Petőfi Népe, 1968. május (23. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-14 / 111. szám
1988. május 14, kedd S. oldaí MÁR ITT TARTUNK Pillantás a megyeszékhely zenei életére Három éve történt. Ifjúsági hangverseny volt a színházban. Az ifjúság még csak elment, de türelemmel már nem bírta. A szünetben aztán végképp kitört a botrány. Lárma, csattogás; Nemesszeghy La- josné Igazgatónő és néhány lelkes munkatársa, akik annyit fáradoztak ezért a hangversenyért, nem tudtak hova lenni a szégyenkezéstől. Néhány hete ismét hangverseny volt a színházban az ifjúságnak. Zsúfolásig telt nézőtér. Fegyelmezett közönség, s a zenéhez illő ünnepélyes hangulat. — Eszembe jutott az a három évvel ezelőtti kudarc. S egyszerre megvilágosodott, meddig jutottunk. Jóleső érzés volt, hogy már itt tartunk — mondja most Nemesszeghyné. Valóban gyors a fejlődés. De éppenséggel nem ment magától. Sok munkába került, amíg a város zenepedagógusainak keze alatt új, a zenéhez értő generáció nőtt fel. Ma nevezetes a kecskeEgy falu — két panasz DUNAEGYHÄZÄN, a du. navecsei járásnak ebben a kis községében gyakran megfordulnak népszerű mű. vészek. így a közelmúltban is számos, a tv-ből, rádióból, hanglemezekről jól Ismert énekes lépett fel náluk. A közönség jól érezte magát, lelkesen tapsolt, s felajzva várta a soron következő műsorszámot. De az késett. Egy fia énekes nem sok. annyi sem volt a színpadon, sőt a műsorközlő is eltűnt a „porondról”. Jó tízperces várakozás után döbbent csak a hallgatóság a zord valóra, hogy tudniillik a művészek rég túl Vannak árkon-bokron. A szünetben annak rendje- módja szerint felvették a gázsit. s villámgyorsan, „angolosan” távoztak. Mi más ez, ha nem lebecsülése azoknak a hallgatóknak. akikből élnek? Búcsú nélkül meglépni még akkor sem szokás — és nem ildomos —, ha történetesen aznap este máshol is műsort adnak. Ahol egyébként ugyanúgy zsebre teszik a nem kis összegű felléptidíjat, akárcsak Dunaegvhá- zán. Vajon amott is elmaradt a „jó éjszakát”?! • UGYANEBBEN a községben — de vajon hol nem? —. igen nagy keletje van a mozinak. Különösen, ha olyan filmet játszik. mint „Az aranyember”. Persze, hiába a korszerű szélesvásznú filmszínház, a ragyogó színek, ha — hiányzik a hang. Márnedig nemrégiben — tökéletesen néma változatban jelent meg a dunaegv- házi mozi vásznán a nagy mesemondó romantikus, izgalmas története. A kárvallott néz,őknek azóta feltehetően újból levetítették — most már szöveggel, illetve hanggal egvütt — a filmet. Még jobb lenne azonban, ha az illetékesek a mozgókép hőskora ilven formában való visszatérésének egvszer s mindenkorra elejét vennék. f- jóba —! méti hangversenyélet. Kitűnő hazai és külföldi együttesek, előadóművészek járnak ide rendszeresen. A felnőtt zenerajongók mellé felzárkóztak a fiatalok. Ma három bérletcsoportban összesen csaknem ezer fiatal látogatja rendszeresen a hangversenyeket. Évente duplázódott a létszám. Az első évadban 240-en jelentkeztek. A mostani harmadik évadban pedig ezren. A gáncsoskodóknak volt egy másik kifogásuk is; Miért szorul Kecskemét importzenére, amikor állami zeneiskolája és egy ilyen nagy ének-zenei általános iskolája van? Miért nincs saját szimfonikus zenekara? Eltekintve attól, hogy vendégegyüttesek felléptére akkor is szükség volna, ha itt székelne az állami hangversenyzenekar — az utóbbi évek ebben is rácáfoltak az akadékoskodókra. Bár hosszú ideig úgy látszott, hogy megoldhatatlan dilemma előtt állnak a kecskeméti szimfonikus zenekar felélesztésén fáradozó zenészekés zenebarátok. Pénzt nem kaptak, hiszen nem volt zenekar. Pénz nélkül viszont nem tudtak megindulni. Ma van zenekar. Es évi százezer forintot kapnak a városi tanácstól. S eszel újabb lépcsőfok elé érkeztünk. Most már azonban nem több pénzre és több áldozatos munkára, hanem szélesebb körű erkölcsi támogatásra lesz szükség. Arról van szó ugyanis, hogy a zenekar mégcsak meglenne több fellépés nélkül, de a közönség nem. Pontosabban: a zenekar gyakorolhat, fejlődhet akkor is, ha nem szerepel sűrűbben, mint eddig (bár ki tagadná a nyilvánosság érdeklődésében rejlő ösztönző erőt), a hangversenyekre nem járó közönség azonban nem ismerkedhet és barátkozhat meg az értékes zenével, ha nem segítjük hozzá, ha nem teremtjük meg az alkalmat. Milyenek, lehetnek ezek az alkalmak? A különféle ünnepélyek, a városi rendezvények. De nem csak azok, hanem a vállalati, üzemi ünnepek is. Nem az önálló hangversenyek tehát, hanem húszperces, félórás „betétek” az ünnepi műsorokban. Vállalkoznak-e egyáltalán ilyen alkalmi szereplésekre zenészeink? Igen, Pedig nem hivatásos muzsikusok, hanem műkedvelők, nem pénzért zenélnek, hanem azért, mert szeretik a zenét, a művészetet és szeretnek másokat is részeltetni benne. Ilyen lehetőségeink vannak már. S a város közönsége az érdeklődésnek az imént említett fokával és módjával járulhat hozzá leghathatósabban a megye- székhely zenei életének további fejlődéséhez. Mester László Könyvekkel és könyvek között Major Sándor, a helvéciai általános iskola nyugalmazott igazgatója 68 éves már, de ma is ő a községi könyvtár vezetője és azonkívül a kecskeméti Szövetkezeti Könyvesbolt bizományosa. — Nyolc éve terjesztem Helvécián a könyvet. A község 13 500 holdas határában 4500 ember él, legnagyobb részük tanyán, hiszen a község központjában alig néhány ház van még. Hat iskola működik a területen, azonkívül tanácsháza, művelődési otthon, boltok és eey állami gazdaság. Van Orvosi rendelő is, ami a könyvterjesztésben igen érdekes szerepet tölt be. — Hogyan kezdődött? — Mikor megkértek, válVietnamért! Nemes kezdeményezések születnek megyeszerte, amelyek célja a vietnami nép szabadságáért folytatott küzdelmének segítése. Az alábbiakban két kecskeméti üzem dolgozóinak követésre méltó tetteiről adunk számot Az építők A Bács megyei Építőipari Vállalat 2/4-es építésvezetőségének (Barneváli építkezés) KlSZ-szervezete felhívással fordult a vállalat többi KISZ-szervezetéh@z és valamennyi dolgozójához, hogy szervezzenek „Vietnami műszak”-ot. Minden dolgozó, illetve brigád vállaljon nyolcórai munkát, amelynek bérét a vietnami szolidaritási alapra fizetnek be. A felhívást vállalatszerte elfogadták, az építésvezetőségek egymás után jelentik be csatlakozásukat. Teljes létszámmal jelentkeztek már a széchenyivárosi lakótelep építői is. Az AGROKER-nél dolgozó mélyépítési részleg vállalta, hogy május 18-án, szabad szombatjukon 912 órát dolgoznak. Keresetüket, több mint 6 ezer forintot ajánlják fel a vietnami nép javára. A cipőgyáriak Az Alföldi Cipőgyárban a szocialista címért versenyző 17 brigád közül nyolc május elsején megkapta a kitüntetést és az ezzel járó jutalmat. A Március 15 brigád, amely először nyerte el a címet, egyhangúlag elhatározta, hogy jutalmukat — ezer forintot — felajánlja a vietnami nép megsegítésére. laljam el a bizományosságot, magam sem hittem a sikerben. Akkor még aktív igazgató voltam. Elférnek a könyvek az egyik szekrényben, gondoltam. És az eredmény: százhúszezer forintos forgalom nyolc év alatt ■— A vásárlók? — Természetes, hogy elsősorban a pedagógusok kezdtek könyvet vásárolni. Azután más foglalkozású értelmiségiek és ma már ott tartok, hogy egyszerű tanyai parasztasszonyok kopogtatnak be hozzám: Pistike, Marika, Janika, ezt meg ezt a könyvet szeretné. Elmondja Major Sándor: örvendetes jelenség, hogy a tanyán egyre inkább feltámad az igény a könyv iránt. Ennek több oka van. Először is: az emberek jobban élnek, egyre több új bútor kerül a megcsinoso- dott lakásokba. Az sem baj, ha először csak lakásdísznek veszik meg a könyvet, hiszen előbb-utóbb úgyis hozzányúlnak, beleolvasnak, így lesz olvasóvá az egyszerű tanyai emberek jó része. Másik ok: Helvécia közel van Kecskeméthez, nagyon sokan járnak be a városba dolgozni, ott megismerkednek a könyvvel, már belső igényként is jelentkezik az olvasási vágy, ami aztán átragad a családtagokra. Meg hát az iskolában is sokat hallanak a könyvről a tanyai gyerekek, ha a könyvtári könyvek közül egyet-egyet megszeretnek, megvetetik a szülőkkel. — Van egy titka a falusitanyai könyvterjesztésnek: egy kis találékonysággal kell élni. Magam is úgy vagyok: ha helyembe hozzák a könyvet, megveszem szívesen, de arra már rest vagyok, hogy a boltba bemenjek érte... — Az előbb említette az orvosi rendelő szerepét. — Igen-igen. Megkértem az orvosírnoknőt, engedje meg, néhány könyvet elhelyezzek nála, hogy azokat a várakozó betegeknek megmutassa. Sokan szoronganak a váróban, idő van, mit tesz az írnok? Különösen a gyerekeket, akik unatkozóbbak a felnőtteknél, szórakoztatja el a könyvekkel. És az eredmény: nagyon sok szülő jön hozzám ismét csak azért, hogy a gyerek látta és szeretné ezt meg ezt a könyvet. — És a szakirodalom? Nagy szerepe van a különféle mezőgazdasági tanfolyamoknak. A legeldugottabb tanyákban is egyre népszerűbbek a korszerű mezőgazdasági könyvek. Művelődik a parasztság. Ma már nem a kalendárium az egyetlen könyv a tanyában. Volt például már olyan esetem is, hogy egy tanyai parasztember azért kezdett nálam könyvet vásárolni, mert üdülésen vett részt és azzal jött vissza: „jóformán alig tudtam beszélgetni az üdülőtársakkal, azok annyira műveltek.voltak”. Hogy jövőre Ő Is „partiképes” lehessen, elkezdett olvasni útirajzokat, történelmet, regényt. Hát nem érdekes? — Ha már ennyi könyvet elad, ön mennyit olvas? — A portékát ismerni kell. Az általam eladott könyvek legtöbbjét elolvasom, sőt a rájuk vonatkozó bírálatokat is. így lehet csak ajánlani és vitatkozni róluk. Balogh József ESŐISTEN ORSZÁGÁBAN A helyzet világos: a szőke az elhagyott menyasz- szony, aki most bosszúval követi a hűtlent. A következő pillanatban macskaként nekiugrik, körmeivel az arcába hasít, s megkísérli lerángatni helyéről a fiatalembert, aki előbb védekezik a fúriával szemben, majd meg is üti. És ezzel valami olyat tesz, amit a spanyol lovagiasság még akkor is tilt, ha a ca_ balleronak igaza van. Az egész autóbusz a lány pártjára áll. A kalauz a civako- dók közé préseli magát és megrója a fiút erőszakosságáért. És ekkor történik a jóvátehetetlen. A szőke, akit így elválasztottak gyűlölt szerelmétől, a táskájába nyúl, mintha zsebkendőt keresne a könnyeit letörölni. Ám hirtelen egy pisztolycsövet látok közvetlen az orrom előtt. Tulajdonképpen nem veszem komolyan a dolgot, mert mi európaiak annyira távol állunk a lőfegyverek hétköznapi használatától, hogy a gondolat — a revolver esetleg csőre van töltve — csak akkor jut el a tudatomig, amikor egy villanást látok s lőporszag csapja meg az orromat. Mindez oly villámgyorsan történik, hogy szinte még fel sem ocsúdik senki. Még a szomszédom sem, aki a lövés után egy darabig még döbbenten ül a helyén, anélkül, hogy felfogná: a melle közepén egy golyó fúródott át rajta. De azután is éppoly villámgyorsan történik minden. „Tessék...” — mondja az újdonsült gyilkos, majd félretolja az útból a szomszédját. „Permiso!” — és furakodik tovább a tömegben. Mér ott is van az ajtónál és leszáll. Mintha misem történt volna. Senki sem tartóztatja fel, vagy ragadja karon, hogy megkérdezze: „Mit csinált tulajdonképpen? Illik így viselkedni tisztességes emberek között?” — Nem. Mindenki utat enged, mert egy gyilkosság végeredményben mégiscsak magánügy. S mire a fiú falfehéren kísérője Ölébe rogy, a szőke lány mór el is tűnt a sötétben. Mit tett volna ilyen esetben egy lelkiismeretes magyar sofőr — (feltéve, hogy nálunk ilyesmi egyáltalán előfordul)?. Rálépett volna a gázpedálra és rohan a legközelebbi kórházba. Ott azonban nem ez történt. Az autóbusz állt, a kalauz kiszállt és hosszan kémlelt a kocsi mellől a csillagos estébe. A fiatalembernek pedig egyre nőtt a vérfolt a hátán és a mellén. Tüdőlövés, —* hosszú halál, vagy ha idejében. .. De a busz nem mozdult. A fiún valami rendkívüli nyugtalanság hatalmasodott el, régi szerelme után akart rohanni, de alighogy felállt, mindjárt összeesett. Lefektettem az ülésre, s közben az emberek arcán valami megfoghatatlan közönyt láttam. Hogy egy ember vívta haláltusáját? Hát istenem, mindenki meghal egyszer. A halál is magánügy. A kalauz mintegy negyed óra múlva jött visz- sza. Na, végre — gondoltam —, talán most már megyünk. Azonban a dráma még csak most ért az ötödik felvonáshoz. Egy fiatal férfi — látszólag a haldokló barátja — a kalauzhoz lépett és rákiáltott —, nem értettem mit, de valami olyasmi volt: hogy: te vagy a hibás, miért védted a lányt?! A tányérsapkás egy pillanat tig némán és mogorván nézett a hangoskodóra, majd egy hatalmas pofonnal válaszolt. Rövid ökölcsata kerekedett, az utasok pedig tárgyilagos szemmel nézték széles kalapjaik alól. A kalauz győzött, s aztán nagynehezen elindultunk a közeli kórházba. Talán még nem késő — reménykedtem, amikor pár perc elteltével a sebesült már egy hordágyon feküdt. Szorongva és mégis mégköny- nyebbülten néztem utánuk. A menet öt perc után is még a kapuban állt, a hordágy a földön, és felette öt férfi széles mozdulatokkal gesztikulált. „Hát mondom, hogy nincs itt az orvos” — üvöltötte immáron tizedszer a portás. A fiú arca viaszfehér volt, fejét a lány az ölébe fektette és csendesen sírdo- gált felette. Ott halt meg a fiú. Ez a kép még ma is olyan eleven előttem. Ha lefényképeztem volna, még címet is adnék neki: Pieta. Radnóti László
