgépe mellé. Most, hogy egyedül van, neki kell csinálnia azt is, amit azelőtt szegény Eszter végzett. Felgöngyölíteni a pamutot, beállítani a szemeket a kardigánkötéshez, s ha kész a huszonöt hát, újból beállítani a gépet az előrészekre, majd az uj jakra, végül összeilleszteni és elszállítani a szövetkezetbe. Éppen ma végez a végső simításokkal. Tizenegy órakor elindul otthonról, visszafelé jövet bevásárol. Madóreledelt már nem kell vennie. A kalitka immár üres. S óhajtott. Arra gondolt, hogy Eszter halálakor ifi valami hasonló érzés fogta el. Szeretete miatt nem ment férjhez, hogy őt ápolhassa, közben az idő telt is, fogyott is. Milyen furcsa! Egyszerre telik is, fogy is az idő. Azután belerakta a nagy bőröndbe a kötött holmikat, s útnak indult. Alig ért az utcára, szembejött vele egy férfi, pórázon vezetve kutyáját. A néhány hetes puli roppant igyekezettel gomolygott gazdája mellett, hol mögötte, hol előtte tűnt fel, időnként meg-megtorpant egy-egy járókelő előtt. így tett Emíliával is.Mielőtt még a vénlány szükséges. Az önmagunktól menekülést felváltja a* állandó önellenőrzés, azaz önmagunkba nézés. Ezek a követelmények még fokozottabban állnak fent a művészekkel szemben. Ezért szükséges a festészetben is a hagyomány ápolására, továbbélésére gondot fordítani, mert az elkövetkező korban mértékül szolgál. Az alföldi képzőművészetnek épp az a legnagobb erénye, hogy a hagyományokra épül. ÜGY GONDOLOM, hogy az Alföld mint jelkép ma már alkalmas a kozmikus méretű kitekintésre, a mik- ró- és makrovilág dialektikus egységének kifejezésére, hasonlóan ahhoz, ahogy Petőfinél alkalmas volt a szabadságeszmény, a forradalmi vágy megfogalmazására. Mivel a kis dolgok megítélése ma már nem lehetséges kozmikus méretű kitekintés nélkül, ezért az „Alföld” mint jelkép társadalmunkban nagyon is korszerű. Nagyon egyetértek Morvay Alizzal, a kiállítás rendezőjével, aki a katalógus előszavában ezt írja: „Nyugodt festői világ tekint többnyire e tárlat műveiről. Alkotóik e vidék népének és tájainak szerelmesei, nyugodt szemléletük a vidék és népének nyugalma ...” Azt hiszem, hogy az alföldi képzőművészet épp ebben legkorszerűbb. Mi félegyháziak azon döbbentünk meg városunk szülötte, Holló László Kossuth-díjas festőművész kiállításán, amit itt rendeztünk pár évvel ezelőtt, hogy műveiben kezdettől fogva, mind mostanáig nincs stílusváltás. Ma, amikor sok festő szinte évente vált, ez a töretlenség erény. Különösen jólesik nekünk, hogy a kiállítás kiskunfélegyházi bemutatását közvetlen Szolnok után épp a szolnokiak kezdeményezték. Ez is azt igazolja, hogy a szintetizálás, az egymáshoz emelkedés korszakát éljük. Ezt a célt szolgálja a két megye képzőművészeinek egy szervezetbe tömörülése. Baján és Kecskeméten is volt a múltban művésztelep, azonban a szoros kapcsolat csak e közös szervezet fennállása óta van meg. ÖRÜLÜNK, hogy az őszinte kitárulkozás befogadói közé tartozunk mi félegyháziak is. örülünk, hogy e kitárulkozás igényli a befogadást. A kiállításnak épp ez a legmélyebb emberi tartalma. Bodor Miklós vagy a kutya gazdája megakadályozhatta volna, fei lemart a leány harisnyájába, és hopp! máris végig hasította. A kutya gazdája reszkető szájjal állt ott, tehetetlenül, csak az ádámcsutkája szaladgált fel s alá. Ügy látszott, hogy mindenekelőtt megveri a kis pulit. Ekkor azonban Emília lehajolt, kezébe fogta a kis kutyafejet és beleszorította a maikéba. E kkor megszólalt a gazdas ““ — Kérem ... én ... — Tudom — felelt a lány — nem tehet róla. Nem is vonom felelősségre. — Eközben újból és újból nyomkodta, cirógatta a kis jószág fejét, az egész játékos, harapós, hetyke kis gomolyagot, mire az ádám- csutkós megszólalt: — El tetszett felejtkezni a harisnyáról. így nem lehet továbbmenni... De ha szabad kérdeznem: eny- nyire szereti az állatokat? — Én! — méltatlankodott Emília. — Én?! Hiszen én— meg akartam verni azt a kis dögöt! Igen, meg akartam verni. Mert én ;.. — s most először mondta ki a reggeli elhatározását hangosan: — én nem szeretek senkit! Ezt sem! — Majd hozzátette: — De ezt a harisnyaügyet hagyjuk. S maga, uram, kérem, ne verje meg a kutyát. Ezzel visszacipelte lakására a bőröndöt, pillanatok alatt harisnyát váltott, s közben gondolta: milyen jó, hogy mindig fél órával előbb indulok el, így most sem fogok késni... Csak nem fogja megverni?... Meg én... hogy még én szeressem.., szereti a fene! Vissza jövet a szövetkezetből a piacon keresztül vezetett az útja, ahol két napra való élelmiszert rakott a táskájába. A madáreledel-bódé felől barátságosan integetett az árus. Emília ijedten haladt el mellette és nem állt meg. De feje lekonyult oly mélyen, mintha le akart volna hullani a nyakáról. — A fene egye meg — mormogta —, milyen nehéz ez a táska... Most a virágárusok csoportjához érkezett. Kora ősz volt, és szebbnél szebb színek tarkállottak feléje. Megállt egy rózsaszínű szegfűhalom előtt. Megállt és nézett. Itta magába az illatukat: szeme csaknem könny-, be lábadt. Ekkor megszólalt a szegfűhalom termetes gazdája: — Szereti a virágokat, naccsága? Emília megrémült: hát mi van ezzel az átkozott világgal? Hát mindenki azzal a nyomorult szeretettel vádolja? Hiszen éppen ellenkezőleg! S mérgesen felelt: — Szereti a fene! De ha már itt megálltam gondolkozni, nem felejtettem-e el valamint a piacról, hát adja ide azt a csokrot. Nem, nem ezt, a nagyobbat, ott mellette! Kifizette, s dühösen magához szorította. Aztán la-i zábban fogta szabad kezében, s úgy morogta maga elé: — Ha már megfizettelek, legalább megszagollak. — És szagolgatta, arcához értette, ajkához is illesztette, csak úgy, véletlenül és elpirult, mintha valaki nézné. Hazaérkezett. Letette a holmikat, vissza a kötőgép mellé, tisztogatta, olajozta. S közben, lehet, hogy csak gondolta, lehet hogymor- gott is magában: — még hogy én... hogy én szeretem őket... szereti őket az ördög, nem én! Eztán lefeküdt. Nem tudott elaludni. Két karját feje alá fektette, úgy nézett bele a világ sötétségébe. Kereste az utat, amelyen eljuthatna az alvásig. Végül megtalálta: elmosolyodott, és halkan, szinte hangtalanul suttogta maga elé: — Milyen jó, hogy már nem szeretek senkit.;: Goór Imre; Bétet Pap Károiyné:
